Alapvetően nem szokott az ilyen modern dolgokkal bajom lenni, de a melo death, mint stílus számomra idegen, így itt is azokat a részeket tudtam jobban értékelni, amik horzsoltak. Steril hangzásnak is lehet létjogosultsága, nem csak a cuppogós bűzös szuroknak, igaz az utóbbit jobban kedvelem magam is. Széles a spektrum, mindent csak ott kell használni, ahol annak értelme van. Ügyesek, csak hát a dallamos részek nekem nem illenek a többi mellé, de ezt ebben a szegmensben mindenki így csinálja, szóval a hiba bennem van.
Viking kópia végtelenítve. Sajnos annyira sablonos és unalmas, hogy képtelen vagyok rá ennél többet adni.
Tőlem ez távoli, de nem értek hozzá. Lövésem nincs, hogy itt egy anyag mitől lesz gyengébb, vagy jobb. Azért kevesebb a pont az ilyenkor szokásos 5-nél, mert az ajánlónak hála most már minden hónapban hallgatok legalább egy - elvileg kimagasló lemezt - a témában és most már ki merem jelenteni, hogy egy kis kitekintés sokat dobott volna rajta. Olykor nem csak a séma hangminták használata, kis fűszer, kis bátorság nem jót tett volna.
Amikor egységnyi hangerőn hallgatok mindent, majd ezt már az első track alkalmával le kell feleznem, mert b@ssza az agyam a fülemen keresztül az nem sejtet annyira jót a továbbiakra. Izzadságszagú polgárpukkaszthatnék, teátrális megoldások emelkedettség nélkül és igen, indokolatlan és rosszul használt fűszerek (hangszerek). Az őrületet ennél intenzívebben és hitelesebben kellene előadni, mert ez így kontraproduktív. Ha van is pár értelmezhető összefüggő perc azt tutira tarkón is vágják valami borzalommal rögvest. Ékes példa: Death Is Recognition - a közepéig meglepően élhető, azon jön a juharszirup unikornison galoppozva. A hangzatos kórusok, a koncertekre betett közös hey-hey-hey és az olykor fejét felütő megmenések akkora kontrasztban vannak, mint az avas szalonnára kent nutella porcukorral.
Tegyük csak mellé ebből a körből az Asagraum lemezét és máris értelmet nyer, hogy ez miért ennyi, az meg miért annyi. Itt se nagyon vannak átlépve a keretek, de valahogy nem tapintanak rá úgy a lényegre, ahogy szeretnének. A hangzással pedig lehet neki egy ilyen szándékos "eredetiséget" adni, meg a karcsú ötleteket elmaszkolni. Ötletek, és kikacsintás ugyanis van, csak se nem eredeti, se nem túl működőképes. Nem volt túl kedves hallgatni való.
Elsősorban hangulat, másodsorban zene. A filmzenés megközelítés a beteg hangulat és az időnkét tetten érhető sodrása a lemeznek egy remek kombináció. Mer hosszan építkezni és témákat bontogatni. Odafigyelősebb formában is működik és háttérben szólva is konstans finom mosolyt tud az arra fogékonyak arcára varázsolni.
Nagyon hullámzik a minőség, nem egységes amit hallunk. Nem nagyon tudták ők sem, hogy mit is akarnak csinálni. Nem minden esetben tudtam követni, pedig nem szokott baj lenni a zenei emlékezetemmel sem és a hangjegytorlódáokat is zömmel fel szoktam dolgozni. Lehet kotlani kellett volna még egy kicsit az első teljes album előtt, szerintem ezt elkapkodták.
Tipikus esete annak, hogy a stílus kereteit egyetlen pillanatra sem lépik át, semmi újat nem hoznak be, ennek ellenére egy remek lemez, mert jó érzékkel tapintottak rá, hogy mikor mit kell csinálni, hogy működjön, hogyan kell keverni a lemezt. Az ember pontosan azt kapja, amit egy jó BM lemeztől vár. Megvannak az ismérvei, mégis kevesen tudják igazán jól művelni. Az ilyen lemezekre szoktam 8-at adni, de itt annyira érzik a leánykák a dörgést, hogy jár az ilyen értelemben max pont. Ha lenne még egy picike egyedi hangvétel, vagy innováció, akkor lenne 10, no meg a lemez második fele nekem is kedvesebb.
Szerintem nem kell ezt annyira bántani, mert nemzetközi szinten is középszer ez, igaz valóban lejárt szavidejű dolgokkal, de ezt nagyon sokan csinálják nagy színpadokon nagy lelkes tömeg előtt a mai napig. Kitörni viszont biztosan nem lehet ezzel, mert cseppben a tenger. 6,5 kevés lenne neki, a 7 meg sok, de vajból van a szívem.
Zenei közhelyek a la biztonsági játék és teátrális előadásmód a la billentyűk. Nem szívügyem a melodeath, mert idegesít ez a művi pátosz, amit képtelen vagyok komolyan venni. Nem éreztem soha az igazi mélységét, hogy meg akarnak halni, vagy gyászosak lennének, inkább csak az idegesítő manír jön át mindig. Stílusában viszont szerintem ez jó, mert idegesít a kiszámíthatósága és az említett jegyei is erősek. Más kérdés, hogy a frász kerülget a hallgatása közben.
Az alap HC nekem túl purpttya szokott lenni, de itt a srácok megkenték valami rothadó maszlaggal, amitől már csúszik. Valahogy mindig próbálkoztam velük, néztem koncert felvételeket, de úgy látom, hogy a sterilebb és kötelező szinpadi elemektől mentes studiólemezek hallgatása lesz a titok. Edzésekhez remek mulatság lesz ezt betekerni a füesbe! Kap még egy fél pontot, mert észrevettem, hogy szívesen pakolom be jövet menet is a fülesbe, hiszen erős és összeszedett munka.
