Jó, minőségi, kellemes folk/viking metal lemez lett a 2019-ben alakult dán banda bemutatkozása. Nem is tudom, mikor hallgattam ilyet utoljára. Nekem tetszett mind a férfi karcos/hörgős/károgós ének, mind a gyönyörű női ének - Line Burglinnak nagyon szép hangja van, a zene inkább dallamos, folkos, amivel szintén nincs problémám. A számok is kellően változatosak ám némelyik egy kicsit hosszabb a kelleténél, de még így is viszonylag hamar elmegy ez a 45 perces játékidő.
Meglepően tetszett ez az avantgarde stílusegyveleg, bár szerintem túl hosszú és ebben is vannak itt-ott már idegesítő vokálos részek is. Nekem tetszett a különböző hangszerek használata, előkerülése, feldobta a dalokat. A vokál nem egyszer már idegesítő, főleg a hosszabb dalokban. A With One Voice viszont brutálisan tetszett, a legjobb dal a lemezen. A hangzás és a zenei teljesítmény kiváló. Az említett és linkelt Sikth dal abban bizonyosan vérprofi, hogyan kell még a Maladie-től is idegesítőbb, rikácsolós vokállal operálni.
Finnugor edőmetál! Már csak nevetek ezeken az erőltetett stílusmeghatározásokon. :D A zenébe nem sok egyediség szorult sajnos; szutyok, tompa hangzás; Zannibal mester meg úgy károg/morog, mint egy beteg varjú.
Többségében nettó idegesítő zajkeltés, csörömpölés - akartam írni először, de azért itt-ott vannak benne zeneileg is értékelhető részek. Ettől függetlenül nem kicsit idegesített, ez a stílus pedig minden, csak nem az én kedvencem - és nem is lesz az.
Black metal csajbanda... hogy mik vannak manapság! Nagyon jól tolják a fekete fémet, pontosan ahogy én szeretem. A formás idomok miatt nem kaptak plusz pontot, becsszó!
Erre már a "112 egy tucat" kifejezés is kevés lenne, olyan szinten semmi, egysíkú, unalmas, izgalommentes, amit itt hallunk - sokkalta inkább a stúdiómunka érdemeit hallom. Illetve - legalábbis erre az albumra - aztán tényleg elmondható, hogy ha egy számot hallottál, gyakorlatilag az összeset hallottad. Vannak benne lendületesebb részek, de a nagy része semmitmondó.
Én se igazán értem ennek az egy számos EP-nek, vagy demónak (?) a koncepcióját. A narrációs részek szerintem egyáltalán nem illenek bele ebbe az egy számba - gondolom ezek akarták elválasztani a dalokat/dalrészeket, de akkor fel lehetett volna bontani 3-4 számra is akár. A zenei rész meg olyan semmilyen, lement oszt jól van. Ezzel az időt tölteni számomra teljes időpazarlás, igaz, idegesíteni legalább nem idegesített.
Hányszor kell még átélnem a hatásos beetető intro után a kiábrándultságot? És vajon hová "fejlődik" még tovább az értelmetlenség irányában a dob hangzása a metal színtéren? Kár, hogy ilyen présgépben szétnyomott az összkép, mert pár fordulat kimondottan bejött. Élettel teltebb megszólalással tetszett volna.
Ez az aktuális kedvencem mostanában a színtéren. A kazetta ott pihen a polcomon, a gyűjteményem egyik legékesebb kincse.
Szép nagy giccsorgia. Nagyon különlegeset akarnak csinálni, de a felszín alatt gyenge hangzattani munka folyik. Nameg ha a metalban egzotikusnak számító hangszereket vetünk be, nem árt, ha játszani is tudunk rajtuk. Vagy ha nagyon nem, legalább formabontóra vesszük. Ezek a néhol szerintem csak loopolt szaxofon, pánsíp meg hammond hangok nagyon teszkósak. Először biz' Isten nem tudtam eldönteni, hogy viccelnek, vagy komolyan gondolják. De szerintem inkább az utóbbi. Összesítve: állatira idegesített. A borító és a metal archives zenekari pózerfotó teljesen harmonikusan passzol a zenéhez. :-) A lassabb dalokban van némi izgalom, de hát ugye azokat is szét kellett baszni. A Sikth ugyanezt csinálta vérprofin és valós művészi értékkel.
Na ez black metal a javából. Minden arány a helyén, a hangzás kikezdhetetlen. Az eleje egy kicsit döcögősen indult számomra, csak azért nem tíz. De fogom még hallgatni. Tényleg csajok... Hát eszem megáll.
