Ahhoz képest, hogy első album, elég jó.
Tartom, amit a többség ír, kellemes hallgatnivaló.
Sosem volt a kedvencem ez a stílus.
Elmegy.
Én szeretem az ilyen jellegű zenét is, a hangzás is tetszik, szerintem egyáltalán nem gagyi.
Nem rossz.
Attól, mert itt-ott fellelhető benne néhány egyéb hangszer, még nem biztos, hogy minőségi is lesz.
Érdekes.
A háttérben az a károgás full gagyi.
Egy fokkal jobb, mint az Erupsy.
Fogsz egy üstöt és abba beleöntesz minden régi epikus, hősies, viking, Bathory, Venom, Motörhead-féle ?ócska? zenét. Ezt tette Erlend Hjelvik. Szarból várat épített és még két tornya is lett! Fasza! Remélem lesz folytatása.
Kozmás riffek, jókora tekerések, alap sztóner témák? de ez a sztóner.
hmmm... stílusilag klisé!
Ez lehetne akár egy vadabb Teletabik epizód filmzenéje is. Az alapokat már rég megcsinálta a S.O.A.D. ők meg raktak rá némi disco-t meg ska hatású dallamokat. (poénak jó, másnak picsa füst)
Na igen, valóban (leginkább) az énekesen bukik meg a dolog.
Kíváncsi voltam rájuk. Érdekes ezt a műfajt a csapat anyanyelvén hallgatni. Bár ők sem hoznak többet mint a Benighted? egy tucat.
Nagyátlag...
Meglepő és egyben üde színfolt a Black Nail Cabaret-et itt látni. 2012-es létezésük óta a hazai és mondhatni a nemzetközi elektronikus zenei világ egyik meghatározó formációjává vált. Igaz kezdeti noir zenei hangulatuk azóta sokat finomodott, ami nekem kissé hiányzik is jelen elektro-pop irányú anyagukról. Ennek ellenére dalaiknak meg vannak a pulzáló lüktetéseik, dinamikájuk és persze az andalító depressziós hullámaik is.
Valahogy nem kapott el a hulláma? ötletes, meg stb, de nekem inkább unalomba és érdektelenségbe nyúló (a Nirvanát meg sosem szerettem). Kap egy 3-ast, hogy ne nyolc legyen.
Egy szokásos belezős daráló.
Ritkán hallgatok ilyesmit, de így is meglehetősen sablonosnak tűnik. A vokál sem tetszett.
Kicsit túltolták a retrót. Az LA. speciel tetszett, de ki is lóg a lemezről.
Akár a doom, sludge stoner kombó definíciója is lehetne. Általában nem szeretem, de itt még a női hang is tetszett. Mocskos mocsárszagú szörny. tetszett.
Jól szórakoztam kellemes meglepetés volt, de minden dalban van 20-40 másodpercnyi tök felesleges prüntyögés szüttyögés nyünyögés ami a végén már bosszantott. Az utolsó számot konkrétan lehagytam volna a lemezről semmit nem ad már hozzá és unalmas
Van egy kis szarul kevert koncert feelinje, főleg az elején mintha felvétel közben állítgatták volna a sávokat. Végig azon tűnődtem, vajon melyik énekes hangja zavar jobban, aztán láttam, hogy csak egy van. Emellet sablonos is. Nagyon. Amúgy sem szívem csücske a műfaj, de számtalan ennél jobb produkciót hallottam már.
Sablonhegyek, ultra szar "hörgés"? ráadásul számonként 5-6 percben. Minek?
Olyan , mintha lengyel black-et kevertek volna franciás, kicsit histis vokállal, majd nyakonöntötték volna egy kis post-tockkal. Szépen szól, jók a tempóváltások egy hajszál mégis hiányzik a 10-eshez
Régóta hallgatom, akartam is ajánlani csak nem voltam elég bátor. Az az egy bajom van a lemezzel, hogy a No Gold-dal olyan magasra tették a lécet amit a többi dal már nem tud megugrani. Csodálkozott is a család mikor először megszólalt a kocsiban, ők is bírták.
Nem tudott lekötni. Engem untatott.
Iszonyat fárasztó, gondolom csinálni is, de hallgatni is
Nem én vagyok a célközönség.
Szpeter és Naga megírta. Azért a 7, mert egy öblösebb, karcosabb vokált kívántam volna ide, nekem nem jön be az énekes hangja.
Magam sem tudom, hogy hányadán is állok vele, van amikor teljesen korrekt, van amikor unom. Lehet, hogy csak az adott stílusok keveredése botladozik nálam, avagy ilyen formán nem jön át a szűrőimen. Mindegy, nem kerül elő többé, de belekötni se tudok igazán.
Elpocsékolt tehetségek ezen koncepcióban, mert hallhatóan tudnak zenélni, de a harmadik etűd után azért rém fárasztó ez a moslék. Ha komolyan vennék a dolgot, akkor nagy dolgokra is képesek lennének. Kár értük.