Engem a narrációk rendesen zavartak. Nem szeretem lemezen a hangoskönyvezést, mert "tájidegen". Van egy sejtésem, hogy az egyik itteni pontozó hangját halljuk, de ez csak mellékes. A zene esetében meg nem sikerült rájönnöm, hogy mit hallgtok. Itt most nem arra gondolok, hogy probléma lett volna azzal, hogy nem kifejezett stíluselemek mentén zenélnek a tagok, hanem hogy nem tudtam rájönni mit akrnak kifejezni, átadni, megfesteni hangjegyekkel, dallamokkal. Valami progresszív katyvasz, de sajnálattal kell mondanom, hogy ez is olyan magyarra sikeredett. Érti, aki érti.
Ott van már a patina rendesen a temetési ezüst gyertyatartón, meg pókháló is van rajta s benne döglött legyek, de ez ettől még nekem vérszegény. Kicsit olyan, mint manapság komolyan venni egy, a filmezés hőskorában leforgatott horrort. Bájos. Aki szeretne a 20-25 évvel korábbi dolgok nosztalgiájába révedni fátyolos tekintettel, annak szerintem ez manna.
2020-ban számomra az Orbit Culture a Nija lemezzel egy rég elveszett lendületet hozott vissza a zsánerbe. Remek groove/melodeath egyvelegük egyszerre volt modern és úgymond régimódi. Ennek lett folytatása a Descent, ami nem rossz, de már nem okozott különösebb meglepetést. Fasza lemez, de nem olyan erős, mint az elődje.
Minőségi átlagteljesítmény a saját műfajában, egyetlen eredeti hang vagy ötlet nélkül sajnos. Idejét sem tudom, mikor kaptam fel folk/viking lemezre a fejemet, de az emlegetett Crauchant biztosan meghallgatom, mert az első 1-2 lemezük (vagy húsz évvel ezelőttről) bejött, hátha ők azért még tudnak valamit...
Imádom a DS lemezek borítóit! Mindig nagyon hangulatosak és némi mankót adnak ahhoz, hogy milyen alapokon kellene élvezni ezt a muzsikát, ettől függetlenül nekem az első néhány dal után már szimpatikus a STOP gomb. Egy középkori B mozi aláfestő zenéje akar ez lenni? Vagy egy retró RPG fennmaradt hangmintáit hallhatjuk ismét? Nehéz eldönteni, de teljesen mindegy is, mert untat.
Én is érzem benne az erőteljes akarás és erőlködés magvait, többnek akar látszani az anyag, mint ami. Jó dalokkal, az ötletek ráncba szedésével viszont még jó is kisülhet belőle. Néhol nagyon jó volt hallgatni, máskor idegesített.
Ez egy tipikusan jó görög fekete fém indokolatlan felvezetővel és az egyébként szuper ötletek közötti túlnyújtással. Minden esetre én szeretem ezt a vonalat és most sem okozott csalódást.
"Promós korszakában" felkeltette az érdeklődésemet a pofás borítókép miatt, de aztán láttam, hogy HC és továbbléptem...Ennyit a felszínességről. Ez egy nagyon erős lemez, a gitárjáték a korai Fear Factory energiáját juttatta eszembe.
A zene egész jó, itt-ott még ötletes is, akár a hangulatos ének, egyszer talán még lehet belőle valami értelmes is...de a narrációk hangulatromboló és felesleges mivoltához szerintem nem kell narráció...Amint elkezdene valami működni, behúzza a kéziféket. Végül az jutott róla eszembe, hogy olyan, mint egy kellemetlen szorulás.
Régi ismerős a zenekar, viszont arról, hogy új lemez jön, valahogy lemaradtam. Már csak ezért is köszönöm az ajánlást. Dark/death/black egyveleg totális retró hangulatban, ez pedig nagyon bejön. A fogós hangulat ellenére érződik a "kor", a végére eléggé egysíkú lesz, lehetett volna spórolni belőle pár percet, de így is remek anyag.
Már a korábbi lemezeit is komáltam a svéd melo-death bandának, ez az album pedig egyszerűen zseniális. Nagyon sokrétű, néhol melankolikus, szimfonikus, és indusztriális finomságok is ízesítik a zenét, színesítik az összképet, melyet viszont a sötétre tervezett, egyszerű borító ellensúlyoz. Esélyes arra, hogy fizikai formátumban bekerüljön a karácsonyfa alá!
Kifejezetten kellemes hangulatú dán folk metal. A végére már untam egy picit, de ettől függetlenül kitűnő aláfestés volt a téli hóeséshez.
Az tetszik egyedül az albumban, hogy az egyes tételek címei alapján elképzelt képsorokhoz a szintetizátor szorosan illeszkedve szolgáltatja a hangokat.
Pontosan olyan zenét rejt az album, mint amit vártam tőle. Progresszív elemek mentén menetelő avantgard black metal. A németek igencsak kedvemre való hangorgiát szabadítottak ránk.
Csodaszép, hangulatos, folk elemekkel megspékelt, atmoszferikus black metal. Persze, vannak hibái, és alkottak már ennél sokan, sokkal jobbat a stílusban, de kár lenne tagadni a lemez érdemeit. Általában olyan albumot ajánlok be, ami nekem is nagyon tetszik. Most sem volt ez másképp! Bocsi! :)
Igazi, mélyről feltörő, izzó fekete szurok egyenesen Szingapúr bűzös bugyraiból. Ez is egyfajta megközelítése a black metal-nak. Jóravaló undreground mocsadék.
