Tökéletes lemez egy független, alternatív mozgásszínházhoz. Koncepcióm lennének a megvalósításhoz. - Számomra inkább az improvizáció a kulcsszó, mint a tudatosság. Gábor közlésstílusa most sem érte el a rádióbarát jelzőt, de gondolom ezt Ő is tudja, s ez is volt vele célja. Számomra nem kissé alternatív, bár egy műfaj fölött pálcát törni is dőreség volna. :) - A Professors Of The Cave számomra egy hosszan kitartott aktus... De hát mindenki azt gondol róla, amit akar. :) - A beszűrődő gyerekzaj a Vanderer Of The Solar System-ben engem kicsit a Tormentor Brummadza nótájára hajaz... :) Bár a brummadza, az meg a Medvetáncos József Attila. Ki érti ezt?! Az a következő albumon kiderül...
A többiek már mindent elmondtak róla, amit csak lehetett. Közel tökéletes. :)
Kanadában mintha megállt volna az idő. :) Van itt minden, mint a búcsúban. A lényeg, ha a Judas-Maiden-Helloween stb. fogatra felugrassz jól elleszel vele. - A heretortúrán átesett, de a stílusra épp' oly' jellemző vokált viszont teljesen jól kiegészíti a bárdok által előadott gitárnyűvés, és szóló. Enyhe retrofaktor befigyel, de ha elkötelezett híve vagy a régi idők klasszikus nehézfém légiójának, akkor nem érhet csalódás. )
Huh, anno a ZOOM multieffektemből lehetett ilyen gitárhangokat elővarázsolni. Amolyan időutazás a kilencvenes évekbe, mert akkor még a bm is jobb volt. Ja, nem. Ez a timetraveller funkció még azon sem segít. Varázslatos, hangulatos, de ezzel a herélt kakassal vokállal nem tudok mit kezdeni. Fanatikusoknak kötelező. :)
Kissé furcsa adagolású bm, ami felmutat némi (értsd. nem kevés) grind, crvst elemet. :) A hangzás simán elviszi a produkciót a lábán, s aki már avatottabb annak tuti bejönnek ezek a dilinyós gallok. Hiába intenzív itt-ott, azért a rövid számoknál is feltűnik némi unalom faktor, ami viszont nem jó. Nem tökéletes, de francia ami megmagyarázhat néhány dolgot a nótaszerkezettel kapcsolatban. - Ettől függetlenül ez egy szerethető mű, de kistesónak ne sűrűn mutogassátok.
Majd' tökéletes PBM. Néhol kicsit akadozó kiállásokkal, s embert próbáló hosszúsággal, de figyelemre méltó témákkal. A srácok tökéletes témákat szállítanak le (azok ellenére, hogy hallottunk már ilyet), s a szövegek sem amolyan átlagosak, bár sejti az ember, hogy közel sem a rózsaszín idilli életről csinál nemzeti konzultációt. - Möhring bácsi tónusai meg jó néhány helyen olyannak hatnak, mint Tomas Lindberg. Már csak azért is megéri meghallgatni. A nóták hosszára nincs mentség, bár a stílust jól ismerők számára ez közel sem lesz zavaró. - Aki zabpehely helyett Harakiri for the Sky-t eszik minden reggelire, nagy valószínűséggel megfogja találni a számítását. (Komoly, hogy minden arányosan is szól, bár a basszusra adtam volna még egy kis dögösítő gombot.)
Nekem leginkább egy King Diamond nélküli Mercyful Fate jut eszembe, hiába Brian Ross nem épp' egy Petersen... Ettől függetlenül 68 évesen is sokkal vállalhatóbb a hangja, mint a stílusban sok más társának. A zenekar hozza a kötelező köröket, tökéletes dallamszerkezeteket, gitárharmóniákat. :) Klasszikus nehézfém a vállalhatóbb fajtából. :) Mercyful Fate fanatikusok ki ne hagyják, de a klasszikusabb fémzenét kedvelőknél is telitalálat lehet. Graeme English basszusjátéka pedig van olyan jó, mint Steve Harris-é. - Köszi az ajánlónak, most pótolhatom be azt a pár albumot '83-ig. :D
A többiek már mindent elmondtak előttem amit csak lehetett. De... igen, tény hogy ehhez a zenéhez kellő figyelem, fanatizmus és befogadóképesség, valamint előzetes beavatás:) is szükséges. Kicsit lehettek volna zeneibbek is egy pár megjegyezhető refrénnel, de hiába, ez a stílus sajátja. A váltások szerencsére nem túl idegesítőek, illetve direktek. (Én több core-os részt még elviseltem volna, de ez persze szubjektív.) - Öveket becsatolni, kezdők duplán kötözzék be magukat. :)
Ez a produkció még mindig feszegeti a határokat. Nem tudom pontosan hová is sorolhatnám, egyszerűen nem tudom rásütni egyetlen zsáner jellemzőit sem, viszont meg vagyok győződve arról, hogy ez az instrumentális felvonás inkább elférne egy amolyan alternatív mozgásszínházban. Elvont, sötét és karakteres. Néhol remekbe szabott az elmélkedéshez, máshol inkább ez embertpróbáló, s mindennel szembemenő egyedi alkotás. Csak beavatottaknak. :)
Aki nyersen szereti a BM-et az most itt igazán emberére akadt. Száz százalék lo-fi, raw feketeség hömpölyög. - A művészkedést értem, az egyedésig s a nihilizmus vezérelte kül-belbecsben is, de nekem ez azért kissé kevésnek tűnik. Noha a témák legtöbbje innen, onnan már ismert lehet, a műfaj fanatikusai lehet most mennek éppen erdő túrára, vagy húzzak el a függönyt, egy hét sötétségre s magányra (szobafogságra) ítélve. Ne ítélj elsőre, hallgasd végig.:) - Aki mondjuk az élőbb produkciót szereti az rossz helyen kopogtat. :)
Naga anyagaiban mindig is a hangulat a legerősebb jellemvonás. Bár ritkán találkoznak a művei az ízlésemmel, több olyan (COVID Diaries, In Vacuo) is van, ami maradandó élmény. Ez az anyag beszippant, de úgy, hogy nem érzem jól magam tőle. Olyan esetleges témák halmaza, amik - nekem legalábbis - nem könnyítik a hallgatást és a befogadást sem. A munka, a koncepció, a kivitelezés(!) viszont nem engedi, hogy kevesebb pontot adjak rá.