Minden ami epikus, attól a hideg ráz. A magasztosság helyett az emelkedettséget lényegesen többre tartom. Az énekes teljesítménye, hát... se nem iron, se nem steel.
Rém gyenge ez szerintem. Ha a Beinghted lapos, akkor ez még idegesítő is.
Valamiért a polák vonal ugrott be, közben meg dáccs. A keverés ugyan valóban nem rossz, de nem tudom úgy keblemre ölelni, mint Naga. Az egész valahogy nem tud magával ragadni, nem jelennek meg a zenei képek. Tisztességes, érdekes, de nem kívánom újra és újra felfedezni.
Nagyon érdekelt a meredeknek mondható beajánlás miatt. (Innen is pacsi a bevállalás miatt!) Elsőre az jutott eszembe, hogy nekem a Vranik Krisztián által fémjelzett hazai alt pop vonal a triphop-os megközelítéssel jobban fekszik, de ez is bitang. Kicsit talán sok a '80-as évek synthpop, mind hangmintái, mind hangulata, nyelvezete miatt. Mondjuk ez már bőven a retro hullám szerintem. Aztán az album felénél rendesen beszippantott és szinte minden számban felkaptam a fejem valami egészen megkapóra. Később simán mehet még feljebb. Emeltem még egy pontot. Azért nem max, mert volt korábbi lemezük, ami még ennél is jobb volt.
Simán lemaradtam volna róla, ha egy kedves ismerősöm év végi listáján nem látom meg. Aztán lecsaptam rá, hiszen a Thouval jó viszonyt ápolnak a hallójárataim. Zseniális ez az összejátszás, a harmónia és a kontraszt a két énekes között, a zene pedig hozza a szokásos, lelket szétroncsoló hatást. Az egész anyag felépítése, íve is arra hivatott, hogy egy dohos gödörbe dobjon és ott is felejtsen az utolsó tétel zártával.
A borító miatt innen is pacsi Robikám! A zene számomra nem adja meg azt a különleges hangulatot, ami amúgy kiemelné abból a masszából, ami uralja a pályát. A tika-tika részek nekem még el is vesznek. Hiányolom az igazi ötleteket.
A zenekart a Kvelertak-ból kivált norvég Erlend Hjelvik hívta életre, a zene pedig, amit első lemezén kínál nekünk az viking témájú blackened/heavy metal. A gitár végig dominál, sőt, nem is a riffekre épül a dalok szerkezete, hanem a szólógitár által végigjátszott dallamokra és motívumokra. Először a Helgrinda című számnál kaptam fel a fejemet, mert az a dal nagyon jól össze van rakva. Tökéletesen kiérezhető a skandináv dallamvezetés, a jól bevált receptet kiválóan alkalmazták a dalok megírásánál. Aztán a 'Glory of Hel' című dalban vannak olyan részek, mintha a Motörhead játszana kicsit belassult rock'n'roll-t, de ez is rendben van, mert érződik rajta a lazaság, teljesen görcsmentes. A dalok címei és maga az egész koncepció némelyeknek már megmosolyogtató lehet, de nekem tetszik, hogy az északiak ennyire büszkék a kultúrájukra valamint a hagyományaikra, és rendesen ki is maxolják az ebben rejlő lehetőségeket. Simán el tudom képzelni a bandát előzenekarként egy Amon Amarth koncerten!
Olyan, mintha a '70-es évekből szólna egy telefüvezett rockzenekar. Nem az én stílusom. Minden esetre van egy sajátos, magával ragadó hangulata, de a végére már kissé unalmassá vált.
Ezzel a lemezzel sem sikerült megkedvelnem a stílust. Vannak rajta kiemelkedő momentumok, mint pl. a 'Vermilion', de még az 'Alizarina' punk-os lazasága is okozott kellemes másodperceket. A borítókép akár Stephen King 'Carrie' című könyvének elején is lehetne! :)
Hasonló stílusban én csak a System of a Down-t ismerem. Emlékszem, hogy hamarabb láttam őket koncerten (1998. PeCsa, a SLAYER előzenekaraként), mint hogy ismertem volna a dalaikat. Aztán bele-bele hallgattam a zenéjükbe, de mély nyomot csak a 'Mezmerize' hagyott bennem, az viszont egy tökéletes 10 pontos lemez. A maga nemében a Melted Bodies is érdekes, és egyedi zenét játszik, de nem nekem szól.
Ritkán jön szembe az emberrel portugál heavy metal album. A zene összességében nem olyan gáz, de... És amikor ott van egy ilyen "de" a mondatban, akkor ott valami nagyon nincs rendben. Ennek az alapműfajnak elengedhetetlen szegmense egy olyan profi énekes., ami az Ironsword-nak nem adatott meg. Nálam az etalon Bruce Dickinson és Eric Adams - na ők igazi heavy metal énekesek. Ez az úriember sajnos elég sokat ront az amúgy sem túl acélos összképen. Szóval, ha már portugál metal, akkor én maradok a Moonspell-nél - főleg a Wolfheart, az Irreligious, és a Night Eternal albumoknál. Az Ironsword elmegy nálam egy sörsátoros háttérzenének.
