Erre is azt tudom mondani, hogy kellemes hallgatnivaló. Retro (a fasza borító is említést érdemel) thrash/speed debütálás Mexikóból, aminél ugyan felvetődhet a kérdés, hogy 2023/2024-ben ebben a stílusban, egy ilyen lemezzel sikeres vagy akár emlékezetes lehet-e valaki, ám engem személy szerint ez most nem igazán foglalkoztat - meg valószínűleg őket sem. Számomra szórakoztató albumot tettek le az asztalra, a hossza is pont tökéletes a stílushoz kapcsolódóan.
Egy örökkévalóságnak tűnt ezt egyszer is végighallgatni - és pont elég is volt. Nagyon nem az én zeném, a vokál idegesítő, rendkívül vontatott az egész, a borító meg gagyi.
A korábbi anyagok is elmentek mellettem, bár érteni vélem miért ekkora a respektje a bandának. Mesteri arányban adagolják az atmoszférikus hangulatokat és az északi ízeket.
Nekem kicsit hosszabb a kelleténél, de műfajában elég változatos lett.
Kiemelkedő. A zenélés vitán felül top színvonal, és ehhez olyan hangulatos atmoszféra társul, ami beszippant.
Semmi extra.
A lendület maradt meg belőle emlékként. Meg a csúnya borító, ami tuti szándékos.
Jaj, ez nekem nagyon fárasztó volt! Nem nagyon tudom értékelni az olyan öncélúnak ható témákat, mint amit a shattered temples nagy részében kapunk.
Ez egy olyan film zenéje, amit nem néznék meg.
Kevés izgalmat rejt, ellenben könnyen unalmassá válhat. A hangulata vitathatatlan érdeme, de pont emiatt nem lehet bármikor meghallgatni.
Hangulatos anyag a stílus nagy öregétől.
A szélsőségek egyensúlya tökéletesen eltalált.
Sodró lendületű anyag, amire csak azért lehet rásütni a prog jelzőt, mert vannak bejáratott elemek, amiket használ. Ha csak a zenét veszem alapul, ez egy kellemes anyag, de inkább csak háttérzeneként működik nálam.
Én az előző lemezt nagyon szerettem, úgyhogy nem ütött szíven a jóval progresszívebb vonal, a baj csak az, hogy ez nem csak progresszió, a hard rockos, heavy metalos elemekkel inkább regresszió, ami nálam például az Opeth halálát okozta... Nem katasztrófa ez a lemez, vannak okos, néhol izgalmas megoldások, de nem is tudott különösebben megragadni. Eurovíziót én is nézném ilyen bandákkal, bűnös élvezetként.
A Convulsing semmiből érkező első lemeze, az Errata a mai napig előkerül. A folytatása sem volt rossz, de annyira nem fogott meg, viszont a Perdurance ismét ütős lett.
Wino egy legenda, legyen szó a Saint Vitusról, Spirit Caravanról, az egylemezes remek Premonition 13-ról...A The Obsessed vonal viszont egyedül az első lemezek során tudott érdekelni. Nincs ez másként most sem, ráadásul megöregedtek...elég rendesen. Dögös hard rock/doom keveréket hallhatunk itt, de igazán ütős dalok nincsenek, csak a lecsupaszított, kissé ötlettelen mocsok.
Az előző albumuk első hallgatásra nem fogott meg, többszöri próbálkozás után fogadta be a szervezetem azt a varázslatot. Ugyanez elmondható a Fall esetében is, de ezúttal kevesebb idő kellett ahhoz, hogy közel férkőzzünk egymáshoz. Számomra a mai napig az Empiricism az etalon album, ahhoz mérem ezt a lemezt is.
Uhh, ez nagyon ott van! Imádom ezt a fajta death metal-t! Az külön kuriózum, hogy a hazai underground muzsikusok krémjének néhány tagja alkotja a bandát. Vegytiszta brutalitás, rendkívül intellektuel módon megkomponálva és elővezetve. Nagyon profi cucc, erős anyag!