A szokásos magyar, (már lefutott) nyugati trendekből összeollózott izgalommentes ballaszt. 10 euro a digitális albumért? Eléggé elbizakodott. A metal.hu az a volt hammeres kiadó? Mert akkor mindent értek. :-D Köszi Steinberger, most már tudom, hogy nem az! ;-)
Az, ha belőlem már a szintetizátor sem tud kihúzni hangulatot, régen rossz. De nem csak emiatt, egyébként is nagyon lagymatagnak érzem ezt a dolgot. A finghangú nyolchúros gitárok sem segítenek. És igen, azt hiszem, most esett le, hogy miért nem szeretem, ha a gitár a basszusgitár hangmagasságáig van lehangolva. Mert olyan a hangja, mint a fingásnak. A fingással meg úgy vagyok, mint amit George Clooney nyilatkozott egyszer: a puszta gondolatától is röhögnöm kell.
Annyira kihalt és sivár, hogy pont az miatt jó. A HC meg a powerviolence amúgy is működni szokott nálam, úgyhogy tetszett. Lehet, hogy ettől pár embernek elkezd sípolni a tüdeje, de én némi lebutított Meshuggah-t is hallok benne.
Amikor egységnyi hangerőn hallgatok mindent, majd ezt már az első track alkalmával le kell feleznem, mert b@ssza az agyam a fülemen keresztül az nem sejtet annyira jót a továbbiakra. Izzadságszagú polgárpukkaszthatnék, teátrális megoldások emelkedettség nélkül és igen, indokolatlan és rosszul használt fűszerek (hangszerek). Az őrületet ennél intenzívebben és hitelesebben kellene előadni, mert ez így kontraproduktív. Ha van is pár értelmezhető összefüggő perc azt tutira tarkón is vágják valami borzalommal rögvest. Ékes példa: Death Is Recognition - a közepéig meglepően élhető, azon jön a juharszirup unikornison galoppozva. A hangzatos kórusok, a koncertekre betett közös hey-hey-hey és az olykor fejét felütő megmenések akkora kontrasztban vannak, mint az avas szalonnára kent nutella porcukorral.
Szerintem nem kell ezt annyira bántani, mert nemzetközi szinten is középszer ez, igaz valóban lejárt szavidejű dolgokkal, de ezt nagyon sokan csinálják nagy színpadokon nagy lelkes tömeg előtt a mai napig. Kitörni viszont biztosan nem lehet ezzel, mert cseppben a tenger. 6,5 kevés lenne neki, a 7 meg sok, de vajból van a szívem.
Az alap HC nekem túl purpttya szokott lenni, de itt a srácok megkenték valami rothadó maszlaggal, amitől már csúszik. Valahogy mindig próbálkoztam velük, néztem koncert felvételeket, de úgy látom, hogy a sterilebb és kötelező szinpadi elemektől mentes studiólemezek hallgatás lesz a titok. Edzésekhez remek mulatság lesz ezt betekerni a füesbe!
Engem a narrációk rendesen zavartak. Nem szeretem lemezen a hangoskönyvezést, mert "tájidegen". Van egy sejtésem, hogy az egyik itteni pontozó hangját halljuk, de ez csak mellékes. A zene esetében meg nem sikerült rájönnöm, hogy mit hallgtok. Itt most nem arra gondolok, hogy probléma lett volna azzal, hogy nem kifejezett stíluselemek mentén zenélnek a tagok, hanem hogy nem tudtam rájönni mit akrnak kifejezni, átadni, megfesteni hangjegyekkel, dallamokkal. Valami progresszív katyvasz, de sajnálattal kell mondanom, hogy ez is olyan magyarra sikeredett. Érti, aki érti.
Ott van már a patina rendesen a temetési ezüst gyertyatartón, meg pókháló is van rajta s benne döglött legyek, de ez ettől még nekem vérszegény. Kicsit olyan, mint manapság komolyan venni egy, a filmezés hőskorában leforgatott horrort. Bájos. Aki szeretne a 20-25 évvel korábbi dolgok nosztalgiájába révedni fátyolos tekintettel, annak szerintem ez manna.
A Maladie jelen albuma a legeszementebb zenei szörnyeteg, amit idén hallottam, ebben biztos vagyok. A legkirályabb az egészben, hogy hallhatóan jól szórakoznak ezek a németek, de közben engem is szórakoztatnak, akármennyire is öncélúan megborult az egész lemez. A Ruins in Triumph szám pedig a legtrollabb szám, amit jó ideje hallottam. Érdekes amúgy, hogy szövegileg nem veszik poénra magukat, egy viszonylag komor vonalon mozognak a dalszövegek. Ez az album is erősen esélyes, hogy helyet foglaljon az idei top 10-emben.