Kedvelem a technikás, progresszív death metal stílust, és rendszeresen kutatok is az ilyen lemezek után. Ebben nagy segítségemre van a Fémjelzés - ezúton is hálás köszönet a rendszeresen megjelenő listáért! Így találtam rá az Erupsy-ra is. Az indonéz zenekar 2014 óta létezik, és a Kaum Muak az első teljes értékű nagylemezük. A dalaik kissé sablonosak ugyan, de úgy gondolom, jó irányba tartanak. A jövőben ehhez kitartás és több egyéni ötlet szükséges, de esetleg angol nyelvű dalszövegek, egy jó stúdió, egy nevesebb kiadó, és profi produceri munka is sokat lendíthet a szekéren. Az alap tudás megvan, ám jelenleg a stílus nagyágyúinak (Beyond Creation, First Fragment, Obscura stb.) még a nyomába sem érnek. Remélem, hallunk még felőlük! A stílus iránti szeretetből, és biztatásként adok ennyi pontot a zenekarnak!
Örömmel konstatáltam, hogy a Dystopia újra beajánlást nyert a mostani HP-ra. Szerencsére a hollandok 2020-as lemeze ezúttal be is került az aktuális 10-es listára - ezúton is óriási köszönet az ajánlónak! Már az első tétel magával sodort a fekete messzeségbe, a kietlen, sötét, fájdalommal és könnyekkel teli masszába. Többször felsejlett egyik nagy-nagy kedvencem, a Sear Bliss, főleg a trombita használata miatt, de ezt inkább elismerésnek szánom, mint elmarasztalásnak. Az elmúlt hetekben többször végighallgattam a lemezt, és mindannyiszor megállapítottam, hogy ez egy fantasztikus album! Pontosan így kell egyéniséggel felvértezett, technikás, érzelemgazdag, az ember lelkére és szellemére egyaránt mély benyomást tevő black metal-t játszani a XXI. században. A pontszám nálam nem is kérdéses!
Végighallgattam, mert úgy kívánja a tisztesség. Ez a szintetizátoros programzene értékelhetetlen. Az énekes hölgynek jó hangja van, ő hozott két pontot. Ha ezt hozzáadjuk a nulla zenei teljesítményhez, akkor kijön a végső pontszám is. Továbbra is tiszteletben tartom mindazokat, akiknek ez a fajta muzsika bejön, de nálam ez csak ennyit ér.
Ismét egy olyan stílusú lemez, amely nem nekem szól, de a Black Nail Cabaret után óriási felüdülést jelentett a maghallgatása. Aki szereti a doom zenét, ráadásul női énekkel megfűszerezve, annak ez az album nagyon be fog jönni. Számomra feledhető alkotás.
Ez egy nagyon fasza, súlyos, igazi death metal lemez. A Benighted az utóbbi években kitűnő minőségű anyagokat tesz le az asztalra. Legutóbbi, Necrobreed című albumuk is teljesen agyszaggatóra sikeredett. Szokták mondani, hogy a jó bornak nem kell cégér. Nem is szaporítom tovább a szót.
A Kvelertak körlüi rajongást se értem azóta se. Fogták két stílus sablonjait, össze rakták és ugyan olyan sablonos volt. Úgy látszik az úriember ettől nem tud szabadulni, mert az egy dolog, hogy már nem érdekelnek nagyon az ilyen zenék, de az akkor is csak egy unalmas sablon halmaz.
Ha stoner, nekem akkor valami stoner/doom fekszik, mint a Dopelord. Jól össze rakott lemez, nem is tudok igazán belek kötni semmibe, egyszerűen nem az én világom és a végére már untam, ha 10 perccel rövidebb lenne, még dobnék rá pontot.
Szakadt Stonerkedés, hogy ebben mi a nem metal azt nem tudom. Viszont az ének kifejezetten jó volt, emlékeztetett Opeth dolgaira, akit sokat pörgettem amikor még csak ismerkedtem a keményebb zenékkel.
Nagyon jó kis őrület. Aminek tényleg az, az erőssége, hogy hiába áll rengeteg mindenből mégis sikerül elkülöníthető dalokat írni, amik még jók is. Az ének nagyon Soad imádtam, de nekem is eszembe jutott a Maximum the Hormone. Nem minden tetszik teljes egészében és vannak gyengébb dalok, de több mint jó, fogom még hallgatni.
Heavy metal, nem szeretem. Conan +0.5 pont.
Lehet ennél sokkal izgalmasabban is csinálni ezt a stílust. Se hangulat, se érdekes ötletek nem voltak. Hangzás is fura volt nekem. Fél pont az anyanyelvért.
Most vagy én vagyok süket, mert senki nem írta, de az első dal eleje tiszta Perihelion. Már vártam, mikor lép be Gyula az énekkel. Sok minden eszembe jutott közbe, a White Ward-on át, a 13 Urban Ways 4 Groovy Bohemian Days ( ami nekem az egyik kedvenc modern black lemezem), de mégis volt a fúvósoknak és a jó váltásoknak hála, egy sajátos hangulata és lüktetése. Az ének tényleg franciásan változatos, aminek én csak örülök. A 38 percet sikerült egész jól kitölteni, változatos és érzelemmel teli, de azért a 10-hez nekem még hiányzik valami.