Az a baj, hogy én ösztönösen egy Rotting Christ lemezhez hasonlatos zenére számítottam, és folyamatosan kerestem azokat az elemeket, melyek a veterán görög black metal banda sajátjai. Nos, a The Magus totálisan más összetevőket használt a dalok megírásakor. Zenéjük teljesen egyedi, bár egy kissé kibogozhatatlan, mintha egyfajta útkeresés zajlana. Ígéretes teljesítmény, szép kiadvány.
Remekbe szabott kis black metal hangcsokor a holland csajsziktól! Nincs benne különösen semmi kiemelkedő, de pontosan azt kaptam, amit egy ilyen stílusú bandától várok!
Nem is tudom. A Trinity című albumukat rendszeresen hallgatom, a telómon is rajta van. A Deviant elsőre engem sem kapott el igazán, de a minőség megkérdőjelezhetetlen!
Amennyire emlékszem, az előző lemezük is tetszett, és ez is nagyon rendben van! Pontosan kitűnő évszak van az ilyen típusú zenék teremtette hangulathoz! Melodikus death/doom az USA-ból, nem sallangmentesen, de rengeteg egyedi ízzel spékelve.
Nagyon frankó HC döngölés! Tetszik a basszusgitár, és ez a fajta üvöltés is számomra pontosan illeszkedik a zenéhez.
Nekem a zenekar 'Seven Aspects' című lemeze fizikai formátumban is megvan, ami egy remek kiadvány, impozáns borítóval. Ahogy olvasom a hozzászólásokat, sokaknak éppen az nem tetszik jelen EP-vel kapcsolatban, ami a zenekar lényege. Én díjazom az egyediséget, a progresszivitást és a művészi szabadság ilyen formában történő megfogalmazását a metal zene által.
Sajnos nekem ez valamiért nagyon nem jött be. A black/death metal-ként aposztrofált stílus a lemez meghallgatása előtt felcsigázta ugyan az érdeklődésemet, de én teljesen másra számítottam. Rohadtul idegesített. Vannak benne érdekes elemek, pillanatok, de ez számomra halovány volt.
Időnként még az én fülemnek is egészen befogadható volt ez a modern groove/death, egy-egy riff vagy jól eltalált hang meg-megfogja az embert (pl. Undercity). Sok modern groove bandával ellentétben ebben a csapatban van némi spiritusz. Mindenből, ami számomra idegesítő benne, csak mértékkel tettek bele, szóval nem túlságosan melodeath, a groove-ok sem a szokásos kaptafára íródtak, nem túl core-os, bár van benne sajnos, még vokál terén is. Zsigerből kevesebbet adtam volna erre a lemezre, de el kell ismernem, hogy sokkal jobb, mint amit a stílusmegjelölés előre vetít.
Nekem ez inkább családi koboldmetal? a múzeumi ruhába öltözött boldog nők és a férfiak abajgatása. A vikingekhez (bár nem ismertem őket személyesen?) valami tökösebb illene.
Naga missziója, hogy minden hónapban legyen dungeon synth. A december tehát a Velnias anyagával zárul. Ésszel érteni vélem, mi ragadja meg őt ebben, de ezt éreznem is kéne. Az most se megy. Időnként, nagyon ritkán be-betalál egy korong azért. Itt a hangszín kicsit idegesített. A Burzum Hli?skjálfja nálam továbbra is etalon értékű hangulatzene. Bár az ambient, és nem dungeon synth.
A borító azért már sejteti, hogy meghasadt elmék szüleménye lesz a hallgatnivaló, de azt a komolynak szánt bandafotót nem értem. Műnek mű, de én inkább színes bohócruhákat adnék rájuk, vagy hasonlót? Na mindegy, ez a 70 perc egy inzultussal is felér. Ha ma ez az avantgárd? kösz nem! Ezt a lemezt ki kell pihenni. Na, nem azért, mert annyira extrém? hanem mert sehonnan sehová sem tart.
Nem nagyon működik a dolog. Szigorúan fogalmazva vérszegény és ötlettelen. Hiába a dallamok, ha nem közvetítik a hangulatot. Nagyon akarja a fickó, szeretne is minőséget nyújtani, de egyelőre csak átlagosra vagy az alattira futja.
A hangzás és a keltett hangulat szimpatikus, a zenét azonban megint keresni kell.
Amikor az unalmas intro után elindult az első dal, azt hittem, ismét ásítozhatok 50 percen keresztül, de feltétlenül el kell ismernem, hogy ez mégsem tucatlemez. Az, hogy néha kicsit már sok (pl. az Ama Lilith óbégatásai), az más probléma (a refrén viszont nagyon jó). Számos forrásból táplálkozik az anyag, főleg nagyon régi dolgokból, még ős-Mercyful Fate-et is számtalanszor felfedeztem, tehát rengeteg zeneiség van benne. (A Father Satan-ezésre azonban már legyinteni is unok?)
Be-beáll a stílusgyakorlat időnként, de aztán mindig jön valami, ami újra szintre emeli az anyagot. 7-esről indult, majd 7.5 lett, de van annyira jó az anyag, hogy a szokásos ?korrekt? jelzőn túlmutasson. Érzik a lényeget!
Az Omega Diatribe-ot jó pár éve élőben is láttam a Gojira előtt, ahol aprítottak is rendesen. Amúgy egyáltalán nem az én zeném, főleg lemezen; a zeneiség, a dalok hiányoznak. Groove-okat hallok, ami élőben mellbevágó lehet, de lemezen számomra egymás mellé pakolt elemeknél nem nyújt többet. Persze, nekem az egész groove metal műfaj nem fér a fejembe.