Ez a fajta heavy metalos doom zene nekem nem feltétlenül kenyerem, be is vallom, hogy eddig nem hallgattam a Spiritus Mortis-t. Ennek ellenére azt biztosan meg tudom állapítani, hogy profik mind zeneszerzésben, mind hangulatteremtésben. Valószínűleg ezek a dalok élőben is működnek.
Dilemmáztam a pontszámon, mert alapvetően jobban tetszik, mint a Satan, viszont ott volt a mérleg másik serpenyőjében a túlzott Maidenes íz.
Ilyen borítóval és hozzá ilyen tag-ekkel (black metal, dark ambient, dungeon synth, metal, raw black metal) nem tudtam mit várjak. Az utolsó tételig elment, de az ott hallható a csilingelést nehezen bírtam és nem is tudtam hová tenni...
Amikor visszavesznek, akkor jobban tetszenek. Ilyen például a Quand Bien M?me L'Enfer..., amiben a hangulattal játszanak, emlékezetesebb is lett. Javasolnám a vokális változatosságot is, azzal szerintem emlékezetesebb dalok születhetnének.
Számomra nem hozott semmi kiemelkedőt. Értem a koncepciót, látom benne a munkát, értékelem is, de a dalok hossza, meg a dalszerkezetek, elnyújtott, vontatott témák mellett a vokál sem segítette, hogy összebarátkozzunk.
Bármennyire is egyben van ez a lemez, minden erénye (mert van neki) ellenére engem fárasztott.
Egy kicsivel jobban tetszett, mint a Toadeater anyaga, de amúgy kb. ugyanazokat tudnám leírni.
Nem lettünk barátok. Nekem mindig hiányzik az ilyen zenékből a kapaszkodó, legyen az énekdallam, refrén, visszatérő zenei téma. Itt ilyet nem találtam. ELőbbit nyilván az instrumentális jellege miatt, az utóbbi pedig nyilván nem volt cél. Ennek ellenére összességében ez egy értékelhető alkotás, aminek avatott közönsége biztosan örül is.
Vannak értékelhető részek, de nekem a hangzás hazavágja az egészet.
Az ÉRTÉKTELEN előző anyagát nevéhez híven érdektelennek tartottam. Számomra most jöttek elő Naga sokrétű kompozícióinak mélységei, amiket az utóbbi anyagiról hiányoltam, és emiatt épp egysíkúnak tartottam. Mondhatni most beletalált a jóba! Itt szimbiózisban, vagy épp bizarr mizantrópiában van együtt a noir jazz, a dark ambient, a dark cabret, a horror folk, a blackened sludeg, funeral doom. Avangárdista anyagának új színei és új hangulata garantáltan adottak a dalaiból. -1 pont itt is a borító :)
Ha sz.rt csinálnának az akkor is ikonikus lenne. Szerencsére ez az albumuk magasan az ikonikus kategóriában szárnyal? és ez el is várt tőlük. Jól bevált epikus, tradicionális riffek, ahogyan azok a nagykönyvben bele vannak vésve. Már most egy klasszikus. Igaz a borító a szokásos klisé ezért a -1 pont levonás.
A zene klasszikus nwobhm, és az énekes SAJNOS klasszikusan csapni való. Bassza a fülem rendesen, pedig ha nem visítana folyton (mert még a Manowar-os Eric Adams sem visít ennyit), még a dallamtémái is jobban meg-megvillannának. Kár, hogy ezt a kis fogós metal zenét egy hanggal csapják agyon.
Na, ez már döfi! Brutális, kegyetlen, kaotikus. A francia kortárs UG hullám most amúgy is a csúcsát éli. Ez is remek kis blackebned crust. Igaz azt a pár foszlány rövidebb, töltelék számokat (amik csak olyanok, minta csak ismétlések lennének) kihajigáltam volna belőle és egy EP képében adtam volna inkább ki.
Van benne energia, de a maga stílusában átlagos? vagy inkább középszerű. Okés, hogy aktuális témákat szeget (szinten minden band ezt csinálja), szóval a téma számomra klisé.
Klasszikus, steril HM.
Astru barátom kísérleti disszonanciáját a most is a csúcsra járatta. Ez a lemez, ahogyan azt a címe is mutatja egy két részes mű, az első (a szóban forgó) egy zabolázlak black/death/doom káosz, míg a másik egy szelídebb, nyugodtabb atmoszférájú áhítat. Az új anyaga, az Ultranada is erősen ajánlott a zordabb, málhák híveinek. Egyébként meglepett, hogy Őt itt látom...
Szokásos bádoglavór black metal. Ez megint csak a MINEK? kategória, még akkor is ha csak egy szűk réteg agonizál rá. És még a borítóban sincs ötletesség... egy tucat.
Naga mellé még mindig kellene egy társ, akivel szimbiózisban, közös megalkuvások mentén, de egy koherensebb, kevéssé öncélú képződmény születik. Garancia persze erre sem lenne, de meghallgatnám azért. Nekem ez sajnos túl személyes, túl sok a csak a művész által értett gondolat. A magyar narrációs részek a legjobbak amúgy, meg a merengések. A többi szétesős káosz.
Ez a fajta klasszikus doom nekem túl könnyed. A hangzás nem elég vaskos, nem elég bunkó, az ének teátrális. A kiszámíthatóság sem emeli az élvezeti értékét sajnos. Érdemei elismerése mellett ez nem az én zeném. Apám viszont zabálná két pofára, ha megmutatnám neki.
Nem szeretem a stílust. Nagyon nem. Bántani nem szeretném, maradjunk egy számtani középértéknél.
Itt pedig a zene előzi meg a borítót. Persze itt minden egy adott koncepcióra van felfűzve. A végtelen kiszámíthatósága és a szerencsére háttérbe lökött vokál nekem lehúzza a végeredményt. Most nem volt kedvem ehhez a jó értelemben vett mocsokhoz, de megértek mindenkit, aki elismerően csettint, csak nálam ez ugyanaz a kategória, amikor egy galopp metal banda 42-ik alkalommal adja ki ugyanazt a lemezt más címmel. Itt is hallottunk már mindent korábban. Hagyománytisztelet némi unalommal előadva.
A zenei oldások hiányoznak. Néhány kiállás akkor is, ha másfél perc egy nótácska, pár disszonáns hang itt-ott és kizökken az ember tudata a sok amúgy elég egyforma hangfolyamból. A kígyó is két szorítás között megvárja, amíg kifújsz, de ezek a jóemberek kb folyamatosan szorítanak. Bele is izzad a tenyerük. Próbálnak amúgy nem egysíkúak lenni, csak közben mégis azok. A három percet meghaladó tételek a jobbak azok húzzák fel a pontot.