Néha megpörgetek ilyen lemezeket is, de egyébként nem vagyok jártas a stílusban. Tavaly a Birds in Row előtt láttam a Kaelan Mikla-t, nagyon kellemes élmény volt. A vélemyének alapján féltem, hogy nagyon gothos lesz, de én inkább ilyen futurisztikus, cyberpunk góthikát érzek és az nagyon bejött, de tetszett minden szám teljes egészében, de megjegyzem a nevüket.
Lásd ajánló.
Én jó ideje rávagyok csavarodva vagy ilyen hc, powerviolance, grind ösztön zenékre. Itt lennének néha jó ötletek, amit jobban kilehetett volna dolgozni, akkor fasza lenne. Így sajnos a hangzás tényleg elviszi az erejét az egésznek, az Ona Snop év végén sokkal jobban megoldotta ezt, pedig az nem egy veterán zenekar. Sőt vannak ezek a modern hardcore, beatdown bandák mint például a Knocked Loose, Jesus Piece, akik ezt az egész hangzást feltudták használni a koncepciójukhoz, ami egyszerűen annyi, hogy próbálnak minél keményebbek lenni. Ez így leírva szarul hangzik, ennek ellenére mégis sokkal jobban megtudják szólaltatni a lemezeiket és hiába steril és modern nem vesz el a lendületből, sőt inkább hozzáad.
Nem kérdés...
Unalmas szar.
Mi ez az idétlen nyögdécselés?
Teljesen korrekt heavy metal.
Tucat ez semmi más. XXI. századi black? Na ne röhögtessen aki ezt leírta!
A maga műfajába való és nem ide. Ez még tudtommal a fémforgács és nem a fém nélküli forgács, úgyhogy megkérdőjelezem a lemez itteni részvételét, mert semmi keresnivalója itt. King Diamondal értek egyet. Egy populáris webzinen ez akár egy jó pontot is kapna, de itt ez ennyi, Egy nagy kövér egyes!
Úgy szar ahogy van...
Na az ilyen zene való ide! Nem a kisérleti laborokban kitenyésztett életképtelen rosszul sikerült kísérlet eredménye!
A dob hangzása egy katasztrófa, úgy szól, mint egy lepukkant rockkocsma koncerttermében, amitől 10 perc után szétrobban a fejem. Erőtlen az egész, ének nem rossz, de nem idevaló, nem is értem, mit akar elérni ezzel a zenekarral, kinek szól. El nem tudok képzelni egy embert se, aki kijelenti, hogy Hjelvik a kedvenc zenekara, vagy azt hallgatja egész nap. Ettől függetlenül egy fokkal jobb, mint Ironsword.
Százmilliódik stoner rock lemez, ettől se kezdődik új fejezet az életemben. Már 10-20 éve eljátszottak mindent ebben a műfajban. A borítóval kapcsolatban meg arra tudok gondolni, hogy biztosan létezik ilyen stoner rock borító generátor applikáció, mert ebből is láttam már millió hasonlót.
Eléggé Melvinsre üt, főleg azon belül is az egyetlen végighallgatható albumukra, Houdinira vagy Queens of the Stone Age első lemezére is hasonlít. Viszont előbb felsoroltakkal ellentétben a Rosy Finch-ben valamiért nem érzem azt a pluszt,. Pedig tényleg jó a hangzása, van hangulata, de komolyabb elismertséghez még több olyan karakteres dalokat kéne írniuk, mint pl. Gin Fizz.
Mr. Bungle, System Of A Down, Faith No More, Primus, Valborg. Hirtelen ezek jutottak eszembe és sok egyéb más hatás is van, de ennek ellenére már az első lemeznél megvan a saját karaktere. Műfajokkal való dobálózás helyett egyszerűbb extrém metálnál maradni. Úgy kavalkád az egész, hogy baromi jó dalokat még írnak közben. Továbbá tetszik, hogy a hangzás úgy van belőve, hogy nem akar szétnyomni, hanem hagy teret hangszereknek és effekteknek, emészthető formában. Ők az élő bizonyíték arra, hogy underground szinten is profi megszólalást is össze lehet hozni, csak akarat és hozzáállás kérdése. Max. pontot egyenlőre nem adok, mert utolsó két szám annyira nem áll össze.
Igénytelen és gusztustalan az egész hangzás, mégis kinek akarnak szólni 2021-ben? Bár ahogy elnézem, Bandcamp-en van egypár követője. Persze, ha a mulatós zenét milliószor el lehet adni ugyanazzal a köcsögedény ütemmel, akkor miért ne lehetne brit heavy metállal is a lehető legsablonosabb riffekkel. Az éneket meg se említem, többiek leírták már.
Lásd: Armand.