Teljesen hidegen hagy a szintis melo-death. Ez nem az a talaj, ahol meg tudom vetni a lábam. Voltak már kivételek, itt is van pár szép dallam, de a többi csak allűr.
Mihez is kezdjek én egy HC anyaggal? Jó-e vagy nem jó? Mi kéne ahhoz, hogy ez nekem egyáltalán tetsszen?? Ilyeneken morfondíroztam, amikor bejött az Undertow, és máris megválaszolta a kérdésemet. Kell a változatosság, a zeneiség, ami egyensúlyban tartja az anyagot, különben szikár, nyers és fárasztó lesz, ahogy az anyag többi része. Bár nekem épp a Terrorizer dal iparisága jelentett még egy másfajta hangulati kapaszkodót. Élőben biztosan zúznak.
Emp Petiék első nagylemeze is nagyon tetszett, és a Junkyard Tape progos zenéjének elszállós, utaztatós jellege szintén hozzám szól. Változatos és roppant hangulatos, csupán fájóan rövid ez az EP. Emlékszem, hogy egy vonatúton hallgattam meg először, és még sokáig néztem volna ki úgy az ablakon, hogy ez szól közben, mert azonnal bekúszik ez ember bőre alá és az ujjai köré csavar; egészen simogató. A narrációkat, mivel én követtem el, nem érdemem megítélni, de én is úgy gondolom, hogy jót tenne az anyag flowjának, ha szervesebb része lenne a zenének, vagy több effekt, aláfestés lenne mögötte.
Szépen szállítják az ódon riffeket. BlackZone-nal egyébként teljesen egyetértek. Minden attól függ, kinek mennyit jelent ez a nosztalgia.
Ugyanaz a véleményem, mint többeknek előttem: ezerszer hallott témák sora. Skótduda meg furulya, nekem kb. ennyi maradt meg a zenéből. Az meg nem túl sok.
Nem volt kellemetlen hallgatni, de csak aláfestő zenének tudom elképzelni. Mondjuk, ha lenne hozzá egy kis kidolgozott történet, akkor a kettő egyben egész másképp tudna működni. Ebben a formában olyan, mintha nem lenne teljes.
Be szoktak jönni az ilyen agymenések. Biztos elő fog még kerülni.
Különösebb problémám nincs vele. A hangzást meg lehet szokni, a lemez hozza a hangulatot, és még a koncepció is szimpatikus, csak éppen semmi maradandó.
A kriptabűz mindent elnyom ezen a lemezen, teljesen háttérbe szorítva minden mást. Egy kicsit jól esik megmártózni benne, egy egész albumon keresztül azonban nálam nem működik, főleg úgy, hogy érzésem szerint tetszőlegesen bármelyik számból ki lehetne vágni egy darabot és be lehetne illeszteni egy másikba anélkül, hogy ez feltűnne. Amúgy ez nem egy 2021-es lemez újrakiadása?
Végig az volt az érzésem, mintha egy B-kategóriás horrorfilmet néznék.
Kicsit csalódtam, mert az elején többet ígért a lemez, mint ami lett belőle a végére. Annak ellenére, hogy végig élvezetes volt hallgatni, sajnos nem sikerült előrukkolni olyasmivel, amitől egy nagyon jó egyedi lemez lehetne. Ettől függetlenül még valószínűleg elő fogom venni, mert nagyon a helyén van minden.
A groove talán az egyik legritkább vendég nálam, és ez a lemez sem fog változtatni ezen. Annak ellenére, hogy dögös a megszólalása, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy néha nem indult be a barázdabillegetés, számomra ez egy teljesen izgalommentes anyag. Az elején azt hittem nagyobb lesz a pontszám, de hamar kifújt a lemez.
Szépen elhömpölyög ez is az eredetiség szikrája nélkül. Egy hónap múlva a nevére sem fogok emlékezni, nemhogy a dalokra.
Normál esetben két szám után kapcsoltam volna ki, de becsülettel végighallgattam, pedig nagyon nem esett jól :)) Nem csak hogy nem tetszett, kifejezetten idegesített. Ennél többet nem is igazán tudok hozzáfűzni, úgyhogy nálam ez ennyi.
A legjobb értelemben véve egy teljesen közérthető lemez fasza riffekkel, fincsi szólókkal. Tiszta 90-es évek hangulatom lett tőle, legszívesebben előkaptam volna a duplakazis International-t, hogy azon toljam :)) Amolyan "nem a világ legjobb lemeze, de bármikor be lehet tenni, mert jól fog esni" kategória.
A gépies dobhangzás szerintem szándékos, érthető szinergiát ad az intenzív szintetizátor használattal. Nem volt rossz hallgatni, inkább csak annyi, hogy nem az én világom, szinte 100%, hogy nem fog újra előkerulni.
Ha nagyon szeretném a műfajt, biztos jobban tetszene, de ha ilyen hangulatom van, mindig Brothers of Metalt hallgatok, ahhoz képest meg ez nagyon zsírszegény.
Épp itt szól a lejátszómban, kazettáról (kösz Naga). Miért rokon műfaj a metállal? 1. történelem 2. hangulat 3. esztétika. 1. annak idején az Emperor basszugitárosa (Mortiis), úgy döntött, hogy a borongós-váras intrós black metal album mintát egy huszárvágással átírja borongós-váras intrós albummá, kb így szuletett a műfaj. Azóta is több, egyébként metál zenésznek van pure ds lemeze 2. a borongós hangulat, ami a korai intrós metálos lemezeket jellemezte, itt is megmaradt, jelen lemezben kulonosen tetten érhető a téli, fagyos hangulatokkal építkezés. 3. Általában a BM esztétika is fennmaradt, ránézésre sokszor nem derul ki elsőre, hogy ds albumot fogunk hallani.