Nem sikerült tisztességes tartalommal megtölteni a játékidőt és sajnos több helyen is lankad a figyelem. Inkább jó minőségű háttérzene, sem mint értő figyelmet megkövetelő alkotás. A borító minősége messze megelőzi a zenét, de legalább megismertem az alkotót!
Ennek legalább van valami esendő bája és hát ilyen idős embereknek képtelen vagyok felróni, hogy a 40 éve előadott dolgokat polírozgatják. Magamtól nem hallgatnám, de több vér van ebben, mint a Spiritus Mortis lemezében, ezért kap is egy fél bátorító pontot tőlem.
Olyan ügyesen kombinálják a tarkóra küldött, szöggel kivert retkes bunkót a csipkekesztyűs simogatásokkal, ahogy azt kevesen tudják. Végletességében rejik az ereje, mert nem öncélú, hanem kellő zenei memóriával és kíváncsisággal igazán élvezhető játék ez. Szinte mindegyik nóta akkora utat jár be, tekereg, mint máshol egy komplett lemez, vagy rosszabb esetben életút.
Korábban sem voltunk nagy barátok zeneileg az alkotóval, ez most egy kicsit, de tényleg csak egy kicsit enyhült. Pont annyival, mint amennyivel több a kapaszkodó az öncélúságon túl. Hallhatóan menne a zenélés, csak az nem elég önbeteljesítő. Nincs ezzel baj, helye van a világban ennek is, mint annyi minden másnak.
Ezt azért bántom, mert tudatosan igénytelen. A hangzás a koncepció része itt is, értem. De hát mi unalmas minden más is, amit hall az ember? Igazából ezzek a bandanévvel és körítéssel ez is csoda, hogy idáig eljutottak. Maradhattak volna a próbatermi örömzenélésnél, kiadni szerintem nárcizmus volt.
Blackzone szinte tökéletesen megfogalmazta, amit megállíthatatlan zenészünk munkásságával kapcsolatban érzek. Hallgatás közben élvezem, fel-felkapom a fejem a sokszor nem hétköznapi, meglepő mozzanatokra, de végül mindig az marad meg bennem, hogy egy ötlettárat, egy gyűjteményt hallottam. Valamit, amiből lehetne egy rohadt jó lemezt készíteni...Viszont én imádom ezt a borítót! Spontán és kifejező. Az égetett fatokok pedig még akkor is örömkönnyeket csalnának a szemembe, ha a szalagon nem lenne semmi, annyira exkluzívak, bár ez nem ide tartozik...
Lásd: kritika.
Klasszikus ez is már most, mint a Satan, ugyanakkor ezzel a vokállal engem továbbra is vallatni lehetne. Erős, tiszta, epikus, de férfi ember ennyit nem visít, csak ha előkerül az apró elektromos ütéseket is produkáló herecsavaró... Előnyük lehetne, hogy friss bandáról van szó (11 év is annak számít NWOBHM szempontból), de a délután lepörgött Sumerlands jóval sablonmentesebb őszintesége és hatása miatt nem tudok nekik több pontot adni. A Riot City hírnevet és csillogást akar (talán jogosan is), utóbbi egy jót játszani és élvezni a zenét, én inkább ezt az érzést keresem...
Elsőre ledaráltam, nem különösebben fogott meg, majd úgy alakult, hogy újra elindítottam, miközben mással is foglalkoztam. Itt megfordult a helyzet: fel-felfigyeltem a zenére. Harmajdára már azt mondom, teljesen korret anyag, sőt, itt-ott még tényleg frissnek is hat. Jöhetne egy lemez.
Annak idején írtam a bemutatkozásukról, ami ugyanennyit kapott. Szinte ugyanazt írhatnám ehhez a lemezhez is. Nagyon jól keverik a stílusokat, vannak hatalmas zúzások és témák, de a rövidség ellenére is akad kifejezetten unalmas rész.
Király borító és nagyszerűen felépített, adagolt atmoszférikus fekete fém. Hallottunk már hasonlót? Igen. Ettől függetlenül profi munka.
Úttörők a maguk stílusában és a lemezek számát tekintve nem mondhatjuk őket tömegtermelőnek sem. Vegytiszta NWOBHM egyenesen a 80-as évek elejéről annak minden lendületével és kopottasságával.
Ez egy nagyon nehéz lemez, az év egyik kedvence számomra. Viszont nagyon nehéz...
Végtelenül rideg és taszító, de ez így van jól. El tudok képzelni olyan helyzetet, hangulatot, amikor imádnám, de ez nem most van.
Nem igénytelen a lemez, szándékos a hangzása. Az más dolog, hogy nagyon sablonos és a hangulaton kívül semmilyen élvezetet nem képes nyújtani. Ez meg tipikusan az az eset, hogy valaki vagy telítődött vele az elmúlt évtizedekben, vagy még mindig szívesen habzsolja. A borító alapján azért valami erősebbre számítottam.
A művészi koncepció tetszik, de sajnos attól még nem válik élvezhetővé, mint zenei produktum. Élő performanszként akár még be is jönne, de így a hangzás és a pontatlan játék miatt nem tudok vele mit kezdeni, még annak ellenére sem, hogy jó néhány téma a "kontextustól" függetlenül tetszett.
Kellő elfogultsággal álltam neki, mivel sok-sok évvel ezelőtt meglehetősen sokat pörögtek a lejátszómban. Ezzel szemben sajnos ki kell, hogy jelentsem: összesen két dalt tudok felidézni az egész anyagról többszöri hallgatás után is. Hiába képes az énekes leénekelni a csillagokat is az égről, ha egyszer nincsenek magával ragadó témái, márpedig nálam ez elengedhetetlen egy epic doom metal anyagnál.
Igen, egy kliséhalmaz, és tudom, hogy ez már akkor is régi volt, amikor gyerekként ilyeneket toltam éjjel-nappal-orrba-szájba-nyílt sebbe, meg az is okés, hogy a legtöbben idegbajt kapnak ettől a hangtól, DE!!! én egyrészt most fiatalodtam ettől a zenétől 20 évet, és még ma is bármit megadnék azért, hogy ilyen hangom legyen. Elő is kotrom mindjárt a Cage - Összest. \m/
A hangszeres dolgok tetszettek, kiváló háttérzene. Viszont ez a vokál a végére már nagyon idegesített, még szerencse, hogy olyan rövid az anyag, hogy ilyen mennyiségben még épp el bírtam viselni. Nem azt mondom, hogy vegyenek be egy másik énekest vagy ordibátort, inkább csak hogy legközelebb kéne valami fantázia is ebbe az "énekbe".
