A lemezen hallható témák nem jönnek át. Valahogy nem áll össze. A hangzás jó, de az egészet globálisan nézve nem kiemelkedő.
Armand leírta a lényeget, hogy ez egy középszerű, Dimmu koppintás.
Szar.
Mindig is szerettem mind az Accept-et, mind pedig U.D.O. saját zenekarait (ideértve a Dirkschneidert is természetesen). Ez egy olyan, abszolút nem szokványos album a mestertől, aminek ugyan előszelei voltak már (mivel a múltban volt már nagyzenekarral kiadott live kiadványa), de sorlemezt még nem kaptunk ilyen felfogásban. Azt kell mondjam, hogy ez is remek lett, egy-két dal keményebb, mint eddig bármely korábbi lemezen, ugyanakkor van szinte AOR-os, arénarockos szerű dal is. A hadsereg nagyzenekara pedig ugyancsak kiváló munkát végez, a hangszerelés megdobja a dalokat. És igen, mind az Accepttel, mind pedig UDO-val letett már annyit az asztalra az "öreg", hogy ilyen státuszban legyen és tiszteletnek örvendjen--teszem hozzá, hogy teljes mértékben megérdemelten--, akármennyire is tűnik ez valaki(k)nek hihetetlennek.
Zúzda-melo-death-adja.
Édes fa..om. Minek ez!? Kb 4-5 jó pillanata van az egésznek azok a prog-doomos attitűdök, a többi egy ócska plágium. Olyan mintha a dalokat részletekben rakták volna össze, mintha csal álmukból kelve be villant volna nekik egy-egy ötlet foszlás? ?hé az a sikálás ide jó lesz, ide meg rakjunk egy kis bánat hangulatot?.
Sok stílusból összekevert dinamikus, kissé kaotikus depresszív fekete matéria, amikhez egy nagyon rossz énekhang párosul.
Fejlődtek
Csak nem viharba került a hűtőmágnes? Érdekes egy zeneiegyveleget hoztak, van benne minden és becsületükre legyen szólva ezt remekül összerakták. Jól eltalálták a stílusok közötti átmeneteket.
Nem szeretek zenét úgy pontozni, ami nem az én világom és ez sajnos nem az. Ezért csak egy 5-öst adok rá, mert van benne lendület, de a disszonáns zaj már fáj.
Sajnos én nem érzem a mesterien megírt alapokat és a kiemelkedő színvonalat sem. Egy középszerű Dimmu koppintás. Átlagos, vagy inkább ezerszer hallott témákat, megoldásokat tartalmaz, amikből sajnos a tipikus egy személyes zenekarok hibái jönnek elő, hogy szinte mindig ugyan azokkal a témákkal operálnak, amik inkább egysíkú unalommá folynak egybe (hallgatva két későbbi anyagát is) semmint élménnyé. Nekem zavaró, vagy inkább figyelem zavaró (és ez már az első dalban is hallható) hogy a sikálós alap téma mellett egy tompa billentyűs dallam (ez is ezerszer használt) is fut. Igen, sajnos a black metal is egy olyan műfaj (mint a doom és a stoner), amiben már nem igen lehet újat alkotni?ez van? megkopott.
Sok volt a kumisz! Gyerekek ez más nem a ?90-es évek? attól, hogy valami zajosan szarul szól már rég nem trú? csak simán szar.
Két igen erős és karakteres zene és zenei világ találkozott, ami sajnos nem igazán jól sült el. Persze érdekes, meg hangulatos lett, de inkább az unalomba megy el, mint az izgalomba. Bár nekem már a legutóbbi Boris is kicsit uncsi volt?
UDO kicsit beújított a zenéjébe. Kellemes öreguras zene lett reggeli kv mellé hangulattal. A hangja meg most is olyan mint a smirgli (mint az Asterixből a falu bárdját - ez volt a poén helye).
Szerintem ez műfajában egy jó lemez. Nekem is többször beugrott a Metallica.
Hallgatás közben többször is felrémlett az Imperial Triumphant legutóbbi lemeze. De amíg az lenyűgöző volt, addig ez a lemez maradt egy zagyva katyvasz nagyon kevés értékelhető momentummal. Bár a dobos munkája azért tetszett.
Valamiért elfeledkeztem róla köszi, hogy figyelmeztettél. Állat zene állatul szól. Szép kövér 10 pont
Semmi egyedit nem találtam benne. Néha megcsillan egy-egy gyöngyszem a klisék között de ez kevés az üdvösséghez. Egy másik vokalista lehet, hogy segítene valamit.
Nem igazán rajongok a műfajért, de ennek ellenére is tetszett. azért a z énekes hangja elég jellegtelen, de legalább tiszta.
Rettenetesen idegesítő.