Valószínűleg túl egyszerű vagyok ehhez. Nagyon sok mindent hallok itt összezsúfolva, csak olyan dalokat nem, amit újra meg akarnék hallgatni. Kifejezetten idegesített sokszor.
Nem az én ajánlásom, de az is lehetne, annyira kedvemre való itt minden. A hangzását lehet nem szeretni, de azt tudni kell, hogy ez egyrészt nagyon távol áll a raw bm hangzástól, másrészt meg azt kell megérteni, hogy ez is egyfajta hangzás: pl a kripta death dohos pincemegszólalása, itt a visszhangos, tompa, enyhén kásás zenei alap, az erdő mélyéről mormogó lény távoli hangja mind-mind hozzájárulnak ahhoz, hogy ez a zene olyan hangulatú legyen, amilyen. Baromira nem állna jól neki a COF-Dimmu féle ultra hi-fi megdörrenés. Szóval azt értem, ha valakitől ez távol áll, de legagyizni / szutykozni nem illik :)
Azért azt érdemes tudni, hogy bár Magus néven ez egy bemutatkozó lemez, a görög bm szintér ősöreg veteránjáról beszélunk. A zene hozza a jól megszokott görög minőséget, Necromantia, Thou Art Lord és Rotting Christ kedvelők tudják, hogy mire számítsanak. Többször hallgatós cucc, elsőre ennyi volt, de fogom még sokszor hallgatni.
Többször meghallgattam, hátha előjön a medzsik, de én csak egy korrekt módon összepakolt stúdiólemezt hallok, ami nem rossz, de a hangulat nekem hiányzik. Pont tegnap hallgattam egy 95-ös spanyol black metal demót, trottyul is szólt, mégis olyan hangulat áradt belőle, hogy ott ragadtam a hangfal mellett a borommal és csak néztem ki a fejemből...
Nagyon távol áll tőlem ez így.
Fura, hogy ők maguk is, meg még itt többen is melodeathként nevezik meg, nekem ez inkább doom-death, de mindegy is. Tudom mire gondol Naga a mélyre hangolt gitárokkal, viszont nekem pont, hogy az tetszik, amúgy meg nem is finghangú :) A következő My Dying Bride lemezig elleszek vele.
Szeretem a borongós-nyomozós pc játékokat, ezért a borító+első narráció kombóra belelkesedtem nagyon, de aztán elkezdődött a zene és kissé elkedvetlenedtem. Azon túl, hogy nem az én zeném, azt hallom, hogy nem tart sehonnan, sehova. Nincs is ezzel baj, az örömzenélés ilyen, de albumként beajánlani annyira nem érdemes. Viszont a tökéletes kiejtéssel előadott, hibátlan orgánummal felvett narrációért minden elismerésem, igazából egy ilyet nagyon nehéz így rögzíteni. De én szívesebben hallgattam volna a szövegek közt valami jóféle dark ambient muzsikát...
Hetek óta a lejátszómban ragadt. Igazából ha King Diamond énekelne a lemezen, lehetne ez egy új, 9 pontos King Diamond lemez. De így most egy új, 9 pontos Mortuary Drape lemez lett. Surgősen pótolnom kell a diszkográfia régebbi darabjait. Kiváncsi vagyok King, hogy tetszik majd.
Hányszor kell még átélnem a hatásos beetető intro után a kiábrándultságot? És vajon hová "fejlődik" még tovább az értelmetlenség irányában a dob hangzása a metal színtéren? Kár, hogy ilyen présgépben szétnyomott az összkép, mert pár fordulat kimondottan bejött. Élettel teltebb megszólalással tetszett volna.
A Sammale-nek sokkal több köze van a viking vonalhoz, pedig a finnek nem is skandinávok. A F?r Dagen Gryr-ben rohadt hamis a flőte, ami mondjuk nem zavarna egy vállaltan koszlott zenében, de ezek itt nagyon profik akarnak lenni. Csipkével értek egyet a továbbiakat illetően. Sablonos, ötlettelen, és én még giccsesnek is érzem.
Ez az aktuális kedvencem mostanában a színtéren. A kazetta ott pihen a polcomon, a gyűjteményem egyik legékesebb kincse.
Szép nagy giccsorgia. Nagyon különlegeset akarnak csinálni, de a felszín alatt gyenge hangzattani munka folyik. Nameg ha a metalban egzotikusnak számító hangszereket vetünk be, nem árt, ha játszani is tudunk rajtuk. Vagy ha nagyon nem, legalább formabontóra vesszük. Ezek a néhol szerintem csak loopolt szaxofon, pánsíp meg hammond hangok nagyon teszkósak. Először biz' Isten nem tudtam eldönteni, hogy viccelnek, vagy komolyan gondolják. De szerintem inkább az utóbbi. Összesítve: állatira idegesített. A borító és a metal archives zenekari pózerfotó teljesen harmonikusan passzol a zenéhez. :-) A lassabb dalokban van némi izgalom, de hát ugye azokat is szét kellett baszni. A Sikth ugyanezt csinálta vérprofin és valós művészi értékkel.
Jókai Mór mondta vala, midőn megtudta, hogy ő is finnugor: most nem tudom, hogy fingjak-e vagy ugorjak... Nekem is körülbelül ennyi a véleményem eme származáselméletről... Ez természetesen nem számít bele a pontozásba, illetve ha az elmélet nincs is kedvemre, a fingás örök kedvenc témám, tehát minimum kiegyenlíti az ellenérzéseimet. Mi a faszról akartam beszélni? Ja! Fasza zene, nagyon bejön! A hangzással kapcsolatban egyetértek Mikivel. Nagyon jól szól.