Stílusában nem kiemelkedő, de teljesen korrekt album. Kissé tényleg egysíkú itt-ott, ami azért is sajnálatos, mert olykor meg egész jó váltások vannak benne.
Amit a Conjurerből hiányoltam, azt itt megkaptam, kár, hogy ilyen hosszú dalokat én befogadni soha nem voltam képes, mert kevés olyan zene van, ami ilyen hosszan fenn tudja tartani a figyelmem.
A brit heavy metalból valahogy mindig hiányzott nekem a dög meg a gonoszság. (Ha már brit, akkor doom. Most jövök rá, hogy valszeg a magyar heavy metal is pont azért nem talált be nálam soha, mert az angolt próbálta másolni.) Ez itt is igaz. Olyan érzésem van, mintha a Conan, a barbár aláfestő zenéjét hallgatnám, csak épp a film ezen részében hősünk nem öl, csak ráérős montázsban lovagol. Valszeg a dallamvilág, a középtartományos ének és a hangzás tehet róla leginkább. És akkor miért 8 pont? Mert nagyon jó dallamok, főleg refrének vannak az albumon. Biztos, hogy elő fogom még venni, ha olyan hangulatban leszek.
Hallatszik, hogy nagyon sok munka van mind a zenében, mind a hangzásban. És bár elfogadtam, hogy itt elsősorban a hangulatteremtés a cél, de úgy vélem, elbírt volna ez a zene néhány refrént és még pár fogós gitárriffet. Ez utóbbiból azért van is két-három olyan, ami miatt még akár később is előveszem majd ezt az albumot.
A végére megfájdult tőle a fejem, és fellélegeztem utána a csöndtől. Ha ez volt az alkotó célja, akkor okés, de én nem ezért hallgatok zenét. Viszont volt egy téma, ami tetszett - kár, hogy aztán az is valami értelmezhetetlen zajjá változott. Az adott pontot a belefektetett munkára tudom csak adni.
A Mythothyn jutott eszembe róla. Biztos halál klisés témák vannak benne, de mivel én valójában sosem hallgattam igazán se raw, se trve, se semmilyen blekkmetált, így számomra egész élvezhető...lett volna, ha nem szólna úgy, ahogy.
Olyan, mint egy tűzből kipattanó lángnyelv, ugyanakkor mégis azt érzem Nagával kapcsolatban, hogy már a spontán kirohanásai is egyre érettebb és odafigyelésre érdemesebb zenét rejtenek. Avantgárd extrém metal önkifejezés a nyughatatlan alkotótól, csupa hangulat és őszinteség.
A The Year is One az engem legjobban megérintő lemezek egyike volt hat évvel ezelőtt, óriási hangulattal a legendás doom bandától, akik semmit nem sietnek el, és akiknek egy-egy kiadványát fontos állomásként jegyzi a műfaj. Kizárólag az előző lemezhez és nem a stílus képviselőihez viszonyítva, a The Great Seal rám gyakorolt hatását minimálisan szerényebbnek érzem (eddig), ami még így is a mezőny legfontosabb albumát jelenti az utóbbi időszakban. Ismét karakteres nótákkal találkozunk, monumentális refrénekkel, klasszikus doom témákkal, simogató hangulattal. Az előző albumhoz képest "csak" 9-est kellene adnom, de mivel erős a ragaszkodásom a dalokhoz, és mivel nehezen tudom elképzelni, hogy hallok ennél jobbat a közeljövőben, a 10 pontot sem érzem túlzásnak erre az epikus doom anyagra.
Mindent a true heavy metal kódex szerint művelnek: klasszikus HM-sikolyok, korrekt riffek és dallamok. Semmibe sem tudnék belekötni, hacsak abba nem, hogy a nóták nem nagyon emelkednek ki a stílus képviselőitől megszokott átlagból. Korrekt anyag, sokkal nem több.
Nyilván ízlések és pofonok, de én ebben az EP-ben nem sok fantáziát látok, és a középszerűséget is csak alulról súrolják az itt hallottak - egy-két pillanat kivételével, ami kevés. Ingerküszöb alatti produktum.
Nem rossz lemez, ám a csúcspontok hiánya fárasztóvá teszi még ezt a rövid anyagot is. Érdemes a Conjurerrel összevetni, mert az a hosszú dalok ellenére is izgalmas marad a jól felépített zeneiségnek köszönhetően.
Ha az ember leül atmoszferikus/post black metalt hallgatni, az elvárásai elsősorban az albumot egészében meghatározó hangulat felépítésére vonatkoznak, amelyben a hosszan kitartott vagy repetitív részek is ugyanolyan fontos szerepet kapnak, mint a lélekbe maró harmóniák, tehát van a sodrás, és van az embert megérintő élő szellem. Ezeknek az elvárásoknak nemcsak eleget tesz, hanem az alkotóelemekből kimondottan erős anyagot gyúrt a Toadeater.
Kellemes pillanatokban bővelkedő heavy metal muzsikáról van szó. Nem akar az ember arcába mászni, inkább kifinomult, visszafogott, mégis (vagy éppen ezért) megnyerő, csalogató.
Nekem inkább az Inter Arma jutott eszembe az anyagról, meg néhol a Yob. És ha már két 10 pontos zenekarhoz hasonlítottam, akik minden alkalommal potenciális "év lemeze" minőségű anyagokkal rukkolnak elő, már lehet sejteni, hogy a Conjurer új lemeze is minimum zseniális. Még előfordulhat, hogy ezt a 9 pontot is keveselni fogom később. Első osztályú lemez, elit kategória.
Az Astru egy nehezen megfejthető fekete lyuk a hazai színtéren, zenéje pedig az ember történelmének legsötétebb rémképeit juttatja eszembe. Mintha egy örökké tartó zuhanásra száműzné az embert valami feneketlen gödör mélyére, magára hagyva őt a gyötrődésében, tehetetlenségében. Ez itt az underground egyik legtüskésebb, legkevésbé befogadhatóbb zenei megnyilvánulása. A lemez azonnali elutasítása sem meglepő, hiszen az az ép elme természetes védekező mechanizmusa, viszont annál sokkal aggasztóbb felismerés lehet, ha valaki inkább vonzalmat érez az itt hallható sötétség iránt.