Kellemesen megleptek. Szerintem fogom még hallgatni. Kellően változatos, jó a vokál nekem a hangzás is tetszett.
Nagyon egyhangú különös tekintettel a hörgésre. Untam.
Nem találtam benne semmit ami zenére emlékeztetne, vagy zeneként értékelhető lenne. Elpocsékolt idő.
Ami jó az nem metal, ami meg matal az nem jó. Szerintem nem kéne már erőltetni ezt az éneklés dolgot. Nem nagyon megy. Bocs.
Itt bántóbbak a klisék, mint a Sylosis esetében. Még annyi ötletet sem sikerült villantani.
Szerintem nem érdemes a Dodecahedron munkájával összevetni. Disszonáns, de nekem mind szerkezetileg, mind hangulatilag összeáll. A hömpölygő káoszból fel-felbukkanó zátonyok, amikben meg-megakad az ember, majd sodorja tovább a folyam számomra teljesen releváns megközelítés. Nem hibátlan, de erős anyag.
Szórakoztató, de nem feltétlenül maradandó. Nem hiszem, hogy sok lehetőséget kap a lejátszóban, mert ennél azért mindig lesz izgalmasabb..
tisztesiparos
Az egy dolog, hogy nem kedvelem a dallamokat a halállal vegyíteni, mert nekem nem koherens, de ez konkrétan unalmas. Már az első igazi tétel is unalomba fulladt és 1,5 perc után azt vártam, hogy mikor jön az új, mert kb a "hallottam már mindent" érzés fogott el. A tiszta ének gyenge, erőtlen, kifejezéstelen. Még csak nem is TIM, vagyis Tisztes Iparos Munka.
Az a baj, hogy a zene spektrumát nem egy szélesre nyitható dupla ajtón át kémlelik, hanem egy szűk kulcslyukon keresztül. A másik baj, hogy ezen a lyukon keresztül csak az alsó polcokon lévő olcsó eszközökre látnak rá. Kellemetlen perspektívája ez a zene művelésnek. Nekem mindenképp. A borító megkapó, bár lenne mögötte tartalmasabb a töltelék.
Na jó, hát ez is lement. A Khorne ennél szerintem jobb volt. Emlékeimben tutira, mert nem hallgattam mellé.
A hangzás elfedi az ötletek hiányát valamint arra apellál, hogy bekapcsoljon a nosztalgia faktor. Ezt hatásosan is teszi, csak éppen az elmúlt 30 évben történt pár dolog, ami adhatott volna némi ihletet. Persze nem fáj, csak érdektelen.
Merzbow nekem az örök vörös posztó. Több mint 300 kiadvány mellett mégis milyen zenei minőségre, vagy mélységre lehet számítani? Faszomnak kell a világra szabadítani a véletlenül bekapcsolva hagyott mikrofonokkal rögzített zajokat értelmetlenül egymásra keverve kiadni? Ezennel pedig a beajánlást igencsak megkérdőjelezem. Fémforgács, nem zajforgács. Hangpróba és nem zajpróba.
Megpróbálják az örömódát lenyomni a torkunkon, miközben Gollamot kínozva rögzítik a vokált. Értem én a komolyzenei hangszereseket, hogy valamiből meg kell élni, de tudták, hogy a végső produktum ennyire bazári lesz?
Ha már szórakoztató lemez, akkor legalább ilyen legyen. Lásd: kritia.
Amikor nem kerül helyre a zenészek fejében az érdekes és az izgalmas fogalmak jelentése...
Sívár és súlyos, de egy idő után nagyon nem érdekelt már. Én több kapaszkodót, ötletet várnék.
Én nem tudtam felülemelkedni a hosszúságon. Nekem a hosszú lemezhez hangulat, feeling kell. Itt is akad, csak elszórva a sablonos megoldások közt. Túl sok lemezt hallgattam már meg ahhoz, hogy ne tűnjenek fel a tipiksus hardcore üvöltős manírok, a rengeteg téma, ami innen-onnan ismerős.
Sajnos nagyon középszerű ez akkor, ha melodikus death metalként tekintek rá. Nagyon szeretni kell ahhoz ezt a műfajt, hogy valaki a középszerűre is felkapja még a fejét. Nekem egyébként nincs bajom ezzel a vonallal, pont ezért tudom mihez hasonlítani.
Az a helyzet, hogy nekem a zene a barátom. Amikor akad pár percünk, összedugjuk a fejünket és kizárjuk a világot. Rohadjon meg az egész. Koncertre még akkor sem szerettem menni, amikor megtehettem. Az a sok idióta ember...bizony, létszámfölényben vannak. És akkor jönnek ezek az energikus lemezek, amikről tudom, hogy jók, de nem igazán azok a temetkezős, bújós fajták. Nem tudom odatolni neki a magas pontot, mert lefárasztott, de biztos vagyok benne, hogy ha 20 évvel fiatalabb lennék és véletlenül besodródnék bármiféle előismeret nélkül egy bulijukba, az elsők között venném meg a korongjukat a hatás miatt kifelé jövet egy hatalmas tombolás után. Valamint azok a gitárhangok, amire szerintem Naga is gondolt, bizony vissza-vissza térnek és a hallgatást nem segítik.
Nagyon korlátozott tárházzal rendelkeznek, néha össze is olvadnak a dalok a kissé unalmasabb vokál miatt, de a melódiák és be-beszúrt ötletek folyton tovább és tovább sodornak a közös úton. Erős hazai anyag. A megjelenése kicsit kacifántos: ugyan digitálisan már meghallgatható volt, fizikai formában azonban tényleg nemrég jelent meg.
Zabolátlan, fékezhetetlen gyűlölet és pusztítás hanggá alakítva. Nem okoztak csalódást.
Minden tiszteletem annak (de tényleg), aki olyan befogadóra tudta már szélesíteni az elméjét és szellemét, hogy ezt a kísérleti pszichedelikus utazást élvezni tudja. Szívesen olvasnék róla, hogy mit érez közben, milyen gondolatok cikáznak át az agyán... Én sajnos unalmas, régimódi metal rajongó vagyok.
Az a tetves vén macska, amit az asszony nélkül már elzavartam volna, az ad ki ilyen hangokat tavasszal az ablakunk alatt, mint Udo éneklés címszóval. Viszont ahol elnyomja a kórus, ott jól megírt dallamok sorakoznak. Szimfonikus, zenekari kíséret esetében két esetet szoktam megkülönböztetni: a több hangszer kiterjeszti a zenét, vagy pedig kíséri. Előbbi a zsenialitást sejteti, utóbbi a színes-szagos, de szórakoztató cirkuszt. Itt az utóbbit érzem. Munka akadt benne azért rendesen, az hallatszik, de így is Nightwish feelingje van.
Van itt minden, mi szem szájnak ingere! :) Még a sablonokat is képesek megspékelni skandináv ízekkel! Tisztán kihallani a hatásokat és a kedvenceket. Van itt Trivium, Testament, Metallica (a Mirrorslave című dal gyakorlatilag olyan, mintha a Sad but true-t hallgatnám). Viszont olyan rohadt jól adják elő, hogy az fergeteges! Az 'Open Eye' konkrétan felkapott, megpörgetett a feje körül, és bedobott a sarokba. Aztán ott van még a zseniális aprítás a 'Rebirth'-ben, és még számtalan emlékezetes momentum, amely nyomot hagyott bennem.és arra késztet, hogy újra hallgassam a lemezt!
Ritka az olyan eset, amikor egy zenekarról alig találsz információt a neten. Annyi derül ki csupán, hogy egy olasz bandáról van szó. Itt van persze kapaszkodónak a zene, amit én így első hallgatásra progresszív, black és death elemekkel átitatott extreme metal kategóriába sorolnék be, de ez csak egy általam létrehozott skatulya. Lehet, hogy én vagyok kevésbé tájékozott, de eddigi bő 45 évem alatt én ritkán találkoztam hasonló zenével. Vannak pillanatok, amik nagyon elkapnak, a következő percben pedig céltalan agyatlanságnak titulálom az egészet. A benyomás összességében pozitív, de ennél vannak sokkal-sokkal jobb zenék is!
Nagyon különleges hangulatú lemezeket képesek csinálni az orosz underground zenészei. Egyik jeles képviselőjük, a Rossomahaar nevezetű zenekar The Reign of terror címet viselő, 2010-ben megjelent albumának hallgatása számomra a mai napig képes kellemes perceket okozni. Amit pedig a Second to Sun aktuális lemezén hallhatunk, igen csak egyedire, és finomra sikeredett black metal. A 2011. óta létező csapat rendkívül termékeny, hiszen majdnem minden évben jelent meg nagylemezük, a köztes időt pedig folyamatosan megtöltik single-, és EP kiadványaikkal. A srácok a képzőművészetben is jártasak, mivel egyik daluk címe szerint ők mindenképpen ki szeretnék ásni a sírjából Gustave Dore-t, akinek egyébként valóban fantasztikusak a mitológiai ihletettségű festményei. Az utolsó szám előtt van még egy sejtelmes átvezetés vérfarkasos témával, hogy aztán a lemezt méltóképpen lezárja a November című tétel. Nagyon jó lemez, a black metal stílus kedvelőinek erősen ajánlott!
Nagyon örülök ennek a lemeznek! Az 'Edge of the Earth' és a 'Conclusion of an Age' című lemezeiket sokszor hallgattam, aztán a 2012-es és 2015-ös albumaik valamiért kimaradtak az életemből. Ezt a hiányosságot pótolnom kell, mert ez a zenekar számomra igen csak tetszetős zenét játszik! Még akkor is, ha a kezdetekhez képest némi stílusváltáson mentek keresztül. De szerintem mostanra találták meg azt a stílust, amelyben igazán nagyot tudnak nyújtani. Amit a lemezen hallhatunk, az egy gitárcentrikus, változatos, lendületes melodic death metal rendkívül profi zenészek által előadva. Kapunk tőlük mindenből, ami ezt a stílust számomra annyira élvezhetővé teszi - változatos riffeket, pörgős, precíz dobjátékot, földbe döngölő középrészeket, az azokat követő remek gitárszólókat és egymást váltogató hörgős-dallamos éneket. A végeredmény pedig egy igazán frankó lemez!
Az Isolacracy a német csapat negyedik nagylemeze, mely rengeteg kellemes percet tartogat azoknak, akik csipázzák a melo-death vonalat. Minden hangszer szépen, tisztán kivehető, és a dalok nem csupán egymásra dobált hangokból állnak, hanem megkomponálták őket. Azt be kell vallani, hogy egy kicsit sablonos - minden számnak van eleje, aztán jönnek a verzék, majd a refrének, a gitárosok még szólózni is tudnak, és szépen be van fejezve minden dal. Ez a zene megköveteli, hogy tiszta, már-már steril legyen a hangzás, éppen azért, hogy a számok komplexitása mindenhol a felszínre törhessen. Ugyan nem korszakalkotó lemez, de igazán kellemes hallgatni való.
Ez olyan fajta noise-punk-rock-alter zajmassza, ami általában rettentő módon felidegesít és zavarja a hallójárataimat. A gitár olyan tartományban szól, amitől a falra tudnék mászni. Nagyon vártam, hogy vége legyen. A Parasite című számnál jött el a "katarzis", és azután még mindig hátra volt egy dal, ami ellen az agyam már reflex szerűen tiltakozott. Aztán egyszer csak vége lett. Sohasem fogunk találkozni többé.
Mit keres itt egy 2017-ben megjelent lemez? Ja, hogy digitális formában már akkor megjelent, csak fizikális hanghordozó formájában nemrég látott napvilágot. No mindegy, meghallgattam, mert egyébként jó cucc, és szerintem én már korábban hallottam is az album dalait, csak nem emlékeztem rá. Magyar black metal, 34 percben prezentálva, 7 dalba öntve. A jelenleg Londonban munkálkodó Khrul és Noctis páros által előadott muzsika az a fajta zene, amit én nagyon komolyan szeretek. Emocionális, elgondolkodtató, felemelő. A gitár szolgáltatja a fő vonalat és képezi a gerincét a remekbe szabott témáknak, de vannak nagyon szép billentyűs részek, melyek egy picit csillapítanak a dalokon, és előkészítik a terepet a következő, sűrű, fekete fém formájában ránk zúduló lávafolyamnak. Ötletes, sablonmentes, profin összeállított kompozíciók sorjáznak egymás után. Ez egy nagyon király album, köszönöm az ajánlónak, hogy újra meghallgathattam! Ezúttal nem fogom őket elfelejteni.
Régen találkoztam már az ukrán egyszemélyes zenekarral, de lemezt is régen adott ki - utoljára 2005-ben. Pedig addig igencsak termékeny volt, hiszen 2003-ban két albuma is megjelent, melyek közül a Purity című dalcsokrot ismertem. Azóta a stílus mit sem változott, szélvész gyors, tradicionális black metal a hozzá illő hangzással, keveréssel, és hangszeres játékkal. Amit a stílus megkövetel, azt maximálisan hozza a projektet életben tartó Roman Saenko. Amilyen kifogásokat régebbi HP-kon megfogalmaztam némely egyszemélyes zenekarral kapcsolatban, az itt abszolút érvényét veszti - a produktum nagyon precízen kidolgozott, a skandináv példaképek hagyományait hűen követő zenét tartalmaz. Szűk rétegnek, maroknyi black metal-t szerető embernek szól ez a lemez, de nekik minden bizonnyal tetszeni is fog, Ahogyan nekem is.
Jajj... Elöljáróban annyit, hogy mindenki ízlését tiszteletben tartom az élet minden területén, és senkit sem áll szándékomban megbántani. De ez az izé kb. akkora zenei értékkel bír, mint amikor a párom kipakolja a mosogatógépből az edényeket, és azok egymáshoz ütődnek. Szörnyű. Ugyanolyan átverésnek érzem, mint a műanyag techno/trance szemetet, amit a "művészek" képesek pofátlan módon zeneként aposztrofálni, kiadni és ezzel pénzt keresni. A Love című "dalt" megmutattam a páromnak... Futva menekült a konyhába kipakolni a mosogatógépet.