Hagyjuk már! :-D Van, aki ezt a műfajt profin, és művészileg tudja csinálni (Portal például), de nem ők. Gondolom a banda neve viccből choir, mert itt abból hallani a legkevesebbet. Amikor már végképp nem jut eszükbe semmi téma, ráfekszenek a finghangú nyolchúrosokra - ami manapság a nagy zenei ötlettárral nem rendelkező zenészek kedvenc szokása. A borító mondjuk nagyon tetszik.
Nagyon ötletes és hiteles. Én nagy Therion rajongó vagyok (a Vovin utániakkal is), és pár elem itt arra emlékeztet. Alapjában véve más zene, de a hangulat néha olyan. Fortyog a purgatórium kénköves bűzében, igazi Isteni színjáték.
Na ez black metal a javából. Minden arány a helyén, a hangzás kikezdhetetlen. Az eleje egy kicsit döcögősen indult számomra, csak azért nem tíz. De fogom még hallgatni. Tényleg csajok... Hát eszem megáll.
A szokásos magyar, (már lefutott) nyugati trendekből összeollózott izgalommentes ballaszt. 10 euro a digitális albumért? Eléggé elbizakodott. A metal.hu az a volt hammeres kiadó? Mert akkor mindent értek. :-D Köszi Steinberger, most már tudom, hogy nem az! ;-)
Az, ha belőlem már a szintetizátor sem tud kihúzni hangulatot, régen rossz. De nem csak emiatt, egyébként is nagyon lagymatagnak érzem ezt a dolgot. A finghangú nyolchúros gitárok sem segítenek. És igen, azt hiszem, most esett le, hogy miért nem szeretem, ha a gitár a basszusgitár hangmagasságáig van lehangolva. Mert olyan a hangja, mint a fingásnak. A fingással meg úgy vagyok, mint amit George Clooney nyilatkozott egyszer: a puszta gondolatától is röhögnöm kell.
Annyira kihalt és sivár, hogy pont az miatt jó. A HC meg a powerviolence amúgy is működni szokott nálam, úgyhogy tetszett. Lehet, hogy ettől pár embernek elkezd sípolni a tüdeje, de én némi lebutított Meshuggah-t is hallok benne.
Én viszont nagyon csípem a narrációkat a zenében, és az arcnak nagyon jó is hozzá a hangja. Valahonnan ismerem. :-D A Maverick zenéjében mindig volt egy jó adag kábszeres érzés, ebből is ez jön át. Baromira hallani, hogy állatira nem érdekli őket a betagozódás, és pláne, hogy milyen kritikákat kapnak. A hetvenes évek pszichedelikus kómázása is benne van, amit ez az álomszerű ének nagyon felerősít. Külön pont azért, hogy élő a hangzás, minden tisztán akusztikából szól, nem a modern stúdiótechnikán próbálták átsikálni a dolgot, hogy profibbnak tűnjön. Amúgy mi a profizmus...? Másodjára már nagyon hatott. Farrrkas bevonása csúcs ötlet volt.
Én is szeretem a hangos basszusgitárt, de nem ezt a csettegőset, hanem a smooth bass-t, ami a Monotheisten van pl. Zeneileg nekem ez teljesen izgalommentes, ezerszer lerágott csont.
Van pár aspektusa a lemeznek, amivel nem tudok 100%-osan azonosulni, illetve egy-két kifejezetten gyengébb szám (The Aisle of Fire pl.), de összességében egy feszes, combos, bólogatásra késztető mű, amit képesek voltak itt- ott minimálisan színesíteni apróbb hozzáadott extrákkal, amiket tudok értékelni. Nekem hangulat kell hozzá, de műfajában megállja a helyét.
Mindig örülök, amikor nagy ritkán felbukkan egy folk lemez a HP-n, mert nagyon alul van reprezentálva ez a műfaj a 'forgácson. Annak már kevésbé örülök, amikor egy ennyire átlagos, izgalommentes anyag üti fel a fejét. Nem nagyon követem annyira behatóan ezt a zsánert, így most hirtelen nem is tudnék igazán jó folkot mondani a közelmúltból, talán idén a Cruachan volt az, ami hosszabb távon le tudott kötni. Ha pedig távolabbra kellene visszanyúlni, a szintén dán Svartsot neve ugrik be elsőre, a Mulmets viser és V?ldet albumukat rengeteget hallgattam anno. Fanoknak érdemes lehet tenni vele egy próbát, jóval energikusabb és változatosabb módon művelik a metal ezen ágazatát, mint az itt szereplő Vansind. Korrekt, de nem maradandó anyag.
Megmondom őszintén, szerintem nem vagyok annyira képben a dungeon synth műfajjal, nem hallgatok annyi lemezt ebből a zsánerből, hogy értelmes és objektív módon disztingválni tudjam a lemezeket. A legtöbb DS cucc kábé ugyanazt a jó kis érzést kelti bennem; fantasy világokat, ősi korok letűnt dicsőségét, merengő, meditatív befelé fordulást, stb... de hogy mitől lesz egyik jobb, mint a másik, milyen elvek és logika mentén lehetne egyáltalán rangsorolnom őket... erre nem tudok választ adni. Hallom, meg érzem, hogy a Velnias is próbálkozik ezzel-azzal (kántálás, különböző hangulatfokozó effektek és zörejek), de én még mindig nem tudnám megmondani, hogy éppen ez mitől lenne jobb, mint bármely más, hasonszőrű DS album. A műfajt kedvelem, könnyedén elmerülök az általuk teremtett világ hangulatában, úgyhogy megadom az erős hetest, és nem is kínzom tovább elmém a fenti kérdésekkel. :)
A Maladie jelen albuma a legeszementebb zenei szörnyeteg, amit idén hallottam, ebben biztos vagyok. A legkirályabb az egészben, hogy hallhatóan jól szórakoznak ezek a németek, de közben engem is szórakoztatnak, akármennyire is öncélúan megborult az egész lemez. A Ruins in Triumph szám pedig a legtrollabb szám, amit jó ideje hallottam. Érdekes amúgy, hogy szövegileg nem veszik poénra magukat, egy viszonylag komor vonalon mozognak a dalszövegek. Ez az album is erősen esélyes, hogy helyet foglaljon az idei top 10-emben.