Dallamok meg lo-fi hangzás ide vagy oda, ötletek terén ez az anyag egysíkú, unalmas és felesleges. Csak a stílus első számú fanatikusainak tudnám ajánlani. Én nem tartozom közéjük, így elbúcsúzunk egymástól.
Sem értője, sem kedvelője nem vagyok az ennyire alternatív-avantgard megoldásokkal átszőtt zenéknek. Az tény, a koncepció érdekes, a külalak pazar, de nekem sok.
Minden adott lenne egy szuper doom albumhoz , de sajnos valami plussz hiányzik belőle.
Az első albumuk kimaradt (bár jókat olvastam róla, pont az albumborító tartott távol tőle, nyilván nem volt egy jó ötlet, pótolni kell.) Tényleg egy kliségyűjtemény, annak viszont jó. Hallatszik, hogy értik, élik, kedvelik és rajongóik a heavy/power/speed metalnak, és megvan a tehetségük is hozzá, hogy jó dalokat írjanak.
Még Ep-nek is sok, egy másik bandával, 1 max 2 számos splitnek néha-néha meghallgatnám, de összességében roppant unalmas.
Forduló meglepetése számomra. Nem annnyira kedvencem sem a különféle 'core, crust vagy ezek ötvözete bm/dm-el, itt mégis sikerült egy számomra élvezhető masszává gyúrni ezeket. Depi ellen tökéletes, ha egy nap "belassul", akkor visszazökkent éber állapotba... Ügyes.
Nagyon hangulatos (post)bm, kicsit talán túl vannak "húzva" a dalok - bár az tény, hogy a téma ismétlés jó arra, hogy emlékezetesebbé tegye a témákat. A 3. tracknél én rendszeresen átléptem az utolsóra, az tetszett a legjobban. De korrekt cucc.
Retro wave of British HM. Azért az a misztikum, sötétség, súly, ami egy King Diamondnál ott van, az itt nagyon hiányzik. De jó, hogy vannak.
Barátságtalan, nehéz, tüskés.
Nyomasztó hangulatú, önállóan én nem tudom szeretni, tényleg kéne hozzá valami vizuális fogódzó is, az én füleimnek legalább annyira "kellemetlen" mint amikor sampon csípi a szemem, rossz mellékízt érzek egy ételnél, dohos szagot valaki ruháján, vagy mint amikor szívem szerint agyonvakarnám a szúnyogcsípéseimet. Ha hasonló cél vezérli az alkotót, akkor persze azt elérte.
1. Végy le a polcról bármilyen albumot. 2. Indítsd el a lejátszót. 3. Tegyél a hangfalakra törölközőt - komolyabb motyónál akár plédet. 4. Menj ki a szobából, hajtsd/csukd be az ajtót és hallgasd ami átszűrődik a falon. Amit hallani fogsz, az pont akkora élvezeti értékkel bír, mint ez az album.
A borító kapcsán bele sem akartam hallgatni. Azt hittem, hogy valami sértődött tinik világmegváltó gondolatait hallhatjuk, Kispál és a Borz után szabadon. Nagyon tévedtem... nagyon nagyot tévedtem:-D. Tény is való, hogy egyedi és sajátos produkcióról van szó. A hangzás egyszerűen rémes, de pont ebben rejlik a szépsége a cuccnak. Igazi "fittyet hányok az elvárásokra" anyag, és ez jól is van így! Elismerésem a készítőnek. Viszont, nem vagyok benne biztos, hogy ezt a lemezt venném elő, ha teljesen elakarnám építeni az agysejtjeimet.
Gyönyörű és hangulatos borító, igényes, figyelemfelkeltő logó. A hangzás szép, tiszta. A hangszerek jól szólnak, akár az ének. A tradicionális doom metal nem az én kenyerem, de ettől függetlenítve magamat a stílus berkein belül minőségi kiadvány.
Sosem sikerült a heavy metal műfajhoz közel kerülnöm. Még az ismerkedési szakaszban eljutottunk oda, hogy kerüljük egymást és ez már így van huszonöt éve. A Riot City sem bontja le ezt a gátat. Tényleg dinamikusak a nóták, pörögnek a riffek, gyakoriak a témaváltások, szólók. A basszer is szépen hallható. Az ének is hozza az elvártakat. Sejtem, hogy a zenekar egyfajta "retrospektív" módon közelít a műfajhoz. Gondolom a sablonos logó és borító alapján. Ezeket leszámítva semmi olyat nem hoz a banda, amit nem hallottunk volna más zenekaroktól. A műfaj elvárásait korrektül teljesíti, viszont nem tudom, hogy mivel győzi meg a rajongókat, hogy őt vegyék le a polcról, mintsem a stílus markáns képviselőit.
Gondolom a cél a korai fantasy videó játékok hangulatát akarják visszaadni. Feltételezem az öt perc alatt megrajzolt borítóból. Ha a 90? évek elején kerül ez a demo kazetta a kezembe, akkor talán meg is fog, de 2022-ben ez nagyon gyenge, tucat produkció. Értem én, hogy Kulumbia, értem én, hogy nem olcsó a stúdió, vagy az otthoni felszerelés, mindent értek, de ha Ajánlóba kerül valami, akkor ezeket számba kell venni. Ezt a pontszámot is csak azért adom, mert érződik, hogy nem lennének rosszak, ha figyelmet fordítanának az egyediségre, igényességre.
A borító igényes, a hangzás súlyos, kissé koszos, de pont ettől jó. A vocal is borzongató. Jó kemény anyag. A stílus berkeiben erősnek mondható cucc. Én nem rajongok ezért az irányzatéért, de aki csípi a Grind-Crust, Death vonalat, annak bátran ajánlanám. Ami negatívum, hogy sok ilyen van és annyira nem éreztem benne a túlzott egyediséget. Továbbá, néha egyhangúvá váltak a dalok. De mindent hoz, amit a betonkemény muzsikákért repeső szívének kedves. Jó kis cucc!
Nagyon korrekt produkció. Kicsit régi vágású, kicsit innovatív. Hozza az elvárásokat. Voltak rajta nagyon jó pillanatok, de ugyanakkor ott volt, hogy olykor nem igazán tudták kibontakoztatni a dalt. Így bizonyos részeknél elvesztettem a kötödést az albummal. A Molten Gold kiváló dal. Viszont abban egy kicsit bizonytalan vagyok, hogy a nagy kínálat dömpingben mennyire lesznek képesek kivívni a saját helyüket, hogy megragadjon a hallgatók fejében a Toadeater név.