Hallottam már a zenekarról, de nem mondanám, hogy behatóan ismerem a munkásságukat. Valóban vannak érdekes, progos megoldások, de sokszor nem tudtam eldönteni, hogy akkor ez most mi a csoda? Úgyhogy vegyesek az érzéseim, ami nálam ezúttal egy hatosban tükröződik.
Csodás borító, szintén csodás, emocionális dalokkal. Jó kis lemez, nagyon tetszik!
Nem rossz, de nem is emlékezetes számomra. Fűszeres speed-thrash repesztés Mexikóból.
Az ausztrál black/death stílusban alkotó egyszemélyes projekt rendkívül sötét, nagyon egyedi és durva dalcsokrot tett le nekünk az asztalra. Több hallgatást igényel!
Ezúttal is semleges maradok. Kétségkívül vannak erényei a lemeznek, de rohadtul nem nekem szól. Azért ez a szokásosnál jobb ds tételeket tartalmazó album.
Nagyon finoman kidolgozott, keményen megdörrenő, igényes, hangulatos sludge/post metal album a lengyel testvérektől.
Próbálkoztam vele többször is, de teljesen elment mellettem, nem tudta lekötni a figyelmemet! Retro metal az arra fogékonyaknak. A minősége egyébként rendben van, a stílus kedvelőinek biztosan tetszeni fog. Jó desszert egy Sabbath album mellé!
Nagyon kellemes black metal a németektől! Meglepetést okozott!
Ez az! Végre egy olyan tradicionális, mégis modern, 21. századi black metal, amilyet csak a skandinávok tudnak alkotni. Egyszerűen tökéletes a harmónia a depresszív hangulat, a tébolyult borító, és a brutális hangszeres kirohanások között. Ez az album egy ritka, csiszolt gyémánt az underground palettáján!
Húú, ez nagyon súlyos! A többiek hozzászólásai alapján betegebb dologra számítottam, de szerintem ezek a dalok, vagyis a komplett lemez egy igazi, Fémforgácsra való underground szörnyszülött! Bravúros black metal a baszkok sajátos értelmezésében!
Nálam progresszív zene szempontjából a Psychotic Waltz és a Soen az etalon. Ez sem rossz, fogom még hallgatni.
A Borknagar kaliberű legendák felé óriási elvárásokkal közelít a közönség és a média. Albumaikat csupán a korábban elkészített mesterművekhez érdemes hasonlítani, mert a szintérből rendre kimagaslik a dalírói és a lemezkészítéshez köthető összes készségük. Csodás dalok sorakoznak a Fall lemezen is (a borító is egészen gyönyörű). Egyelőre a már rég belém égett 2019-es True North közelebb áll a szívemhez, ám csak idő kérdése, míg a Fall lemez is ugyanúgy beépül a szervezetembe.
Zseniális death metal lemez zseniális zenészekkel (számomra egyenesen szupergrupp felállással)! Szenti Árpád lánctalpas tempója és Gáspár Péter mély alapozása a végpusztulás után törtet előre a csontokon, Juhász János maró riffjei, harmóniái és Bárány Tamás szólói pedig savat szórnak a még vergődőkre. A bandatagokon itt-ott megvillanó Bolt Thrower pólók sem véletlenek. Forczek Ádám hörgése pedig a death metal hőskorszak legjobbjait juttatja eszembe, de magasabb hangfekvésben is kiereszti a hangját (nem épp úgy, ahogy a szintén szenzációs Needlessben teszi, hiszen az a banda egészen más zenét játszik). Hatalmas meglepetés számomra ez a lemez, ráadásul az egyik kedvenc death metal hangzásommal operálnak! Azonnal meg is vettem!