Erősen megborítós anyag, ami igényli a mélyebb megismerést. Egyelőre négyszer ment le, de érzem, hogy több kell ennél a teljes kibontakozáshoz. Stílusában nézve szerintem születtek ennél izgalmasabb anyagok idén, hangulatát tekintve viszont nagyon erős a saját mezőnyében. További ismerkedés függvényében változhat a megítélése, egyelőre ennyi.
Hangulatilag, hangszerelésileg részemről nincs kivetnivaló The Magus debütjében, kb. hozta azt, amire számítottam, beleértve a hellén black egyedi ízvilágát is. Ami kicsit visszább vette a lelkesedésemet, az az Ama Lilith időhúzása, illetve az a teljes albumzáró dal, ami szerintem teljesen kilógott a sorból, mintha egy totál más lemezre íródott volna. Nem mondom, hogy az év vége meglepetése lenne az album, de egy abszolút élvezetes 1 órát tudott nyújtani, és mondhatni, jól szórakoztam rajta.
Hiába hallgattam már meg jó párszor a lemezt, egyszerűen nem tudok rezonálni vele. Minőségileg nincs vele gondom, de sosem tud elkapni a hangulata, nem tud mélyebb érzelmeket közvetíteni felém, és pláne nem kiváltani belőlem, ami inkább nagyobb baj. Na mindegy, majd 22-én megnézem élőben, mit tudnak a srácok, akkor hátha jobban elkap a flow. Ja igen, a random felbukkanó "Blegh"-ket amúgy nagyon értékelem a számokban! És ezt nem szarkasztikusan írtam, azok mindig jók. :)
Év végi listám egyik esélyese az amerikai kvartett, lényegében tavaszi megjelenése óta kerül elő lejátszási listámban az Air Not Meant for Us. Ha teljesen objektív akarok lenni, akkor azt mondanám, hogy hatalmas biztonsági játékot játszik a FITD, hiszen itt puritán, színtiszta melodeath-ről van szó, bármiféle álleejtős megmozdulás nélkül, ugyanakkor az egész album egy olyan hangulatbomba, amire bármikor szívesen felülök és gond nélkül tudom élvezni a bő 50 perces idejét. Amúgy vicces, mert nem ismertem a zenekart korábbról, és a név, illetve borító alapján meg voltam győződve, hogy ez valami techical brutalitás lesz, amikor először elémkerült a lemez. Nagyobbat nem is tévedhettem volna. Ez az album egyszerűen gyönyörű, és magával ragadóan hangulatos. Csak fel kell feküdni a riffekre és a szintetizátor adta melódiákra, s élvezni az utazást.
Nem igazán ölelem keblemre a HC műfaját, de nem is zárkózom el mereven tőle, így nyitottan álltam ehhez a lemezhez is. Masszív cucc, masszívabb is, mint amire számítottam, viszont a rengeteg frusztráltság és düh szülte indulat remekül átjön mind a zenéből, mind a szövegekből. Ettől függetlenül sem tudtam kifejezetten megszeretni, nem annyira izgalmas, nem annyira formabontó (de érzem, hogy erősen próbálkoznak), hogy késztetést éreznék újra és újra elmerülni benne. A Devour irgalmatlan döngölése és a Kristina Esfandiari által megtámogatott Undertow voltak számomra a lemez fénypontjai, illetve kiemelném a zseni borítót is. Viszont a Terrorizert vagy a záró Wanderert (hiába gondolkodnak a dobozon kívül, és kacsintgatnak már műfajok felé), már inkább időhúzásként éltem meg, ami meg sosem jelent jót. A műfaj szerelmeseinek biztos többet tud nyújtani, mint nekem.
Nekem tetszettek a narrációk és a zene is, a maga laza, space rock-os megközelítésével, viszont a kettő szinergiáját nem éreztem, a narrációk és a muzsika hangulata valahogy teljesen más síkon mozgott, egészen más érzéseket közvetített felém. A vokált sem éreztem még igazán erősnek, instrumentális formában talán jobban kedvemet leltem volna az anyagban. Ezektől függetlenül EP-ként abszolút megállja a helyét a Junkyard Tape, simán jó volt ebbe az évzáró körbe.
Kicsit ráérős, kicsit megfáradt, bájosan nosztalgikus, de mindemellett őszinte és szórakoztató alkotás. A hangzást is autentikusnak érzem, jól áll a lemeznek. Összességében nekem nincs vele komoly bajom, még simán előkerülhet a jövőben is.
Eröltetett, modern, 21. századi, sztenderd extrém metálkodás ez. Kezdjük ott, hogy a hangzással nem tudok mit kezdeni. A programozott(?) dob, a bőgetett nyolchúros meg a mindenféle effektezés miatt olyan, mintha kását öntenének a fülembe, ami önmagában nem is volna baj, csak itt ez nekem nem áll össze egésszé. Van jó pár zenekar, ami jobban csinálja ezt a djent, dallamos death, metalcore meg minden egyébb alapú zenét, ideértve a műfaj alapítókat is. Ha milleniális metalfan lennék, akkor most biztos idecsorgatnám a testnedveimet, de nem vagyok az.