A klasszikus heahy -speed metal annyira távol áll tőlem, hogy távcsővel sem lehet befogni. Viszont az Earth Infernal mindent hoz, amit egy ilyen veterán bandától elvárna az ember, természetesen a nosztalgikus irányvonal kedvelői számára. A változatosság jegyében jók a témaváltások. Lendületes mocira pattanós riffek, szólók is ott vannak, ahogy ezt az ember el is várja. Nekem erőtlenül szólt, mind a vocal, mind a hangszerek. Ellenben lehet, hogy pont ez a retro hangzás nyeri meg a kényvonalas rajongókat. (Eltudom képzelni, hogy LP-n mennyire nosztalgikus lehet ez a hangzás). További elismerés a jó borítóért. Azt nem tudom, hogy ez a korong mennyire nyújt pluszt a rajongók számára és hogy a Earth Infernal mennyire emelkedik ki a banda munkásságából. Valószínűleg sosem fogom megtudni. Mindezeket leszámítva a klasszikus heavy szerelmeseinek telitalálat.
Az Amenra-t ismerem, akihez hasonló zenét játszanak. A borító, hangzás rendben van. Tényleg nagyon súlyos zene, viszont egy idő után már nem kötötte le a figyelmemet. Talán túl darabos. Nem éreztem annyira a zsigerből jövő őrületet, mint az Amenra-nál. Egy kis lágyítás, formálás még ráfért volna, de ezt leszámítva jó kis, kemény, minőségi anyag!
Szeretem, ha feszegetik a határokat, ha ez olyan keretek közt marad, ami nem egy öncélú zajongás. Nem akarok tiszteletlen lenni, de ebben semmit nem láttam, ami miatt egy "track-et" is végig hallgattam volna. Bizonyára az alkotó és egy kör számára művészi kiteljesedés megnyilvánulása. Sajnos nekem ez nagyon nem jött át.
Unknown Artist ? maradjon az is! Ötlettelen, tucat megoldás, iszonyatosan rossz hangzással. Mindent értek, hogy retro, meg drága a stúdió és oldjam meg én jobban ha tudom... értem, de miért választanék egy ilyen zenekart 2022-ben? A Billentyű témák semmitmondók, semmilyen hangulatot nem árasztanak. Ez a gitár játék a 90?-es évek elei black metal bandáinál már kifulladt. Gondolom, elő kellett venni, leporolni, hátha húsz év után ismét bejön valakinek. Nem, nem jön be. Akkor is azért jött be, mert új volt és olyan hangulatot adott, az külsőségekkel társítva, mint előtte más metál irányzat nem. Azóta megtanultak zenélni (legalább is azok a bandák, akikre érdemes figyelni). Vissza lehet nyúlni a gyökerekhez, ha ezt színvonalas és hangulatos módon teszik. Itt erről szó sincs.
Elég hullámzó. Pszichedelikus zenéhez túl rövidek a témák, gyorsan váltakoznak, nincs elég idő belemerülni. Az utolsó előtti tételt simán el tudnám képzelni bővebben kifejtve, úgy 20 percben. Vannak benne hatalmas ötletek, de ollózni is tudnék az anyagból. A dobhangzás zavart, de lehet, hogy ez csak az én fétisem.
Ami szembeötlő, hogy mennyire az énekes van középpontban a hangszeres kollégákhoz képest. Jobban szeretem, ha az alkotás éneksáv nélkül is megáll a saját lábán, ha az éneket úgy használják, mintha egy plusz hangszer lenne, még akkor is, ha epikus zenéről beszélünk. Ahogy mások is említették nekem is hiányzik az anyagból még pár kiló súly, teher. A Khristovoverybe becsempészett Black Sabbath Snowblind riffje azért erős volt. Ejnye!
Legalább egy csöpp egyediség lenne a zenéjükben! Így viszont csak egy kihantolt időkapszula.
Kellemesen elcsordogált, de semmi kiemelkedő, semmi szélsőség. A hangulat se hordozza azt a többletet, amivel ez az album kiemelkedne a társai közül.
Elég homogén masszát sikerült gyúrni a fiúknak. Változatosabban, tagoltabban jobban esett volna.
Hol visszafogottabb, hol bátrabb. Ez utóbbi részek jobban tetszettek. A sodrása magával tudja ragadni az embert.
A Satanről mindig az énekes lágy hangja jut eszembe. Aztán ennyi. Ramsey és English másik csapatát, a Skycladet, jobban csípem. Abban több a fantázia.
Nagyon nyomasztó, még a csendesebb, tisztább részek is csak röpke szünetnek tűnnek, hogy teret adjanak a következő csapásnak. Nehezen emészthető anyag, nem zeneileg, inkább megfelelő hangulatban, lelkiállapotban hat igazán.
Kellemetlenül kínoz, gyötör, de ez még az elviselhető fajta.
Leginkább a gitáros játéka kötötte le a figyelmemet, aki raw black metálhoz képest elég vidám talpalávalót húzott. Egy-két helyen (mint például a 4-es tételben) olyannyira, hogy ha hegedű lenne a kezében, azt hinném, hogy ír folk muzsikát hallok egy pubból kiszűrődve. Ehhez jött egy hangzásban teljesen szétesett dobolás. A lábdob tetszett. Mintha a pincéből szólna, olyan tompán puffogott. A pergőre se lehetett rosszat mondani, ellenben a cinek viszont nagyon csörömpöltek. Az énekes hozta a kriptahangulatot, ami éles ellentétben állt a fent említett gitárral. Szóval összességében azért maradtunk a stílus keretein belül, de annak mindenképpen üde színfoltja ez a lemez.
Mást írnék az Értéktelenre, ha nem tudnám, Gábor mennyi energiát, figyelmet és törődést tud belerakni egy lemezébe. Így viszont az Értéktelen messze nem az amire a neve kárhoztatná. A Reménytelen egy bizonyos szabályrendszerben készült performansz. Érdekes, mindenképpen szórakoztató, ahogy a művészi performanszok nagy része az, hiszen legyen akármennyire is esetleges, még is a közönségéhez szól. Ha algoritmusba szeretném foglalni, akkor az esetlegesség a keret, a zene az eszköz, és a szórakoztatás a cél. Norbival (Astru) ellentétben Gábor nem a hallgatóságát és úgy alapvetően az embert gyűlöli, hanem a kötöttségeket, szabályokat, elvárásokat. És itt érzem, hogy szeretne velem kapcsolatot teremteni a zene.