Vannak nagyon komoly pillanatai, amelyekről Cult Of Luna vagy Celtic Frost - To Mega Therion jut eszembe. Sőt, Van de Meute Vervreemd, Deel I szám közben Pink Floyd is. Szóval tehetség és dallamalkotási képesség bőven megvan, erre időközönként az abszolút fölösleges hisztis énekkel és "másodpercenként hármat verek felmosóvödörre" dobhangzással tönkreteszik a hangulatot és folytonosságot. Így csak iparosmunkánál kicsivel jobb.
Eddig még nem találkoztam velük, pedig nagyon sok tücctücc zenét hallgatok. Nemzetközileg versenyképes munkásságról van szó. Depeche Mode zenei világa keveredik az Ulver depresszív hangulatával, hozzáadva női énekkel. My Casual God tetszik legjobban tőlük. Ha valamennyivel több lenne az egyediség bennük, feljebb kúszna a pontszámom.
Nagy húzás volt tőlük az énekesnővel való társulás, remélem tartós lesz. Azt gondolom, hogy doom metal mindig női hanggal működik legjobban. Néha hallok benne Nirvana-féle áthallást is, de mivel ők korábban azoknak dalait is feldolgozták, nem is véletlen.
Lásd: Armand.
Nem szar, de nem is vágtam magam hanyatt tőle, ilyen old school norvég black metal beütése van, csak emészthetőbb, de nem szól úgy, mintha egy radioaktív krumplival vették volna fel, ami sajnos számomra alapkövetelmény :)))
Istenem, de rég hallgattam ilyen Stoned Meadow of Doom kategóriás sztónerrockzenét, kiskamasz korom jutott eszembe róla, amikor ráfüggtem az összes ilyen pszichedelikus/stoner cuccra, pedig nem is szívtam semmit. Félreértés ne essék, nagyon szeretem ezt a műfajt továbbra is, ez a bizonyos album viszont sajnos sekély és középszerű. Milliószor hallottam már ugyanazt a wah pedálos fuzz gitárszólókat, a drop D-be hangolt pentatonhuszárkodást, épp ezért is kevés zenekar van aki kitör ebből a túltelített közegből, azokat viszont nagyon tisztelem.
A dob break az elején tudatta velem, hogy jó helyen vagyok. Már csak a puszta dobtone inspirált arra hogy csináljak belőle boombap alapokat, utána beütött a gitár. Nagyon menő lemez, ráadásul gyönyörűen szólal meg. Tényleg ki szeretném emelni, hogy ha minden metállemezben (vagy hiphoplemezben) így szólnának a dobok, boldog ember lennék. A dalok elég szokványosak mondjuk, nem annyira cifra a dalírás, de hangzásban eléggé emlékeztetett a Juciferre.
SOAD-ot én is hallottam, de ez sajnos inkább idegesítőbe megy át, minthogy mókásan groteszk lenne
Istenem, annyira sablonos amatőr és ízléstelen. Legalább okésan és egész "80-as évek-szerűen" szól, mégha az ének borzalmas is, illetve túl sok a kompresszor a masteren. Pontváltozás joga fenntartva.
A nyelv miatt sokkal jobban befosatnak a vokálok :DDD Amúgy ja, nem túl precíz a játék, meg sablonos is, viszont van némi stenkje, illetve jó riffek, ami azért felhozza Update: megérdemel ez 6-ot mert őszintén élveztem legalább annyira mint azt a stoner rock lemezt
Könnyed progresszív atmoblack, szinte már vajpuha basszushangzással. Valamiért mindig nagyon szerettem azt a lassú b*rzumos (:DDDD) blastbeatelést, amikor a sikáló tremolós gitárok alatt a basszus csak a lábdobot követi lassan, és csak annyit hallasz, hogy bubububububububububu Azt hittem csak ennyi lesz a lemez, de utána beütöttek a 10/10 pillanatok, mint a rézfúvósok, vagy az énekes felhangos üvöltése. Az azt követő számok méggyönyörűbbek, helyenként az Agallochra emlékeztet, csak depisebb néha. A fúvósok teljes letargia, mint a kürtös White Ward.
Nem minden dal volt egyenlően kedvemre való, de ez mindenképp egy gecijó darkwave album óriási pillanatokkal
Ezek a Thou arcok mindenkivel és a nagyanyjukkal is kollaborálnak, viszont nem bánom, mert nagyon igényes dolgokat hoznak össze, és jó ízlésük is van felkeresni a társzenészeket. Én pl a The Body közös albumuk kapcsán találtam rájuk annak idején. Az első dal az a fajta doom metal zene, ami engem teljesen elbűvöl, repülnek pikárdi tercek, miközben végtelenül heavy marad, arcletépő gitárhangzás és öblös dobok pumpálnak a leggyönyörűbb dallamok alatt, valamiért engem mindig ez fog meg legjobban. Hasonló kontrasztok miatt a kedvenc albumom a Boristól a Flood, hasonló okból szeretem a Jesut is. A legjobb A38-as koncerteimre emlékeztet ez az album, imádom.
