Hosszú héten vagyok túl és még nincs vége a nehézségeknek. Szülői házon tetőcsere családi összefogással, meló reggeltől estig. Munkánk alakuló eredményén túl más örömben is részem volt, mikor felfedeztem, hogy új magyar rádiócsatornát is sikerült végre befognia kedves anyámnak a helyi borzalmon kívül, méghozzá egy retró zenékkel büszkélkedő, országos állomást. Le is játszódott a fejemben, hogy milyen jó lesz a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas évek legnagyobb zenéi közepette dolgozni és vártam, hogy felcsendüljenek a Led Zeppelin, Deep Purple, Uriah Heep, Yes, ELP, Black Sabbath slágerek, de jöhetnek a kevésbé érdekes hard rock, prog rock klasszikusok is, én mindenre nyitott vagyok. Persze a kereskedelmi rádió nem nagyon hallott még arról, hogy a 70-es években legalább annyira menő zenekarok voltak ezek, mint a ronggyá játszott Abba és társai. Hamar rá kellett eszmélnem, hogy ez az adó sem több a mosogató háziasszonyok legmagasabb igényeit kiszolgáló próbálkozásnál és a nap csúcspontját nem egy-egy ritkán hallott Omega, LGT vagy éppen Skorpió dal fogja képezni, sokkal inkább a hungarikumnak számító zenei paródia, a Hungária, Neoton és negédes, fogakat rohasztóan cukormázas társai. Ezt a vonalat tökéletesen reprezentálja eme korabeli reklámklasszikus, aminek legalább annyira igényes a zenei aláfestése, mint a legtöbb zenekarnak.
 

    A média brutális pofátlansággal nyeli le a valóságot, tünteti el azt, ami nem álomvilágban és tévképzetben tart minket. Még a metal műfajnak is megvannak az ilyen húzásai, még ha nem is tudatosan, de bizony hajlamos a stílus is befogni az orrát és hatalmas falatot lenyelni saját történetéből. Ilyen néha fel-felbukkanó gyomortartalommá vált például maga a heavy metal műfaj, ami alatt semmi power, epikus jelzőt nem tűrhetünk meg. A föld alól előbukkanó, ezüstösen csillogó, kristálytiszta forrásra gondolok, amibe nem rondított bele még senki az újdonságra való törekvéssel. Ezt az áramlatot saját elnevezés is illeti, ez az úgynevezett NWOBHM, vagyis a brit heavy metal újhulláma, ami a hard rocktól elvonatkoztatva igazából nem új, hanem a legelső ilyen hullám volt. A blues kiölése, a punk lüktetésének beolvasztása a csúcsra jutó Judas Priest, Iron Maiden, Motörhead zenekarokat emelte az égbe, akik ma is pólókon, kulcstartókon vagy éppen rugdalózókon virítanak, miközben a vonal nagy részét csúnyán az undergroundba taszították. Mennyivel kevesebb alkalommal hallunk olyan bandákról, mint a műfaj csúcsteljesítményét produkáló Angel Witch (a banda nevével fémjelzett bemutatkozásuk nekifutásból rúgja pofán az ugyanabban az évben megjelent, szintén a banda nevét viselő Iron Maiden lemezt), Satan, Diamond Head, Pagan Altar, Witchfinder General. Ebbe a népes táborba sorolhatjuk a black metal nevének eredetét szolgáltató Venom zenekart is. Az NWOBHM háttérben való munkálkodása minden modern heavy metal zenekarra és stílusra rányomta a bélyegét, megadta az alapjait, ugyanakkor olyan korban fogant meg finom zenei megoldásaival, kőkemény, de a maga idejében is nagypapásnak ható produktumával, amikor minden fiatal szögesdrótba burkolódzva, égig érő vörös tarajjal kereste a legközelebbi punk bulikat, hogy zenei aláfestéssel lázadhasson a körülötte lévő világ ellen. A rövid életű, de annál nagyobb hatással bíró mozgalom zenekarainál népszerű volt az önállóságra való törekvés is, ami sok zenekar korai eltűnését okozta. Három lehetséges út állt előttük: bevenni a stadionokat (Def Leppard), végtelen kitartás és némi megalkuvás (Iron Maiden, Judas Priest), vagy pedig a csendes felszívódás. A töretlen népszerűség, komoly erővé duzzadás elmaradt, de minden valamire való thrash, progresszív metal zenekarban játszó zenész gyűjteményében ott vannak ezek a kiadványok, hogy utat mutassanak és inspirációt szolgáltassanak.

  Így nyelte le a 80-as évek az egyetlen EP-vel rendelkező Traitor’s Gate zenekart, akik egy maréknyi rajongó szemében, akik felültek a tiszta heavy metal vonatra, kult státuszba emelkedtek az évtized közepén. Mint a legtöbb bandának, az ő gyökereik is a hetvenes évekbe nyúlnak vissza, kezdetben Cryon, majd Quest néven tevékenykedve. 82 és 89 között több, mára beszerezhetetlen demót is kiadtak az EP-n kívül, végül a sokadik énekescsere és a stílus lecsengése eltüntette őket. 2016-ban egy felkérésre reagálva összeállt a régi banda, méghozzá a legendás EP elkövetői. Érdekesség egyébként, hogy a sikert hozó kiadvány rögzítésekor egy helyettesítő, átmeneti énekes volt hallható a bandában Hugh Jones személyében, aki a zenekar pályafutása alatt legtöbbször fellépő Dave McLeant hivatott pótolni valamilyen oknál fogva. A reunion alkalmával Dave is visszatért, azonban amikor felmerült egy esetleges nagylemez összehozása a régi idők emlékére, ismét felszívódott, így a most megjelent Fallen lemezre megint a helyére kellett találni egy dalnokot. Erre Sy Davies énekes bizonyult alkalmasnak, aki így a zenekar legfiatalabb tagjaként állt a mikrofon mögé. A felállásban tehát újfent itt van Stephen Colley basszer, Paul House dobos és Andy d’Urso gitáros, hogy éltessék az elmúlt koncertek és őrült időszak lassan homályba vesző emlékeit.

 

 

    Laza 36 évvel a banda megalakulása után teljesen új dalokkal került hozzám a No Remorse jóvoltából a Fallen, amin a múlt és a modern hangzás tökéletes keverékeként kapunk egy olyan kiadványt, mely simán felveszi a versenyt a még talpon lévő, szintén friss lemezekkel jelentkezett Judas Priest, Coven Hoof, Saxon zenekarokkal. Amire számíthatunk tehát: kivalóan megírt, előadott, elegánsan öreges metal himnuszok egy soha el nem érkezett dicsőséges korszakból, amit a maga idejében szégyen volt háttérbe szorítani és most is az. Ez a lemez most is tökéletes útitárs lehet egy kis motorozáshoz, haverokkal való sörözéshez, ha pedig kifejezetten kedveled ezt a kort, akkor hiánypótlásnak is bőven megteszi.

Kiadó:

No Remorse

Stílus:

heavy metal, NWOBHM

Értékelés:

Dalok:

Írta:

2018. július 19., csütörtök, 10:33

Facebook: