Eléggé vártam a Dystopia friss anyagát, mert a négy évvel ezelőtti Way to Unfold c. második albumukat - amivel közelebbről is megismertem a csapatot - eléggé megkedveltem. Így kíváncsi voltam milyen irányba lép tovább a 2004 óta aktív szegedi négyes, akik 2016-ban megjárták a Wacken-t is, miután megnyerték a Wacken Metal Battle hazai versenyét.
A kíváncsiságom mellé bizakodás is társult és azt kell mondjam, ez nem is volt alaptalan. Már a lemez előzeteseként kihozott Purge Yourself klipje is azzal biztatott, hogy még inkább a dalokra lesz kihegyezve az új anyag. Ez egy zeneileg talán kevésbé, mondanivalójában viszont annál súlyosabb darab. Kiváló választás volt első “életjelnek”.
Afelől nem volt kétségem, hogy a lemez hangzásával bármilyen gond lesz, hisz az utóbbi években a Miracle Sound stúdióból rendre príma lemezek kerültek ki.
A Vári Gábor - gitár, ének, Mezey Balázs - gitár, Bajusz Péter - basszusgitár és Rácz András - dobok felállású banda a Building Bridges képében egy kvázi konceptalbumot készített, amiben a dalokkal egy spirituális utazásra visz a zenekar, ami az emberi lélek kilenc szakaszán át eljuthatunk az öntudat felé. Érdemes tehát a szövegeket is figyelemmel kísérve hallgatni az albumot.
Rögtön a nyitó Free-Fall egy remek, a szó legjobb értelmében vett slágergyanús darab, aminek a refrénjét minden bizonnyal Vári Gáborral üvölti majd a közönség, a dal végi bólogatós, groove-os rész pedig kollektív headbangelést sejtet.
A másodikként érkező - szerintem klipért kiáltó - The Door That Never Opened az együtténeklős kórusa jogán simán lehetne stadionrock egy kontinenssel arrébb. Talán a 5FDP emlegetése sem nagy hülyeség ennek kapcsán. Vári Gabiékban is jócskán ott a potenciál.
Az egyik kedvencem a Silent Observer, ebben azt gondolom mindent sikerült beletenni, amitől a Dystopia zenekart szeretni lehet. Úgy sikerült a zakatolós kezdés után egy dallamos és nagyívű refrénnel bíró dalt írniuk, hogy közben végig megmaradt a súlyosság is, valamint nem hiányoznak belőle a meglepő húzások sem. Sőt, még egy kis túlzással klasszikusnak is nevezhető gitárszóló is belefért. Igazi modern metal nóta!
Stranded and Confined igazi slágeres téma, amit a refrénen túl a gitárszóló és a is emlékezetessé tesz. Simán mehetne a rockrádiókban, ha lenne igazság. Egyébként egy “alattomos” dal, észrevétlenül beeszi magát a fejbe. ;-)
A What Does the Beast Say? doomosan (talán még a Black Sabbath emlegetése sem túlzás a nyitányra) indít, és a lassú húzása végig meg is marad, de egyébként ez is egy rafináltan megírt, több rétegű nóta, ami lassan adja meg magát.
A szintén klipesített The Remedy Engine sodró lendületével, remek refrénjével és még mi mindennel csábít arra, hogy ismét és újra nekifussak a lemeznek, ami kis túlzással minden hallgatással tud újat nyújtani. Ez pedig számomra több, mint elég, és úgy gondolom ez elegendő dícséret egy csapatnak.
Mindenképp érdemes szót ejteni a lemez borítóról, a bookletről és az egész grafikai megvalósításról is. A Barber’s Art mögött álló Kókai Barnabás munkáit egyébként is szeretem, de meg kell hagyni, nagyon illik a tartalomhoz a grafikai megvalósítás is, amiben része volt Zsember Zsófinak, akinek az új Dystopia logo köszönhető.
A banda feladta magának a leckét, nem lesz könnyű dolguk, ha a következő lemezen még feljebb akarják (és miért ne akarnák?) tenni a lécet.