Prosztó böfögőzene, csak mondjuk én ha ilyesmire förmedek, akkor már jobb szeretem az ennél mégnevetségesebb végletekbe vetemedő goregrind/gorenoise zenét hallgatni. Ha lúd, legyen kövér. A gitár meg a dob annyira gépiesen hangzik, hogy szerintem FL Studioban rekreálni tudnám gyári pluginokkal, viszont felmerül a kérdés ilyenkor hogy miért van akkor 5 tag? Ne hazudjunk már magunknak és a közönségnek, szépen szerezzetek be végre egy dobgépet, kevesebb helyet foglal a színpadon.
Nem ezek a sablonok hoznak lázba.
A stonerre ugyanaz igaz, mint a black metalra. Akkor az igazi, ha átjön a lazaság, vagyis, hogy az alkotók nem izgulták túl a zenét. Ez az érzés itt hiányzik kicsit, így "csak" 8 pontot tudok rá adni.
Nem rossz, és kellően szakadt is. Jól esett.
Nyávogás, hisztitenger, idegesítő baromkodás, soha többet ne halljam. XD A humor számomra a metalban kizáróok, hacsak nem groteszk és ijesztő, mint a Mr. Bungle esetében.
A heavy metal két legfontosabb eleme a baszott jó énekes és a baszott jó szólógitáros. Minden sokadlagos ezek mellett, de ezeknek ott kell lenni. Itt az ének pocsék, a gitárosnak meg lenne technikája, csak nem gondolkodik. Bocs, de a Wolfhoz és az Accepthez mérem a dolgokat.
Nagyon zavaró a gitáron a hangolatlanság és a pontatlan játék. Black metalban, stonerben ez nem számít, a death metalnak (old schoolt leszámítva) viszont elvileg patentnak kéne lenni. Azt szinte felesleges leírjam, hogy a dob nem is dob. Ez valamifélePVC-ből kiöntött tömbelemek hajigálása helikopterről. Az ének nekem tetszett, és pár dalszerkezet is.
Végre egy banda, ami a psychedelic jelző felvétele mellett nem felejti el, hogy a műfaj létrehozói a 60-as 70-es években főképp szimpla hangszedős Fendereket használtak. Át is jön a hangzáson hogy strat és tele is fel lett használva a felvételek során. A gitárok frekvenciája meg okosan van beállítva, ki van hagyva a "lyuk" a basszusgitárnak. A hangzás dinamikus, semmi kivasaltság érzés nincs. A bombaszt modern megszólalást leszállító stúdiós szakembereknek többnyire fogalma sincs róla, hogy kell ilyen soundot keverni. Ez a magasiskola, de általában azt hiszi mindenki, hogy nem. :-D A dallamos sokszólamos ének hasonlít az Emperor élőben előadott produkcióiban megszólalóhoz, ahol Einar vokálozik.
Emesének három féle hangja van. Egy mély, egy fejhang és egy gyerek is ott lakik a torkában. A Pseudopop lemez hallgatásakor írtam Krisztiánnak, hogy ki a másik énekesnő. Megdöbbentem a válaszon: nincs. Tavaly ismertem meg a formációt, és azóta lényegében a kedvenc énekesnőmmé avattam. A zenei oldal egyenértékű, a megszólalás bombasztikus, és a dalok tervezettsége, harmonizálása egy élvonalbeli bandának a képét adja. Nem metal, de sötét, és agresszív zene ez. Nekem a tavalyi év első helyezettje.
A pontozott nyolcadok folyamatos használata engem nagyon tud idegesíteni dobon, ezt leszámítva nagyon fasza DIY anyag ez, minden hangzásbeli tökéletlenségével. Tényleg nirvanás néha. A becsöndülős - belassulós részekért meg megkapja a maximumot.
Miért lenne Makadámiadió hozzászólása "hihetetlen" ehhez a lemezhez? Egyrészt nem bunkózik, másrészt teljesen helytálló, amit a lemezről ír. A dob full gépies, a gitár szintén, a szavanként felokádott énekből meg hiányzik minden dinamika. Ezer ilyen van...
Aranyosan bárgyú, amikor valaki azt hiszi, hogy a hörgés/károgás teszi black metallá a zenét. A Hjelvik-nek sem sikerült ezt felismerni, annak ellenére, hogy tudnak zenélni. A közönséges heavy metál és rockos alapokon nyugvó zene sok vizet nem zavar, de ahogy látom nem is akar túl magasra törni. A legfőbb erénye a bandának, hogy legalább nem egy új Korpiklaani. A témaválasztás pedig már rohadtul untat...
Hangulatos keveréke a 70-es évek hagyomanyos hardrockjának és az ujhullámos desert-stoner hatásoknak.
Kellemes stonereses sludge. A csaj hangja nagyon eroteljes.
Igazaból nehéz eldönteni, hogy idegesit vagy pedig magavalragad. Túl sok elütő elem keveredik, váltakozik egy számon belül. a SOAD és hasonló zenekarok hatása tagadhatatlan, de talán kevesebb több lett volna jelen esetben.