Teljesen megértem McFrost érzéseit és többen nagyon jól megfogalmaztátok, mit jelent ma a Chapel of Disease. Ha a zenekarnév nem is változott, a logó igen, ami szintén jelzésértékű. Az első hallgatásokkor magam is mindig keresem a The Dreaming of the Flame megadal (már az említésétől is megborzongok) egyenes folytatását az újabb lemezeken ? hiába! Igaz, olyan dal (és olyan lemez!) csak nagyon-nagyon ritkán születik. Ugyanakkor, annál gyengébb vagy ?csak? korrekt lemezeket kiadni ugyanabban a műfajban nem lenne méltó. Aki ilyen bravúrokra képes, annak továbbra is őszintén kell alkotnia. Bármennyire is követelik az érzéseim a The Mysterious Ways? megismétlését, igazából éppen azt tisztelem bennük maximálisan, hogy a saját útjukat járják, és rendre kiemelkedőt alkotnak. Az új albumot nagyon sokszor meghallgattam már (nem érdemes egy-két meghallgatás után pontozni), és ismét rá kell jönnöm a zenekar mennyei mivoltára. A Tribulation-hangulat talán most a legerősebb, azonban ez csak egy szín a palettáról. Fülbemászó dalokat írnak, amelyek idővel teljesen az emberbe kapaszkodnak, és ez a kiváló lemez ismérve. Nálam még mindig verhetetlenek!
Az az érzésem, hogy ezer ilyet hallottam már, ugyanezekkel a dallamokkal, tempóval, gitárhangzással? Nem rossz, csak tucat!
Időutazás az ős-thrash korszakába. Lelkesek a mexikóiak.
Az Errata rémlik, hogy tetszett, viszont a Grievousra egyáltalán nem emlékszem már, pedig az volt később. A Perdurance ismét jó utakon jár. Nem könnyű hallgatnivaló, nagyon kell szeretni hozzá a súlyos muzsikát. Előnyben vannak azok, akik disszonáns hangzású, földbe döngölő riffek által szeretnének megsemmisülni.
A Dungeon synth bombaszt (pl. Cave Dweller) egyenesen idegesített, a nyugis részek pedig jók voltak, viszont a hangszín legtöbbször irritált.
Post metal/sludge főzet, ami időnként leül, de mielőtt valóban egyhangú unalomba süllyedne, mindig jön valami, ami megmenti a korongot. Nem kiemelkedő, de amikor élőben hallottam egy-egy ilyet, mondjuk a Prophecy Festen koradélután, rendesen a színpad elé gyökereztem.
Ugyanazt elmondhatom erről is, mint az Among the Lightsról, csak ezúttal a heavy/doom műfajban.
Ahogyan a Bandcampen is írja valaki, a Secrets of the Moon és az Agalloch világának hangulata visszaköszön a Farsot anyagából, ami már eleve nagyon szerencsés. Dalokra bontva, talán nem mindegyiknek van erősen kidomborodó egyénisége (ám azért az Into Vertigo és Chimera engem különösen megfogott), összességében nem találok gyenge pillanatot az anyagon. Határozottan jó lemez!
Kvarforth lemezei rendre minőségi zenét tartalmaznak; elvetemültségéhez, őszinteségéhez kétség se fér. Tehetséges alkotónak tartom, és gondolom, a lelkiállapota állandó forrása a kreativitásának. Egységesen is magas a Shining nívója, és azért mindig vannak dalok, amelyek iránt jobban lelkesedem. Ezek most épp a Fidelis Ad Mortem, az ?ttahundratjugo és a Den Permanenta Sömnen Kallar. Az utóbbi kettő közötti kontraszt bámulatos. A varázslatos szépségre érkező érdesség szinte kegyetlenségnek hat; döbbenetes az a hangzás! Talán ez a lemez jobban is tetszik, mint az előző kettő.
Szélsőséges anyag. De nagyon! Engem ez különösebben nem szokott zavarni, bár vannak napok, amikor ilyesmit képtelen vagyok betenni a lejátszóba. A Pestilength esetében több igazi kapaszkodóra vágyom, bár történik ilyesmire is kísérlet a lemezen. Beteg cucc!
Meg nem mondtam volna, hogy ez egyetlen ember munkája. A zene érett és hangulatosnak mondható. Időnként talán kicsit hosszúnak éreztem, viszont ennek a hangulatnak a kibontakozására több időt is hagyni kell az érvényesüléshez. Utaztat, csordogál, és néhol meg-megvillan.
Nekem a Borknagar kicsit a metál U2-ja. Olyan érzésem van, hogy senki sem szereti igazán, csak nem meri megmondani, ezért aztán mindenki is szereti :) Ok, tudom, hülyeség, tréfának is szántam és inkább azt akartam ezzel közölni, hogy én vagyok olyan hülye, hogy a Borknagart és a U2-t sem értem. számomra rém unalmas és semmitmondó, legszívesebben a második szám után abbahagytam volna. Technikailag hallom, hogy profi, maradok semleges...
Az a helyzet, hogy nagy öröm, ha itthon megjelenik egy olyan magyar death metal lemez, amin nem hallani, hogy magyar (itt nem arról beszélek, hogy a szövegek milyen nyelven szólnak, hanem hogy nem a kötelező klasszik magyar egyenstúdióban készult a felvétel ). És mellette azért a death metal nekem kedves ágában is zenélnek, majd az idő eldönti, hogy mennyire marad meg az egész, szóval most előlegezek egy 9-et.
Azért ha ilyen cuccok mennének az eurovízión, azt én nézném mindig. Engem is meglepett a változás, főleg, hogy kimaradt az előző album is, szóval valami kriptabűzös dologra számítottam és először idegenkedtem is rendesen. Ez a jelenet a házunk előtti spárban történt, ahol aztán azt vettem észre, hogy a vásárlás helyett negyed órája állok a sajtospult mellett és csak hallgatom a zenét. Amorphis, késői nachtmystium, ezek ugranak be, ha hasonlítgatnom kéne, de nem igazán helytálló egyik sem, inkább hallgassátok meg. Ez egy többször hallgatós lemez, szóval még mehet feljebb is a pontszám, lejjebb tuti nem. Abban mondjuk egyet értek, hogy nem biztos, hogy egy egész banda feloszlatása ilyenkor a jó megoldás, szerintem egy szólóprojekt más néven okosabb lett volna, de persze nem ismerem a pontos történéseket, de gondolom, az irányvonal miatt lépett ki mindenki. Emlékszem, én sem voltam boldog, amikor a Paradise Lost kiadott egy Depeche lemezt, bármennyire is tetszett, nem azt vártam. Most meglépték ugyanezt más néven, mennyivel rajongóbarátabb így.
Elcsordogált a háttérben, nem zavart, de nem lesz visszatérő.
Először a borító nyűgözött le, amikor megláttam fb-n. Imádom az ilyen rajzórás old school metálborítókat. Gyorsan rákerestem, aztán azóta bennragadt a lejátszóba, mindennaposra.Vegytiszta speed-thrash, öszinte hozzáállással, friss és nagyon intenzív energiákkal és nem mellesleg profi előadásmóddal. Sajnálom, hogy kifogytak a fizikai hordozók, de tuti levadászom majd.
Bajban vagyok, mert mire meg tudtam fogalmazni, hogy miért nem tetszik, rájöttem, hogy tetszik :) Így kitöröltem az egész kommentet, de azt nem tudom megfogalmazni, hogy miért tetszik. És talán ez bizonyítja, hogy ez igazi művészet...
Nem ez a fajta DS a fő hallgatnivaló nálam, én jobb szeretem a beborultabb dolgokat. De nem is tudok belekötni, mert ha megvan a kellő hangulat, akkor hibátlan. Valahogy úgy tudnám pontosan leírni, mintha a Kings Quest/Kyranidia játékokhoz írtak volna opcionális aláfestő zenét.
Most erre mit mondjak. Ha a Borknagarra azt mondtam, hogy unalmas, akkor ez mi??
Az én fejemben lehet a gond, de ezek a modern black metal csodák nekem annyira semmitmondóak. A lemez "B oldala" sokkal jobban tetszett, de oda csak a negyedik alkalommal jutottam el, mert mindig abbahagytam a hallgatást, egyszerűen eluntam az első két dal alatt az egészet. A Shiningnél jobban tetszett.
Ha már a tömeghipnózis szóba kerult, akkor inkább itt van jelen :) . Mondjuk szerintem mindig túlhypeolt volt a Shining, de ezen a lemezen tényleg szétuntam az agyam, az énektől meg szétbaszott az ideg. Jól szól, a zongoradarab kafa, de azt meg nem ők írták. A borító 10 pontos.
Azért a mocsári nekrohalál alatt fasza kis komplex riffelgetés folyik. Minden dalnak megvan az arca, persze ez alatt nem fülbemászó refréneket kell érteni. Tény, hogy kell hozzá hangulat, meg nem normális agy, kicsit olyan az egész, mint egy megrohasztott Portal.
Nekem nem tetszett az énekhang, meg untam is eléggé. De nem vagyok a műfaj értője, nem nekem zenél.
Az első két dal zseniális, aztán egy kicsit leül a lemez. Számomra sokat dobott volna az élvezeti faktoron egy élőbb, nem ennyire hollywoodi hangzás is. A dallamos ének sokkoló. A borító tényleg nagyon ott van. Mindent elmond, amit kell.
Tisztességes iparosmunka, de számomra a death metal teljesen kifulladt, kifutott műfaj... Néha olyan volt, mintha a WMD Gaobr nyomná.
Nem tudom, hogy ez most itt egy tömeghopnózis-e vagy csak elmentek nektek otthonról. :-D Ugyanis ezen a lemezen egy árva egyedi hangnem, de még hang sincs, és én is érzem az eurovíziós hasonlat létjogosultságát. Olyan az egész, mint az Iced Earth menetelése a The Glorious Burdentől felfelé. Zenei közhelygyűjtemény limonádé hangzással és egy ide nagyon nem passzoló énekhanggal. Az, hogy néha hamis mondjuk bejött, mert ezek szerint nem dimenzionálja magát túl a csávó.
Langyosbugyi post-black. Én a műfaj nagy híve vagyok, de ezt is eldegradálta a sok középszerű produkció. Mind a dallamos ének, ahogy a gitár is nagyon teszetosza, uncsi, kiszámítható.
Megbízható latin-amerikai thrash aknavető. Annyi, hogy a tikatikánál időnként mehetne dupla ilyen gyorsan a lábcin. Ha gonosz lennék, azt mondanám, hogy a Lombardo úgy ütné. Ja! Gonosz vagyok. De mégsem vonok le ezért. Nagyobb lenne a húzása.
Olyan, mintha az első Dodecahedron lemezt oltották volna bele a korai Meshuggah-ba. Odabasz. Az Errata is nagyon jó volt. A borító bizonyítja, hogy nem kell százezrekbe fájó giccsparádét megvenni, hogy kifejező legyen valami. Mondtam már, hogy nagyon dodecahedronos?
Na tessék, nem csak 10 pontokat adok a ds lemezekre. Ez itt egy érdekes történet számomra, mert pusztán azért vettem meg a kazettát, ahogy kinéz. Előzetesen belepörgettem a dalokba, hogy azért mégse vegyek olyan zenét, ami nem jön be. De közel az a hangulat volt a vásárlás, mint a kilencvenes években. Megvettem a Machine Hear Burning Redjét, betettem a Walkmanbe, és jött a hideg zuhany. Ez azért itt elmaradt, és kimondottan tetszik a Castle Siege zenéje, de azért nem egy Keys To Oneiria, Ulk, Erang vagy Torchlight.
Nem mondanám, hogy meghatározó számomra, de a mára már csúnyán felhígult post metal színtéren egy értékesebbnek mondható lemez ez. Az overheadeket viszont túl hangosra vette a stúdiós csóka, mert bár így élvezhetem a kísérő fantasztikusan jó hangját (a dobszerkó legfontosabb tányérja - Lars Ulrich nem használ), viszont néha zavaróan hangosak a cinek.
Fantasztikus hangzású és kiváló hangulatú zene ez. A felsorolt stílusok mellé nem értem, miért nem passzintották oda a stonert a szerzők. Ja, nem ismertem a bandát amúgy. A borító viszont egy pocsék igénytelen fércmű.
Ez itt a tökéletes metal hangzás. Voltak eddig etalonjaim, de lehet felül kell írnom mostantól. Tökéletesen tiszta, dinamikus, és akusztikából megszólaló keverés ez, ahol minden hangszer kihallható. Nem egy gyorsan alkotó banda a Farsot, és nekem a 2017-es anyagjuk ki is maradt, az Insects meg jó volt, de nem maradandó. Ez a lemez viszont nagyon betalált. Úgy tradícionális, hogy tud izgalmakat is kelteni. Itt is jó a behalkulós - harsány arány.
