Egészen érdekes lemez, alapvetően jó dalokkal, fasza riffekkel, ízes szólókkal és eltérő benyomásokat keltő énekkel. Maga a dallamvezetés helyenként abszolút jó, máskor meg egészen fura fordulatokat vesz, aminek köszönhetően egy csomó hajlítás átlendül idegtépésbe. Gondolom a frontember sokat szeretne mutatni, és ilyenkor kéne a zenésztársaknak és a producernek közbelépnie, hogy hé haver, ne told túl. Amikor pedig nem sikerül igazán jól bevenni egy ívet, vagy amikor a hangképzés pusztán izomból sikerül, akkor erre rátesz egy lapáttal az akcentus, én pedig felszisszenek, pedig egy visszafogottabb megoldásnál nem biztos, hogy ennyire zavaró lenne. Kár, mert máskor meg kimondottan jó pillanatok is vannak.
Teljesen megdöbbentem azon, hogy újra aktív a Csattogó együttes (copyright: Nagy András, Sear Bliss/Marduk/Tsatthoggua turnébeszámoló, MHH). Zene tekintetében régen a felejthető ligát erősítették, ehhez képest most sikerült előrébb lépni, a riffek markánsabbak lettek. Ehhez párosul egy modernebb, de még bőven hallgatható megszólalás. Még az is lehet, hogy évente egyszer, szezon idején előszedem.
?97 nyarán bátyám a Turn loose the swans és a The angel and the dark river kazettáival érkezett a balatoni nyaralásunkra, ezeket hallgatta napokon át, és ebből a dózisból nyilván én is kaptam. Nem mondom, hogy fanja lettem a bandának (strandon szívesebben hallgatok death metalt), inkább csak tisztelője, persze néhány dalt a mai napig szeretek. Az új lemez kezdése nem nagyon dobott a kedvemen, hogy végighallgassam, aztán a második számtól szépen megjött a hangulat, ami miatt sokan szeretik a MDB-ot. Rosszat nem tudok mondani róla, vannak pillanatok, amikor kifejezetten elkap, viszont most inkább félreteszem, október végén újra nekifutok.
Modern death metal abból a fajtából, amit nem hallgatok. Profin eljátsszák, de full steril az egész. Ettől még persze nem lenne vele nagy baj, de a frontember bömbölésében nincs semmi erő, inkább a szelíd, óvatos böfögés jut róla eszembe. Majdnem 6-ot adtam rá, de néhány jó témát figyelembe véve az nem lett volna igazságos.
Enyhe kifejezés, hogy az új Priest felülmúlta a várakozásaimat. Már a Firepower is nagyon rendben volt, bár a lemez második fele nem ragadt meg annyira, mint az első. Ehhez képest az Invincible Shield végig hozza a remek dalokat, nagyon szerethető. Gondolkodtam, hogy a tipikus Andy Sneap keverés miatt - ami nekem már túl steril kb. az utóbbi 20 évben - nem adok rá maximumot, de nem lenne igazságos. Kedvencek: The Serpent and the King, Panic Attack, Sons of Thunder
Nem áll közel hozzám a felhigított ?kvázi black metal?, végig a hatásvadászatot érzem benne, egyszerre akar erőszakos és szirupos lenni, kicsit olyan, mintha valaki egy Romana-kötet olvasása közben kezdené el vagdosni magát. Viszont el kell ismerni, vannak fogós témák.
Hiányolom a fogósabb dallamokat. Kicsit olyan, mintha a dalok nagy részét kényszerből írták volna. A Metal Priestess refrénjének vége jó kiindulópont, ha ilyenekkel rakták volna tele a lemezt, nem lenne gond, de így csak a fáradtság maradt. Aztán a feljátszás és a produkciós munka is lehetett volna dögösebb, főleg dobok terén.
5-6 éve eléggé rácsavarodtam a Final Man-re, ami egy pusztító, huhogva bömbölő death/grind anyag. Két split kislemez után végre itt a folytatás, amit az előző albumnál kissé nehezebben emészthetőnek érzek. Na nem mintha az egy slágergyűjtemény lett volna, amit végigdúdol az ember, de azért a nagy aprítás közben kerültek rá kapaszkodók. Ennél az új anyagnál mintha ez hiányozna, de talán csak egy kis időre van szükség ahhoz, hogy kirajzolódjanak a dalok.