A zene még a kisebbik rossz, az legalább csak középszerüen unalmas, bármi ötlettől mentes. Az énekes viszont, mintha mohóságában egy egész sörös hordót lenyelt volna, és persze azóta sem jutott el a fül-orr gégészhez. Örömteli, hogy képes két ilyen nagyon különböző hangszinen énekeleni, viszont meglepő, hogy akármelyiken is szólal meg, baromira unalmas. A borito minősége is magáért beszél...
Nem túl megyőző, sok hatása nem volt rám.
Nem értem a magas pontokat. Nem sikerült átütnie nálam a falat.
Ez minden bizonnyal sokaknak itt aranyér problémát fog okozni. Csak óvatosan a sok erőlködéssel és stresszel. Vajon van benne metal, rock, esetleg gitár? Hát...nem nagyon, de ettől még eléggé darkos a hangulata. Nem mindennapi dark-synth-pop. Egyszerre tűnik könnyednek és sötétnek, aztán lassan feltárulnak a különböző mélységei a pop-elemekbe rejtett melankóliának. Urbánus, betonba öntött szürkeség, halovány neonfények, lassan csordogáló idő szövi körbe a hangulatot, azonban a végén egyfajta felszabadulást ad, egy nehéz álomból való révedés érzését. Mesterpéládja ez az album, hogyan kell alázattal, mértékletesen kezelni az elektronikát és az is, hogy az énekesnő tehetsége ellenére sem énekli szét a dalokat.
A Thou munkásságának soha nem voltam nagy fogyasztója, túl tömény a zenéjük számomra, nehezen befogadható. E.R.R nagyon jót tett a zenének, a hangja kellemesen belesimul a búvalbaszott és karcosabb részekbe is, a kettő jól kiegésziti egymást. Hosszútávú barátság igy se valószinü, de minden esetre egy üde és élvezhető szinfoltja a mostani körnek.
A korábbi Benighted lemezek ennél szórakoztatóbbak voltak. Korrekt iparosmunka, majdhogynem saját maguk tribute verziójaként tértek vissza. Feledhető darab az életmüvükben.
A zene még elmegy egynek a sok közepes rock/heavy képződmények között, de ez a rikácsolás kimondottan fárasztott. Talán a Catamenia volt még anno ilyen, ahol a zene a maga nemében még okés is volt, de annyira fárasztóan egysíkú volt az énekesük...
Stoner nagy revelációk, csúcspontok nélkül, korrekten, stílushelyesen játszva. Ennyike.
Nemn rossz ez elemeiben, azonban nem elég érdekes, kevés a kiemelkedő pillanat a teljes lemez tekintetében.
Nyilván mindenkinek meglesznek a maga viszonyítási alapjai. Nekem a Stolen Babies, Maximum The Hormone, nyilván SOAD, de még szerkezetek, váltások szintjén a korai Diablo Swing Orchestra és az Introducing lemezes Foxy Shazam neve is beugrott. Illusztris társaság, nagyon rég szórakoztam ennyire jól zenén!
Ja, pont az a sörsátras háttérzene. Sablon közepesen gyengén tolva. Olyan ahol az 50+-os haverok összejöttek csapatni és évente csinálnak 2 klubkoncertet a szűk baráti körnek meg a családtagoknak. Vágod, ahol még mindig weszkócsizmában, felvarrós farmerkabiban de már némileg megfogyatkozott fogsorral és hajcsimbókokkal érkeznek az örök fiatalok, a rock katonái. A gitáros anyukája pedig a mai napig az első sorban nézi csillogó szemmel a feltörekvő porontyát. És ha jó estéje van akkor valamelyik bandatag meg is pumpolja a backstage-mögött a kerekes kuka árnyékában.
A hangszeresek tudása korrekt, a vokalista szerintem eléggé lehúzza a produkciót, a dalok meg váltakozó minőséggel bírnak... Nem egy istencsapása, de a származásukon túl nem sok érdekesség szorult a lemezbe.
Teljesen izgalommentes számomra. A trompipálásról is inkább Lusta Dick jutott eszembe amint próbál megmenekülni a vízeséstől, sem mint a Sear Bliss organikus verziója.
Ez nekem nagyon langyos, nagyon kommersz, sötétséget nem sokat találtam benne. Adja magát az Ulver legutolsó lemezével való összehasonlítás. Huhh... nem szeretném tovább csökkenteni a pontot erre a gondolatra.
Elsőre nem tetszett, aztán másodszorra a kettes dallal indítottam és beütött a lemez. Harmadszorra leesett, hogy az első dal bántóan középszerű. Aztán beindul, aztán megint vannak pillanatok ahol elkalandozik a figyelmem. Hmmmm.... billegős gyenge nyolcas.
Fasza kis sztenderd grind durvulás. A Necrobreed lemezük kicsit jobban tetszett, de kedvemre volt ez az aprítás is.