UDO hangjával először 10 évesen, kisiskolás koromban találkoztam, amikor megjelent a Metal Heart című alapvetés. Sajnos abban az időben még csak az akkori Petőfi rádióból szólt a címadó mestermű. Határozottan emlékszem, nyári szünet volt, és a hétfőnként sugárzott '2-től 5-ig, a Magyar Rádió kívánságműsora' egyik adásában csendült fel először a Für Elise gitáron előadva, ami engem teljesen elbűvölt. Mivel engem később a Maiden, a Helloween és a Metallica indított el az úton, az Accept zenéje csak ritkán került be a magnóba. Ugyanígy nem követtem UDO munkásságát sem. Be kell valljam, nekem tetszenek az effajta fúziók metal zenekarok és szimfonikusok között (Dimmu Borgir, Epica, Within Temptation, Therion stb.), mert egy teljesen más dimenzióba helyezik a zenét és ezáltal a hallgatót is. Nagyon szépen szól az egész cucc, a zeneszerzőknek ez egy szép kihívás lehetett. A téli hétvégékre nagyon kellemes hallgatni való. Remélem, dvd-n is kijön az anyag!
Tipikus Trivium-szerű sztár metal hangzás, amit én mondjuk nem szeretek, bár vannak kivételek. Ötletket csak elvétve fedeztem fel, ez a unalmas görgés a még unalmasabb tiszta énekkel meg már egyenesen közhely ebben a stílusban. Hörgünk szóval kemény metal zene vagyunk, de azért vannak itt szép dallamok is meg ének, hogy minél jobban befogadhatóbb legyen. Mondjuk én hülye vagyok hozzá, de olyan mintha utánuk a Stryregor ment volna ugyan abba a studióba ugyanahhoz a szakemberhez, aki egy kapcsolót nem állított sehova hanem ugyanúgy felvette azt is, mint ezt. Ez számomra unalmas és szirupos.
Ez a lassú tempójú disszonancia az tetszett, viszont többnyire nem volt érdekes. Voltk pillanatok, amikor nagyon össze álltak a hangulatok és a témák, de többynire csak a semmibe tekergő dallamok és tört ritmusok sokásága volt.
Az elej érdekesebb volt, de ahogy haladt előre, úgy fulladt tunalomba.
Egy fokkal jobb volt, mint a másik kettő hasonszőrű zenekar. Viszont az a kevés ötlet elveszik a klisék között és emellett indokolatlanul hosszú is.
Az Orbit Culture-nál leírtak ide is tökéletesek.
A dallamok kígyó módjára tekeregnek, fojtogatnak, kínálják azt a bizonyos almát, aztán viszakoznak és kezdik előlről az egészet. Közben meg a dobos veri mint a paraszt, ami egy érdekes kontrasztott ad, az amúgy trükkös dallam vezetés mellé. Az ének sokszor shoegaze, meg sokszor alter, de tele van olyan hajlításokkal és megoldásokkal, ami sokodjára is élvezetes. Meg ha már nincs The Jesus Lizard ők írtak nekik egy dalt a The Mirror képében, meg egyébként is szerintem ők azok akik a legjobban elkapták azt a dolgot ami a 90-es években törént. A Lizard, a Shellac meg hasonló bandák körül. Top noise rock lemez tavalyról, meg egyébként is top 10-be benne van.
Attól, hogy dallamos és van benne szintetizátor, még nem lesz egy Dimmu kópia. Nocrul mint mindig hozza a megszokott minőséget, nagy megfejtésekre nem kell számítani, viszont aki szereti ezt a stílust az nem lőhet vele mellé.
Kellemes pusztítás, lehet érezni a haragot rendesen. A vokált már a második számnál untam és sajnos nem is változott utána sem. Voltak benne egész jó témák, fogós dallamok, miközben a durvulás az maradt. Hasra nem estem tőle, mondjuk mostanában nem is az ilyen black-et hallgatom, így maradandó nem marad, viszont jó lemez. Bandcamp leírásban, a trveságuk bizonygatásán meg ezen a selfi/instagram "black metal" kifejezésen jót nevettem :D
Vannak a zenék, meg vannak a japán zenék. Onnan még egy sima lemez is feladhatja a leckét bárkinek nem, hogy egy olyan kísérletezős banda mint a Boris. Főleg ha a noise leganda Merzbow-al kollaborálnak, ha jól számolom ötödjére. A Boris az amit fele annyira sem ismerek mint szeretném, annyi cucca van, nem is nagyon emlékszem az előző közös anyagaikra. Viszont most úgy érzem valami nem klappol. Olyan mintha ez nem is egy kollaboráció lenne, hanem a két formáció egyedül készített lemeze egymásra keverve. Szinte semmi összeillőt nem hallok, mintha ha csak tényleg egymás mellet játszanának, nem pedig együtt. Volt néhány pillanat amikor össze illettek a dolgok, de nagyon kevés. Pedig a Boris részéről nagyon hangulatos dolgok vannak itt, Merzbow-nak meg én alapból is, csak a kollaborált lemezeit szeretem.