Nem vagyok a Shining nagy ismerője, ezen kívül két lemezt hallottam tőlük, azok nagyon faszák voltak. Ettől is leesett az állam. Ez a bitangul megszólaló basszus, a változatos dalok, a szellős részek, és a nem túlgondolt koncepció mind nagyon kedves számomra. A hangzás barátságos, nem túlcsiszolt, de élvezhetően profi. A gitárszólók is profik, de nem tolakodóak. A beteg fasz Kvarforth hangja meg nagyon ütős és érzelemgazdag. Ilyen jöhet bármikor. Egyelőre év metallemeze számomra.
Miki, ez nem kicsit olyan, mint egy megrohasztott Portal, hanem olyan, mint a Portal. Mert az már alapból rohad. Viszont azt sem utálom, így ez is működik. Más kérdés, hogy az én dungeon synthen ellágyult agyam ettől egy idő után az orrlyukaimon kicsöpög. Msot is úyg írmo már ezetek a srokoat, hoyg úzsik a billetyüznet. Zsép a brotíó...
Szirupos, klisés, giccses, olcsó... A második dalban 2:16-nál az O - O - O - O résznél kajak felröhögtem. Addigra olyan volt, mintha már egy órája hallgatnám. Amúgy az sem ártana, hogyha már ennyire béna a gyerek a gépdob humanizálásához, kiadná ezt másnak. Egy AI art borítón meg sokat dob, ha Photoshopban rároncsolunk. Soha többet ne halljam... Később eszméltem, hogy ez a srác a Falloch egyik tagja volt. Fú, pedig az milyen fasza zene volt.
Az előző lemez számomra igazi meglepetés csemege volt. Ez a mostani pedig szerves folytatása annak, még ha kicsit vissza is vettek a tempóból. Szeretem, ha egy zenekarnak önálló arca, megszólalása van, akkor is, ha ezt leginkább csak a frontember személye tükrözi (már). A zenekarnév ellenére a zenének nagyon pozitív kisugárzása van, kis túlzással örömzenének is nevezhetném. Felesleges is lenne kategóriába gyömöszölni a stílusukat. A második számok tetszettek leginkább (előről-háturól).
80-as évekbe kalauzol vissza minket a Phantom. Végigrobogott rajtam a riffözön, nekem egyszerhallgatós, mert érdekességet, egyediséget nem tartalmaz.
Emlékeztem, hogy szerepelt már itt a hangpróbán, de csak most tettem vele kísérletet. Belehallgattam a korábbi lemezekbe is, hogy el tudjam helyezni ezt az albumot. Sok különbséget nem tapasztaltam az előző lemezekhez képest. Számomra ez elég gyötrő, így ezt inkább meghagyom másoknak.
Igazán aranyos, mesés fantasy zene. Jó kis barangolás az elfek és törpék erdejében. A Trees That Call My Name a számomra a legérdekesebb dal a lemezről. Az album második felét kevésbé találtam szórakoztatónak.
Nem azt várom, hogy veteránok fogják megrefolmálni a színteret, de ezt akkor is fáradtnak, öregurasnak érzem.
Sose gondoltam volna, hogy Eric Satié feldolgozást fogok hallgatni a Hangpróbán. Pláne, hogy a Gnossiennes 1-et! Bár szerintem a svédek kicsit elsiették. Nekem a Körmendi Klára játékával jobban tetszik (link a hozzászólásoknál), az ő előadásában mélyebbnek, tartalmasabbnak érzem. A következő meglepetés, hogy Nick Barker ült be a dobok mögé. Bár az ő komplex dobolása most kevésbé érvényesül, mert az album elég visszafogott, mondhatnám lassú lett. Csak ritkán csapnak oda, inkább a hangulat dominál. Én a Shining zenéjét zenei thrillerként, vagy drámaként élem meg. Mindig van a borús szépség és a néha felbukkanó durvaság mellett egyfajta nyomasztó jellege is. Erős album lett ez is!