Nekem most ez adta, egyrészt mert hozott egy kis nosztalgiafaktort, a nem túlgondolt és kifejezetten koncertre szánt számaival, másrészt eszembe juttatta az amerikai Cloak-ot, amit ezer éve nem hallgattam már, de most meghozta hozzá a kedvem. Mindenesetre nagy kedvencem nem hiszem, hogy bármikor lenne ez a lemez, de élőben talán majd elbulizok rá... ha végre lesz rá lehetőség.
Azt hiszem számomra ez a kör igazi meglepetése. Alapból nagyon nem rajongok a stoner/sludge műfajért, sem a koszos poros "southern" hangzásért, de a Scralet most levett a lábamról. Az énekkel ugyan vannak problémáim (még jó, hogy kellőképpen hátra volt keverve sokszor), de minden más egyszerűen jól működött a maga pőre, egyszerű módján. Meglep, hogy spanyolok az elkövetők, csípőből rávágtam volna, hogy amerikaiaknak köszönhetjük a Scralet-et. Úgy néz ki, a Kylesa, mint kivétel mellé a képzeletbeli polcra odakerül a Rosy Finch is.
Nekem a The B-52's ugrott be, csak sokkal több, és sokkal keményebb drogokkal. Eszméletlen agymenés az egész album, de nem lehet nem szeretni.
Indonézia ugye egy hatalmas olvasztótégely, ami az egész kultúrájukban tetten érhető. A távol-keleti bandák általában hoznak egy olyan, európai füllel hallgatva különleges megszólalást, ami akaratlanul is felruházza némi misztériummal a produkciókat. Én legalábbis ezt szeretem a legtöbb ázsiai bandában. Itt ezt most hiányolom sajnos, mert amúgy teljesen korrekt az, amit csinálnak, de nem különleges. Mindenesetre az indonéz emberekre jellemző energia itt is tetten érhető, ezért kapnak egy plusz fél pontot. :)
A rézfúvósokkal mindig meg lehet venni, főleg, ha black alapok mellé fújják a fújnivalót. Hangulatos, egyedi atmoszférával rendelkező lemez, tömve brutál jó részekkel. amik organikusan állnak össze. A keverés néhol nekem is fura volt, bár ezen a téren érdekes elvárásokkal rendelkezem, azt aláírom. :D Amúgy a négyes tétel ragadott meg a leginkább, az egymás után többször is lement.
A szokásos, top Benighted minőség. Alapvetően szerintem magasabb pontszámot érdemelne, de egyrészt a Necrobreed lemezük nekem jobban feküdt, másrészt sem akkor, amikor kijött, sem most, újrahallgatáskor nem vagyok igazán olyan hangulatban, amikor maximálisan tudnám értékelni a franciák darálását. De amúgy műfajában egy kiváló lemez.

Ez a regi oldal. Itt ne pontozzatok, el fog veszni!

mind csak állandó hp tag csak olvasói
Hangpróbák: 1. ... 434. 435. 436. 437. 438. 439. 440. 441. ... 502. Full screen Vertikális nézet
2021. január 30.
Armand banya07 BlackZone dimmurtal Eroen Husky krumpli makadamiadio Nagaarum nascence Szpeter Weide ∑:
1. banya07
Dystopia
Geen Weg Uit
4 6 9.5 7.5 10 8.5 3 7 9.5 10 6 5 8 7.2
2. Nagaarum
Black Nail Cabaret
Gods Verging On Sanity
4 8 9 9.5 2 8 1 8.5 8 10 10 3   6.8
3. BlackZone
Emma Ruth Rundle & T...
May Our Chambers Be Full
1 3 5 10 5.5 9.5 1 8 10 10 8 8   6.6
4. nascence
Horizon
The White Planet Patrol
7.5 8 6 7 6.5 6.5 3 5 6 8 8 7   6.5
5.
Hjelvik
Welcome to Hel
9 9 6 5 8 5.5 10 3 6 5 5.5 4 7 6.3
6.
Benighted
Obscene Repressed
6 5 5 6.5 9 6 10 5 5 4 6.5 7 7.5 6.3
7.
Rosy Finch
Scarlet
2 5 9 7.5 6.5 7 1 7.5 8 7.5 7.5 6 8 6.2
8. krumpli
Melted Bodies
Enjoy Yourself
5 3 8 6 7 8 1.5 9 5 3 6.5 10 8 6
9. dimmurtal
Erupsy
Kaum Muak
5 5 3 4 8.5 5.5 1.5 5 6 5.5 6 6 6.5 5.1
10.
Ironsword
Servants of Steel
9 4 3 4 6 5.5 8.5 2 3 3 4 4   4.7
∑:
5.3 5.6 6.4 6.7 6.9 7 4.1 6 6.7 6.6 6.8 6 7.5 6.2
Dystopia - Building Bridges (2018)
Kritika, 9000Sanyi @ 2018. október 3., szerda, 11:02
Dystopia - Way To Unfold (2014)
Kritika, 9000Sanyi @ 2014. július 2., szerda, 17:01
© 2001-2024 Fémforgács - Impresszum - Az oldalról
Valid HTML 4.01 Transitional Valid CSS!
This page took 0.027 seconds to render