Pár pillanat erejéig eszembe jutott Devin Higher című dala, a hangulata miatt, annyi különbséggel, hogy az jó. Azon kívül többnyire úgy éreztem mintha egy, estimese CD-t hallgatnék. Nem emlékszem milyen az Accep-t, régen pedig próbálkoztam vele, így csak annyi viszonyítási alapom van, hogy após akkora klasszik heavy metal fan, hogy asszonyék első két kutyájának a neve Udo és Doro volt. Ezt is csak azért írom ,hogy ne az unalmas heavy metal, nem szeretem, semleges ötös szöveg legyen megint.
Ugyanaz, mint a Strydegor. Acélos gépzene műanyag csomagolásban, hűdemérges hörgőmasinával és egy éneklő kislánnyal.
Hihetetlen... A Portal, a Coffinworm vagy a Plasmodium képes volt a káoszt olyan rendszerbe szedni ami adott egy hangulatot az egésznek. A lemezeknek volt légköre, a dalok dolgoztak a fülemben. Itt viszont azon kívül, hogy a fantáziátlan sikálás mellett néha a pengetős odacsap egyet teljesen koncepciómentesen a magas húrokra, nem sok érdekes történik. A Dodecahedron lassabb részeire is hajaz, de ott Nienhuis zenei zsenije végig kontrollált mindent. Szegény Eikenaar meg bámulatosan hörgött, visított, károgott. Ez meg egy kamu itt...
Az első 10 percét élveztem, mert voltak meglepő fordulatok. Aztán a statikus és kikészítő károgás és az egysíkúság megölte a varázst...
Nem tudom, mikor volt ennél szarabb kör számomra... Ez a lemez maradt a végére, ami egy kicsit visszabillenti az egyensúlyt. Ugyanezen műfajban az In Mourninghoz kell hasonlítsak mindent, az meg azért ráver erre rendesen.
Sokadszorra is elképedek azon, hogy a kreativitást minimálisan sem hordozó metal zenei termékeket legyártó zenekarok a produkciós munkától remélik azt, hogy majd jónak lesz hallva a lemezük. Nonszensz ez a metalon belül. Ez egy lázadó és harsány műfaj lenne elvileg. Amit itt hallok az meg érdes bőrbe bújtatott popzene gyorsan játszva időnként. Minden hang előre sejthető, minden váltás kiszámítható. A hörgős és a dallamos énekek váltogatása is pont ott van, ahol a nagy könyvben lefektették, és ami az szolgálja, hogy ez egy "szép" zene legyen. Izgalmakat várnék a metaltól 2021-ben.
Az őrületbe kergettek az indokolatlan mennyitégű szűkített akkordok, a diktátor kántálás és a dob fantáziátlan döngölése.
A melódiák alatt mesterien megírt alapok mennek, az ének erős - ütős, és ami a Nocrul nagy erénye, hogy az egyébként végtelenül hagyományos eszközök mellett minden dalban van valami okos fűszer, amire az ember felkapja a fejét. Mindemellett a dalok nagyon változatosak. A Destroy The Golden Throne és a Forces Of Chaos hibátlan, 10 pontos két tétel.
Trúság van, teljesítmény nincs Osmose ide-oda...
Az a baj, amit az Eroen mond... A két fél zavarja egymást. Külön-külön működne, de ez így nem jó.
A Rev-Raptor még tetszett, ez viszont nagyon gáz. Zenei kiégés jelei látszódnak. Illetve nincs minek kiégni, mert Udo soha egy sor zenét nem írt, sőt szöveget sem, mindig csak elénekelte, amit elé tettek. Olyan, mintha a Gyűrűk Ura egyik goblinja énekelne Nightwishre.
Értem, mi a baja a fanyalgóknak. Technikailag nagyon is rendben van. Sőt, ha csak fél-fél percet hallgatunk meg a számokból, akkor fel sem tűnhet, mi okozza a zavart a rendszerben. Az album egy alapos tervezés eredménye, az ötletek, témák, hangulatok a legkevésbé organikusak, egymáshoz nem illeszkedőek. Steril, akarcsák egy kiváló reklámanyag, és ahogy egy marketing termék sem hordoz általában lelket, művészi hozzáadott értéket (a profizmusa ellenére sem), úgy ez a zene is csak egy nagy átverés.
Lassabban, ti állatok, mert le fog égni a damilos fűkaszátok, aztán akkor baszhatjátok a trv black metált! A dob néha olyan, mintha a túl hosszúra hagyott damil megállás nélkül, metronóm módjára baszkodná a bádog palánkot.