Meglepett a csapat. Hihetetlen zenei érzékkel építenek fel minden dalt. Az énekes képességei teljes spektrumát bejárja. A dramaturgia tökéletes, a refrének monumentálisak. Színpadias, de számomra ez érett, tudatos, mérték szerinti. A maximális pontot azért adom mert: 1, egyértelműen kiemelkedő lemez a csapat munkásságában; 2, a stílus nagyon rég produkált ilyen jó lemezt (Candlemass utoljára Robert Lowe-al villantott, Memory Garden 2008-ban, Lord Vicar debüt is messze már) 3, eszméletlen jó érzékkel házasítják a tradícionális doom-ot a NWOBHM megoldásokkal.
Ha mindig is kíváncsi voltál rá, hogy milyen lenne a korai Maiden TRipper Owens énekével, akkor ne is menj tovább, kivéve ha az is érdekel, hogy a lemez felétől hogyan fordul át a tisztán NWOBHM nosztalgia egy svédesebb, szikárabb power (Morgana Lefay / Tad Morose) kitekintésbe. Ez a váltás valahol a Ghost of Reality környékén engem kizökkentett, mint ha kettészakadt volna a lemez és két banda, egy tisztán NWOBHM és egy szikár power nosztalgia csapat összeborulását hallanám. Nem rossz, de nem tudott magával rántani sem.
Az üzbég vénasszony ájvékolást nem sikerült megfejtenem, de szerintem helyesen nem így képezik ezt a hangszínt a stílusban :D Az is lehet, hogy bagolyhuhogást szeretett volna imitálni, ami alapvetően illik a téli erdőbe, bár ha a Commodore 64 -et megidéző gyermeteg borítóbeli katakombákat járjuk, lehet ez a bagoly épp nem talál ki onnan... A zene alapvetően nem rossz, bár inkább penget nosztalgikus emlékeket bennem, mint, hogy ténylegesen bármi értékeset, vagy újat nyújtana (stílusában).
lerombol - beszánt - felsóz
Kiváló érzékkel mozog az enyhén depressziós és a mizantrópabb black metal mezsgyén. A dalhosszak ellenére egységes, jól elkülönülő minden tétel. Csak azért nem több a pont, mert alapvetően nem feszegeti a stílushatárokat, mindvégig marad a komfortzónán belül.
Nekem ez nagyon gyenge és erőtlen. Nem igazán érzem benne semmi szikrát, vagy különlegességet, vagy bármi izgalmasat.
A másik letaglózó lemez... Amellett, hogy iszonyat súlya van (számomra kedves súly), nem akar véglegesen elpusztítani, mint egy Lord Mantis. A teljes megsemmisülés mellett ott a remény. A zenei disszonancia mellett, a dallmos kikönnyítések. A sludge mellett a core, a death és doom metal. Mind érzékkel, biztos kézzel megírva, eljátszva. Talán a Burst - Origo lemeze óta nem figyeltem fel ennyire komplex és széles zenei, érzelmi spektrumot bejáró alkotásra. A 10 pont részemről jár mert: 1 - kiemelkedően vegyít stílusjellegzetességeket; 2 - minden súlya ellenére zene és zenei; 3 - stílusában is kiemelkedőnek érzem.
A kör két öntörvényű szóló artistája közül Astrunál leng ki sokkal messzebb az inga. A külső fül által szinte értelmezhetetlen, ön-meditatív zajtengertől a nagyon kiemelkedőig mindent felölel a munkássága. Jelen album számomra inkább az első halmazba tartozik. Túlságosan privát, zárt és elutasító a hallgatóval szemben. Ha nagyon pejoratív szeretnék lenni, akkor öncélúnak is mondhatnám, ahol én mint hallgató nem vagyok szívesen látott vendég.
Arra kellett rájönnöm, hogy én egyáltalán nem szeretem a mai raw blacket. Minimális értelmezhető mennyiségű és minőségű zenét tartalmaz számomra. Az amúgy oké, hogy a mai raw black bandák már direkt szólnak szarul, de amit és akiket imitálni szeretnének azok nem direkt szóltak úgy ahogy. Ezért volt meg anno a maga bája a Tormentor demóknak, a Darkthrone és Mayhem nagyon korai dolgainak. Ő nekik akkor, abban az érában ténylegesen ennyi fért bele. Gyerekek lóvé, támogatás nélkül a sufniban. Ennek alátámasztására tökéletes példa a De Mysteriis Dom Sathanas. Amint lehetősége volt a Mayhem is jól producelve, kiválóan megszólalva hozta ki a debüt lemezét. Ha annyira nagyon sufnizni akartak volna, akkor megtehették volna, de nem így történt. Szóval a sufni művi és erőltetett majmolása valami ködös autentikusságra hivatkozva számomra egyre visszatetszőbb jelenség.
Olvastam az anyag mögötti koncepciót (egyszer felvenni, improvizálni stb.), szimpatikus volt az elképzelés, viszont nem gondoltam volna, hogy ennyire jó anyag jön majd létre belőle. Amilyen a Vanderer of the Solar System (miért sima V?), abból simán hallgatnék albumnyit is bármikor. A fadobozos kazetta formátum is fasza ötlet + megvalósítás.
Eléggé vakon vagyok ezzel doom műfajjal kapcsolatban, de az persze lejön, hogy ez egy minőségi anyag - csak nem az én világom. Kellemes, neutrális a hangzás, tetszettek a szólók, a refrének is jók. Számomra a Skoptsy dal kiemelkedett a többi közül, ha minden szerzemény olyasmi lenne, akkor simán pontoznám fentebb.
Ez egy teljesen jó múltidéző dallamos heavy metal kliségyűjtemény album LEHETNE, ha normális, sikításmentes éneket raktak volna hozzá. Nyilván az ő fejükben ez passzol a korszakhoz, amit megidéznek (ez jól látszik a logón, borítón is), hisz az előző lemezen is hasonló volt, de sajnos számomra ez nagyon lerontja az összképet.
A borítón megakadt a szemem már a BMP youtube csatornán, ami alapján valami dungeon synthoid black metalra számítottam, és ugyan a fantasy vonal valószínűleg adott, zeneileg inkább tradicionális, gyors black metal ez. Tuljadonképpen teljesen fasza anyag, tetszik a nem túlpolírozott hangzás, ráadásul kevés az ének és eléggé háttérben van hagyva. Az utolsó, hibás kaputelefonnal felvett próbatermi(?) felvételnek sok értelmét nem látom, viszont mivel magamtól is szívesen hallgatnám (és még fogom is), jár a jó pont.