Annak ellenére, hogy nem vagyok nagy szerelmese a szintis zenéknek nem olyan rossz ez, hogy a föld alá pontozzam. Kicsit lehetne elborultabb, és kevesebb epikusság is jobban állna neki.
Bevallom őszintén, hogy nem vagyok nagy híve a black metalon belül ennek az atmoszférikus/pogány/erdőkerülő vonalnak, de ha a Dark Medieval Times szintjén lenne a vokál, akkor többet is érhetne, mint öt pont.
Elsőre rögtön a Portal ugrott be, bár szerintem itt a doomos döngölés és mélyről jövő hörgés mögött komolyabb extrém zenei teljesítmény és mélység van, mint az ausztráloknál. A két utolsó tétel miatt elő lesz ez még véve.
Régóta nincs kedvem újabb black metal anyagokat hallgatni, mert nekem a műfaj alapjait lefektető zenekarok és azok lemezei bőségesen elegek (bár azok is már csak ritkán pörögnek vagy streamelődnek nálam). Itt sem hallok mást, csak azt, aminek a norvégok a második hullámban már lerakták az alapjait. Ennek ellenére nem tartom nagyon lepontozandó lemeznek, mert a másodkorszakos Immortal technikás heavy metalossága, a 2000 előtti Dimmu Borgir atmoszférikussága is tetten érhtő sok más hatás mellett, méghozzá igen jól kivitelezve. A mínusz pontok az arcfestésnek, meg annak szólnak, hogy nincs új a nap alatt.
Van egy olyan érzésem, hogy ez a lemez a jelenlegi dallamos death színtérről bármelyik más zenekar lemeze is lehetne, de nálam működött. Egyes részeknél az volt a benyomásom, hogy balassult Heaven Shall Burnt hallgatok. Elég annyi hozzá, hogy fogom még bömböltetni.
Amikor megjelent, akkor is meghallgattam párszor és az akkor kialakult jó véleményem cseppet sem változott. Ami nagyon tetszik, hogy az extrémitás poti maxra ki van tolva, plusz érződik rajta valami sötét éteriség, amitől több ez, mint paraszt HC.
Zeneileg nem rossz, de kicsit "hallottam én ezt már valahol érzésem" volt hallgatás közben. Azt, hogy próbálnak bevonni a posztapokaliptikus szerepjátékos flowba inkább a hátrányára írnám én is.

Ez a regi oldal. Itt ne pontozzatok, el fog veszni!

mind csak állandó hp tag csak olvasói
Hangpróbák: 1. ... 495. 496. 497. 498. 499. 500. 501. Full screen Vertikális nézet
2023. december 31.
BlackZone boymester dimmurtal farrrkas kopi Lew mike666 Nagaarum Weide alcapone ∑:
1.
Asagraum
Veil of Death, Ruptured
7.5 9 8 7.5 8 6 8 7 9 8 6.5 7.8
2. kopi
Fires in the Distanc...
Air Not Meant for Us
8 7 8 7.5 6 9 6.5 8.5 5 9 7.5 7.5
3. boymester
The Magus
?????????????
7 6 8 7.5 7.5 6 6 8 8.5 7   7.2
4. dimmurtal
Sammale
Finno-Ugric
8 5.5 8 9 5 5.5 6 9 9 5.5 5 7.1
5. mike666
Mortuary Drape
Black Mirror
7 6 8.5 5.5 7 7 8 9 5.5 7   7.1
6.
Orbit Culture
Descent
6.5 7 7 9 7 4 8 7 6.5 7 4.5 6.9
7.
Harm's Way
Common Suffering
9 8.5 8.5 7 6 5.5 4 6 7.5 6 9 6.8
8. BlackZone
Choir
Songs for a Tarnished World
8 8.5 7 6.5 6 7.5 5 7 2 8 7.5 6.6
9. Szpeter
Maverick Spirits
Junkyard Tape
7 4 5 7.5 9 5 7 5 8 6 5.5 6.4
10.
Omega Diatribe
Deviant
9 7 5.5 7 6 7 6.5 4.5 3.5 5.5   6.2
11.
Vansind
M?rket
6 5 5.5 7 4 9 5 6 4.5 6   5.8
12. Nagaarum
Velnias
The Ice Towers of Whitehelm
2 4 5 6 6 2 6.5 9 10 7 5.5 5.8
13. Weide
Maladie
For We Are the Plague
3 4 6.5 8.5 3 5 8 4 3 9   5.4
∑:
6.1 6.3 7 7.3 6.2 6 6.5 6.9 6.3 7 6.4 6.6
Omega Diatribe - Trinity (2018)
Kritika, boymester @ 2018. november 11., vasárnap, 11:52
Endless River - Sundered Time (2016)
Kritika, oldboy @ 2016. április 16., szombat, 11:20
Omega Diatribe - Abstract Ritual (2015)
Kritika, Xhavael @ 2015. augusztus 16., vasárnap, 21:55
Omega Diatribe - Iapetus (2013)
Kritika, oldboy @ 2014. július 25., péntek, 16:38
Devilish Triumph Tour 2012 - 2012. október 31. - Viper Room, Bécs
Koncertbeszámoló, Krigare @ 2012. november 3., szombat, 19:20
© 2001-2024 Fémforgács - Impresszum - Az oldalról
Valid HTML 4.01 Transitional Valid CSS!
This page took 0.031 seconds to render