Feleségem mondja nekem: Hülye vagy, az ilyen zenékbe nem szabad belepörgetni és úgy értékelni, persze hogy akkor nem tetszik majd.
Válaszolva feleségemnek: Belepörgetni? Ezeket végig hallgatni nem szabad, nem pedig "nem áttekerni".
Ha a Merzbow nem maszatolna tele mindent a fostos zajaival, akkor a háttérben lassan áramló zene egészen király lenne. A Merzbow hozza a megszokott postmodern művészzsánert, akit hipszterség érteni, de galádság nem szeretni. Na most akkor melyik szonob közösséghez is tartozunk? Oldschool-sznob vagy postmodern-sznob?
Ettől eltekintve biztosan van olyan furcsán barázdált agyú ember (lásd Makadamiadio), aki ebben valódi örömét tudja lelni. Viszont abban is biztos vagyok, hogy a hallgatósag nagy hányada merő postmodern, mazochista, sznob öntudattól vezérelve kínozza ezzel magát otthon.
Ez itt kérem a klasszikus és metál zene fúziójának az abszolút antitézise. A törpepatkányembernémetpaksiendre most nagyon meglepett. Elhitette valaki ezzel a nyomorult öregemberrel, hogy a szimfonikus és katonai trottyos banda majd újra a csúcsra röpítheti. Az Accept és a régi UDO iránti rajongást még valamelyest értettem, de itt elképzelni se tudom, hogy ennek mi lehet a vonzereje. Ekkora lenne a nosztalgia faktor és a tisztelet? (Ha igen, akkor az inkább már fétisnek számít, nem rajongásnak)
Faja, nekem tetszik! :)
Ezek a blackened sludge-os antizenék valamikor 2017-2019 években voltak a zeniten, akkor mindent kajáltam, ömlött mindenhonnan meglepően magas minőségben. Én akkor nagyon telítődtem is vele. Azóta nem érzem úgy, hogy a nagy reveláció után tartana bármerre is ez a vonal, lenne valamiféle iránya, fejlődése, megújulási faktor benne. Az EGOSVM egy megkésett gólya, ami talán most már rosszkor van rossz helyen. Számomra mindenképpen.
Huh, ez legyalult, nagyon tetszik! A vokál nekem a késői '90-es évek germán black irányát idézi, nekem ezzel sincs bajom.
Uhhh... borzasztóan unalmas és fárasztóan paneles.
A zenei alap még tetszik is, az acsarkodás okés, de a tiszta énekes felhigítás miatt teljességgel felejtős számomra. Azt nagyon utáltam minden számban.
Messze nem rossz ez! Anno a hazai Anonym projekt csinált hasonló disszonáns noise alter dolgot, amit nagyon komáltam, főleg élőben, mert képesek voltak meghalni a színpadon. Itt-ott a román ZU és a minden HP-s kedvence a Child Abuse neve is beugrott. Izgalmas alternatíva az egyre inkább rádiócentrikus alternatív rock vonalon.
Alapvetően tetszik, de érzem a különbséget az All Mortal... lemezhez képest ami minden tekintetben kerekebb ennél.
Teljesen korrekt, hangulatos black anyag a műfaj szigorú keretein belülről.
Érdekes posztos zenei alapra adás nélküli rádiótekergetős zajhalmaz. A két réteg nekem különvált és leginkább rávertem volna a zajgenerátoros kezére, mert érdekelt alatta a zenei rész...
Heavy Dimmu. Udonak 30 éve is ilyen hangja volt, szeretni akkor sem szerettem, de ez a lemez a heavy metal közegben sem nem ciki, sem nem gáz. Az más történet, hogy nem szeretem...
A harmadik számnál kicsit megijedtem, hogy hamar meg fog fáradni az album és belekezd egy kellemetlen önismétlésbe, de szerencsére tévedtem. Régen hallgattam ebből a zsánerből bármit, így most csak úgy szívtam magamba a Nija esszenciáját. Én felfedeztem tetszetős - ha nem is kiemelkedő - ötleteket és momentumokat majd minden számban, úgyhogy megérdemli a magas pontszámot. A slágerességből talán lehetett volna többet csípni. Az 'Open Eye' második fele amúgy zseniális!
Változatos cucc, mely néhol így, néhol úgy hömpölyög, vannak benne pihenők, kapaszkodók, meg persze teljese elszállt részek. A korábbi anyagaikat abszolút nem ismerem, de ez most nem volt elég arra, hogy felkerüljenek a disszonáns káoszt szítók panteonjába.
Riffek riffek hátán, ami persze néhol sűrű és agyonnyom, ahogy azt kell, de mégis fülbemászó. Minőségi fekete fém, amibe nem tudok hol belekötni. Akit a vokál zavar, megpróbálkozhat az instru. verzióval is.