Az első szám nagyon erősen megalapozza a hangulatot, sajnos ezt nem sikerül az album teljes hosszában állandósítani. Tonynak nagyon jó hangja van, pedig én általában elég kritikus szoktam lenni az énekkel.
Pozitív meglepetésként ért, hogy több black metal elemet kevertek bele a Fall-ba, mint amire számítottam. Gyönyörű, érzelmes, grandiózus metált játszik a Borknagar, költőien és egyben immerzíven jelenítve meg mind zenéjükben, mind dalszövegeikben a természet szépségét és az ember helyét a világban. Vortex vokálját imádom (jó lenne már egy új Arcturus korong), annyira egyedi színt tud vinni az összes dalba, s úgy érzem hatalmas szerepet játszott abban, hogy ilyen rövid idő alatt ennyire hozzám tudott nőni a lemez. Amúgy egyetlen szám kicsit kilóg nekem a sorból, a Nordic Anthem olyan, mintha egy ESC-re írták volna. Persze ettől függetlenül is egy jó dal. Összességében meg merem kockáztatni, hogy a Fall-nak simán ott van a helye top 3 Borknagar album között.
Nyers, feszes, brutális, letaglózó. Repes a szívem, hogy végre szívből tudok lelkesedni egy hazai death hordáért! Nagyon jó lett az anyag, és annak külön örülök, hogy a pőre fémen kívül azért belefért egy-két extra színesítő elem a zenébe, mint pl. az Antiverzum instrumentális levezetője, ami ugyanúgy fenyeget, de hagy egyet szusszanni, vagy éppen Az idő áramlatainak "kántálós" részei. Remélem, lesz még folytatás, mert hallhatóan ötlet és energia van bőven. A borító is patent, semmi cicoma, csak a puritán esszenciája annak, amire számíthat a hallgató. Dalszövegekre amúgy kíváncsi lennék.
Az a progos, múltidéző vonal, ami elkezdett gyökeret verni az előző, ."..and As We Have Seen the Storm..." lemezükön, itt már erőteljesen szárba szökkent, mi több, teljesen leuralta az egész albumot. A lazább, rockos vonal mellett pluszban beköszön egy-két számban a -gaze, sőt még egy leheletnyi gothic- zsáner is. Ja igen, valahol mélyen azért egy kis death metal is megbújik, de már abszolút nem az dominál. Az előző korongon szerettem az egyensúlyt a két műfaj között, amiket egymásnak eresztettek, itt viszont ez nincs meg; érezhetően egyre nagyobb ívben kanyarodnak el a halál mezejéről a fesztelen rock irányába. Ha a fenti szöveg alapján kellene megítélnem az Echoes of Light-ot, azt mondanám, hogy ez nem az én kenyerem, de mégis megjelenése óta, bő egy hónapja teszem be újra és újra a lejátszási listámba. Annyira feelinges az egész, annyira jók a dallamok, könnyű felülni a dalok ritmusára és kicsit elmerülni a lemez sodrásában. Teubl bronchitises vokálja még mindig kurva jó, a tiszta énekét annyira nem csípem, de érteni vélem, miért jelenik meg ilyen formában az albumon. Nekem tetszik az irány, ami felé a CoD halad, lehet pár év, és kapunk egy vegytiszta prog. rock lemezt, ami teljes mértékben múlt század stílusában fogant. Ha ilyen kreatívak és lendületesek maradnak, akkor lehet az sem fog zavarni.
Ez a negyedik nagy kedvencem februárról. 3-4 hallgatás szerintem elegendő hozzá, hogy átlássa a hallgató, utána már ismerős tájként fogad a rothadó, fojtogató mocsok, amit a baszkok kikevertek számunkra. Nem is műfajában, de egyedi megközelítésében és hangulatában (vagy inkább azokban az érzetekben, amiket bennem kelt a zene) erősen emlékeztet a szintén baszk Altarage őrületére. Az talán inkább kaotikusabb, ez meg szimplán sötétebb, gonoszabb és mételyesebb.