Jóféle, egészséges-mocskos hangzású blackened crust anyag (bár az amúgy igényes borító alapján inkább blackdeathre számítottam), koncerten is biztos üthet. Szerencsére nem agyatlan dara az egész, hanem színezik a dalokat tempóváltásokkal, hangulatokkal. Számomra az anyag csúcspontja a lassabb tempójú zárótétel, az simán 10 pont. Vihetnének több ilyen, hm, melodikus témát a dalokba.
Az egyik kedvenc formátumom a 40 perc körüli, 4 dalos lemezek, főleg post (black) metalhoz, amit a német illetők is művelnek: nem tagolódik a cucc szerteszét, van idő kifejteni a témákat, és ráfér egy vinylre. Elég jól művelik a választott stílust, tudnak annyi változatosságot belecsempészni a dalaikba, hogy ne legyenek unalmasak. A bandcampes albumismertető alapján - és persze hallhatóan is - nem az élet vidám dolgait boncolgatják.A borító grafika is tetszik.
Nem hallottam még a zenéjüket, de ez az album nem képzett bennem olhatatlan vágyat korábbi anyagaik megismerése iránt. Pedig amúgy akár lehetne jó is, de sokkal több helyen untatott, mintsem hogy tetszen. Az efféle régimódi dallamos rockmetal zenék nálam főleg az éneken javulnak fel vagy romolnak le, és itt az énekes hangja nem tetszett. Gondolom amúgy aki még nem unta halálra az efféle zenéket, annak szórakoztató lehet - én leginkább a végét vártam. Ja, meg a szólók is valahogy idétlenek benne.
Jóféle post metal anyag, melynek befogadhatóságát nagy mértékben befolyásolja az a hallgató aktuális hangulata, valamint igényelné a többszöri hallgatást. Örültem volna több gyors témának.
Nem a hangzás itt a fő probléma (bár a ride sokszor irritált és szerintem lehetne harsányabb, zajosabb, hangosabb a gitár), hanem hogy nagyon ingadozó a témák minősége: úgy a felét / kétharmadát kikukázva egy erős 3-4 dalos EP lenne összerakható belőle. Egyébként a semmiinfó / csakaproduktumszámít hozzáállás nekem szimpatikus, csak kéne mögét megfelelő tartalom :P (Aki éli a raw black metal témát, annak tudom ajánlani inkább az Abyssic Hate - Life is a Pain in the Neck demót, kiváló meditatív anyag.)
Amúgy ha lejjebb scrolloztok a bandcamp oldalon, kiderul, hogy miért tűnik ötletgyűjteménynek a cucc. Ugyanis a nagy része impró. Dolgoztam közben, nekem tetszett.
Update: meghallgattam mégegyszer, jobban odafigyelve és revidiálom magam: tényleg jó az énekes.
Na ez a lemez konkrétan nekem készült. A borító, a logó, a témák, a szinti és a hangzás. Az ilyet nem tudom megunni.
Nyilván alapvetően szeretni kell a műfajt, hogy egyáltalán be akarja fogadni az elménk az anyagot. És még ezen túl is, ha elsőre nem megfelelő hangulatban kap el ez a meglehetősen fajsúlyos alkotás, könnyen érezheti az ember inkább megterhelőnek. De ha az említett két feltétel adott, egy rendkívüli utazásban lehet része a hallgatónak.
Ez gyakorlaitlag ambient zene. Az invasionnél még a Xasthur neve is beugrott.
Azért valakinek bejön, pl nekem. Nem én ajánlottam, de hallgattam már többször korábban. Azt kellene megérteni, hogy a raw black ma már önálló műfaj és nem azért szólnak így, mert nincs pénzük stúdióra, hanem mert így akarnak szólni. Hangulat meg engem megtalált, imádom.

Ez a regi oldal. Itt ne pontozzatok, el fog veszni!

mind csak állandó hp tag csak olvasói
Hangpróbák: 1. ... 477. 478. 479. 480. 481. 482. 483. 484. ... 489. Full screen Vertikális nézet
2022. október 22.
69Nostromo79 9000Sanyi Armand BlackZone boymester CarolusRex duedhel farrrkas kopi Necron srppk Szpeter ∑:
1. BlackZone
Conjurer
P?á?thos
9 8 6.5 8 10 9 8.5 7 9 6 8 7 10 8.2
2. farrrkas
Spiritus Mortis
The Great Seal
5 9.5 7.5 9 7 9.5 7 6 10 7.5 9 7 10 8
3.
Satan
Earth Infernal
8 9.5 7 8 7.5 8 9 8 8 8 8 6 4 7.6
4. boymester
Toadeater
Bexadde
5 8 6 5 7.5 8.5 8.5 8 8.5 7 8.5 8.5 9 7.5
5.
Pilori
Quand Bien M???me L'Enfer et l...
5 7 6.5 6 7 7.5 9 7 7 7 8.5 6 9.5 7.2
6. 9000Sanyi
ÉRTÉKTELEN
Reménytelen
9 6.5 7 9 7.5 7.5 4 4 8 5.5 7 7 8 6.9
7. CarolusRex
Riot City
Electric Elite
5 6.5 7 3.5 5 6.5 9.5 9 7 8 7 5 6.5 6.6
8. mike666
Delictii
Portales de Guerra Astral (EP)
2.5 6 5.5 6 6.5 7 9 7 5 2.5 4.5 6 5 5.6
9.
Astru
Self-Disclosure I.
6.5 6.5 6 9 6 6 3 3 7 5 5 5 4 5.5
10.
Unknown Artist
Untitled II
6.5 6 5 2 4 5 7 6 5 1.5 4 7 2 4.7
∑:
6 7.4 6.4 6.6 6.8 7.5 7.5 6.5 7.5 5.8 7 6.5 6.8 6.8
Traitor's Gate - Fallen (2018)
Kritika, boymester @ 2018. július 19., csütörtök, 10:33
Beerzebub - MMXVIII (2018)
Kritika, 9000Sanyi @ 2018. május 21., hétfő, 07:44
Szerkesztőségi kedvencek - 2016 - Kollégáink ajánlják!
Kultúra, Werewolfrulez @ 2017. január 29., vasárnap, 22:37
Astru - Aenigma (2016)
Kritika, Nagaarum @ 2016. november 3., csütörtök, 08:04
Astru - Az Egy Álmai (2016)
Kritika, Armand @ 2016. június 16., csütörtök, 11:27
© 2001-2023 Fémforgács - Impresszum - Az oldalról
Valid HTML 4.01 Transitional Valid CSS!
This page took 0.035 seconds to render