Én nem annyira hasonlítanám az In Mourninghoz; a svédek zenéje sokkal melankolikusabb, mélyebb, itt viszont inkább a felszínen fortyogó dühöt, haragot, csalódottságot érzem ki a riffek mögül. Nálam legalábbis teljesen más hangulatot hoz a két zenekar. Nem ismertem amúgy a Sylosist eddig, így az elején kicsit féltem, hogy megfárad az album a végére a közel egy óra alatt (hisz ez nem az a műfaj, amitől nagy csodákat várna az ember), de szerencsére volt benne annyi érdekesség és friss lendület, hogy végig fenntartsa az érdeklődésemet. Kifejezetten kellemes csalódás.
Ugyan szeretem ezt a műfajt, de akármilyen szemszögből is vizsgálom, ez számomra csak egy közepes eresztés lett. Néhol még a keveréssel sem vagyok megelégedve, ami nálam nagyon sokat tud rontani az élményen.
A dobbal volt nekem is a legnagyobb bajom, sokszor sehogy sem illeszkedett az amúgy is könnyen szétzuhanó, szertemálló dallamok közé. Ha külön-külön kéne néznem a hangszerek játékát, az éneket, illetve a dallamokat és különféle manírokat, nem igazán lenne bajom a lemezzel, de egybe sehogy sem akart nekem összeállni. Azt értem, hogy valamennyire hozzák ezzel ezt a csapongó, nemtörődöm "youth-életérzést", de sokszor még az adott szám által árasztott hangulata is felemás és értelmezhetetlen volt.
A Nocrul konzekvensen jó lemezeket szállít, én pedig konzekvensen megadom nekik a "szokásos" pontot, ahogy az előzőleg beajánlott 2 lemezre is. :)
Pont olyan kásás, sötét és rideg, mint Saenko összes többi hasonszőrű formációja. Én tőle a Windswept-et szeretem a leginkább (bár ne kérdezzétek, miért pont azt). Ez most annyira nem talált be.
Ez egy teljesen korrekt és true lemez lett, ugyanis a 2020-as évnek állít mementót, az meg ugye szar volt.
Annyira nem éreztem cringe-nek, mint amennyire előre tartottam tőle. Udo károgása egyenesen tetszett, vagy legalábbis nekem mókás volt! :D Igazából nem akar ez több lenni annál, mint ami, viszont ténylegesen számomra értékelhető dolgot sajnos nem találtam benne sem zeneileg, sem a koncepciót nézve. A "Light my fire - My desire", és ehhez hasonló rímpároktól viszont a mai napig a falnak megyek. Dalszövegügyileg nem hiszem, hogy sok effortot fektettek volna a lemezbe. :(
Mégha egysíkú is, falbontó módon brutális
Okádék edgy izé 0 szépérzettel, stilisztikai infantilizmus
Ez a lemez egy végtelenül gyönyörű és pusztító pszichedelikus / drone metal trip, mindezekmellett a Boris a kedvenc zenekarom ever, a Merzbow pedig a zajzene alfája és ómegája, aki a legnagyobb hatással volt rám mindig és mindenkor, szóval egy nagy kövér elfogult 9,5 pontot adok rá. Azért nem 10, mert jobban is együttműködhetne Merzbow és a zenekar, tényleg hallani hogy független felvételekről beszélünk, illetve néha túl hangosan tolja Maszami a zajongását, és már-már elnyomja a zenekart, pedig élőben kibaszott hangosan tudják tolni ezt.
Mondanám hogy ezt a Gensho-hoz hasonlóan külön CD-ken kellett volna kiadni, és 2 külön hifin tolni, hogy a hallgató maga szeparálhassa kedve szerint őket, de hülyeség lett volna, mert kb senkinek nincs otthon 2 külön CD deckje, ahogy nekem se.
Egyelőre ennyi. Régi nagy kedvenc a banda. A dalok tetszenek.
A csendesebb részek jók, de sajnos abból van kevesebb. A noise hömpölygés engem meg inkább zavar, mint szórakoztat.
Azért, mert vannak benne szimfónikus elemek, még egyáltalán nincs Nightwish feelingje... Plusz Udónál bármelyik Nightwish lány szebb... Amúgy meg nálam egyáltalán nem talál be.
Príma kis kiállású MDM német honból. Még nem találkoztam velük, de ez a '20-as album biztatónak tűnik. - Bárki aki szereti a stílust, tuti hogy nem fog mellé nyúlni. - Nekem az éneklős részek jobban fekszenek, és e mellett a hangzásra sem lehet semmi panaszunk. (Ilyen téren a németek nem nagyon szoktak hibázni. ) - S vannak rajta ízes kis szólók is. :)