Hangulatilag, hangszerelésileg részemről nincs kivetnivaló The Magus debütjében, kb. hozta azt, amire számítottam, beleértve a hellén black egyedi ízvilágát is. Ami kicsit visszább vette a lelkesedésemet, az az Ama Lilith időhúzása, illetve az a teljes albumzáró dal, ami szerintem teljesen kilógott a sorból, mintha egy totál más lemezre íródott volna. Nem mondom, hogy az év vége meglepetése lenne az album, de egy abszolút élvezetes 1 órát tudott nyújtani, és mondhatni, jól szórakoztam rajta.
Év végi listám egyik esélyese az amerikai kvartett, lényegében tavaszi megjelenése óta kerül elő lejátszási listámban az Air Not Meant for Us. Ha teljesen objektív akarok lenni, akkor azt mondanám, hogy hatalmas biztonsági játékot játszik a FITD, hiszen itt puritán, színtiszta melodeath-ről van szó, bármiféle álleejtős megmozdulás nélkül, ugyanakkor az egész album egy olyan hangulatbomba, amire bármikor szívesen felülök és gond nélkül tudom élvezni a bő 50 perces idejét. Amúgy vicces, mert nem ismertem a zenekart korábbról, és a név, illetve borító alapján meg voltam győződve, hogy ez valami techical brutalitás lesz, amikor először elémkerült a lemez. Nagyobbat nem is tévedhettem volna. Ez az album egyszerűen gyönyörű, és magával ragadóan hangulatos. Csak fel kell feküdni a riffekre és a szintetizátor adta melódiákra, s élvezni az utazást.
Kicsit ráérős, kicsit megfáradt, bájosan nosztalgikus, de mindemellett őszinte és szórakoztató alkotás. A hangzást is autentikusnak érzem, jól áll a lemeznek. Összességében nekem nincs vele komoly bajom, még simán előkerülhet a jövőben is.
Eröltetett, modern, 21. századi, sztenderd extrém metálkodás ez. Kezdjük ott, hogy a hangzással nem tudok mit kezdeni. A programozott(?) dob, a bőgetett nyolchúros meg a mindenféle effektezés miatt olyan, mintha kását öntenének a fülembe, ami önmagában nem is volna baj, csak itt ez nekem nem áll össze egésszé. Van jó pár zenekar, ami jobban csinálja ezt a djent, dallamos death, metalcore meg minden egyébb alapú zenét, ideértve a műfaj alapítókat is. Ha milleniális metalfan lennék, akkor most biztos idecsorgatnám a testnedveimet, de nem vagyok az.
Régóta nincs kedvem újabb black metal anyagokat hallgatni, mert nekem a műfaj alapjait lefektető zenekarok és azok lemezei bőségesen elegek (bár azok is már csak ritkán pörögnek vagy streamelődnek nálam). Itt sem hallok mást, csak azt, aminek a norvégok a második hullámban már lerakták az alapjait. Ennek ellenére nem tartom nagyon lepontozandó lemeznek, mert a másodkorszakos Immortal technikás heavy metalossága, a 2000 előtti Dimmu Borgir atmoszférikussága is tetten érhtő sok más hatás mellett, méghozzá igen jól kivitelezve.
A mínusz pontok az arcfestésnek, meg annak szólnak, hogy nincs új a nap alatt.
Amikor megjelent, akkor is hallgattam már, de a véleményem cseppet sem változott. Ami nagyon tetszik, hogy az extrémitás poti maxra ki van tolva, plusz érződik rajta valami sötét éteriség, amitől több ez, mint paraszt HC.
Már a korábbi lemezeit is komáltam a svéd melo-death bandának, ez az album pedig egyszerűen zseniális. Nagyon sokrétű, néhol melankolikus, szimfonikus, és indusztriális finomságok is ízesítik a zenét, színesítik az összképet, melyet viszont a sötétre tervezett, egyszerű borító ellensúlyoz. Esélyes arra, hogy fizikai formátumban bekerüljön a karácsonyfa alá!
Kifejezetten kellemes hangulatú dán folk metal. A végére már untam egy picit, de ettől függetlenül kitűnő aláfestés volt a téli hóeséshez.
Az tetszik egyedül az albumban, hogy az egyes tételek címei alapján elképzelt képsorokhoz a szintetizátor szorosan illeszkedve szolgáltatja a hangokat.