Ismét egy kvázi black lemez, ömlenek a drámai gitártémák, csak sajnos a 4. szám magasságában ezt a drámát már kimondottan fárasztónak érzem. Viszont a 2. dalban (When True Loneliness is Experienced) a gitárszólók meglepnek, és kimondottan üdítőek, szerencsére később is előjönnek még.
Az ambient/noise zenét el lehet intézni annyival, hogy ?megúszós művészet?, ami egy érthető állítás. Ugyanakkor bizonyos esetekben működik. Pl. Aube a megfelelő vizualitással nálam simán megy, bár maratonokat nem tolnék le belőle. Tim Hecker egyes lemezeit kifejezetten szeretem (ha valaki nyitott rá, annak ajánlom a Mirages-t, Harmony in Ultraviolet-et - itt figyel a polcomon a dupla LP, vagy a Radio Amor-t), de Merzbow-t már nem tudok 5 percnél tovább hallgatni. Hogy mi jön be és mi nem, az attól függ, hogy a megalkotott hangulatvilágra rá tudok-e kapcsolódni. Ebben az esetben nem sikerült különösebben ráéreznem, de eszembe nem jutna azt mondani rá, hogy rossz. Vannak olyan helyzetek, időszakok, amikor simán betrafálhat.
Igényes hallgatnivaló, de a koncepcióhoz nyilván szervesen hozzátartozó kántálós részekből kevesebbel is beértem volna.
Skandináv típusú gothic/doom zenét játszik a német duó, ami az egyik gyengém. Az elején nem akartam őket szeretni hatásaik nyilvánvalósága okán, de engem megvettek kilóra.
Kétségtelen, hogy nagyon tudnak zenélni, de a vokál és a billentyűs részek miatt meglehetősen giccses az, amit itt előadnak. Egyedül ez a benyomás maradt meg bennem a lemezzel kapcsolatban, semmi más.
Meglehet, hogy az is beszél belőlem, hogy nem voltam sosem a feltétlen hívük, de ez most nem talált be.
Tömegfogyasztásra optimalizált brutál death metal. A szólók, a dallamvilág és a Whispers of the Djinn itt-ott slayeres riffelése szolgáltatták a pozitívumként említhető pillanatokat.
Korrekt lemez, az életmű alapján tőlük elvárható színvonalon.
Valami tradícionálisabbra számítottam, nem ilyen viszonylag laza, punkos, hc-s, csörömpölős zenére. És milyen jó, hogy nem jött be a számításom! Érdemes lesz a teljes diszkográfiával megismerkedni.
Az a bajom vele, hogy teljesen ártalmatlan ez a zene. Szerettem volna -és vártam is-, hogy bántson, igénybe vegyen. De nem tette. Ezért ennyi a pontszám.
Azt, hogy sablonokból építkeznek tudnám tolerálni. A srácok igazi bűne az, hogy egy ilyen pocsékul szóló anyagot kiadtak a kezeik közül. Dörrenjenek meg nekem rendesen, ha már egyszer lefejezésről van szó!
Erős induló az extrém mezőnyben, habár én a legkevésbé Venezuelából számítanék ilyen zenére, mert ez bizony odatesz egynémely skandináv alakulatnak is.
Alapvetően szeretem az ambient zenéket, habár én eretnek módon más elektronikus zenei műfajokkal rokon fajtáit szívesebben hallgatom, de egynek ez is elment. A Half-Life játékok háttérzajai, zörejei ugrottak be nekem sokszor. Fejhallgatóval para lehet! :)
Jó, de nem kiemelkedő lemez. Kicsit talán sok a kánta, ami a frankón károgós BM rovására megy. Kell ez is, meg az is, csak az arányok az én ízlésemnek nem túl kényelmesek.
Elismerem ezt is, mint az előzőt, amit évekkel korábban beajánlott valaki, de nem nekem szól. Rég nem hallgatok magamtól ilyesmit. A karmolósabb részek jobbak, amikor metálosabb a mondandó és a megfogalmazás.
A zene és az ének kicsit külön utakon jár. A zene jobban bejön, igaz az ének sem rossz, csak a kettő egymás mellett nem adja ki.
A borítót imádtam, kár hogy a Fila cipő elrontotta az összképet. A lemezen pedig semmi újat nem hallunk, de nem is kell, mert elég csak a már ismert dolgokat csak jó arányérzékkel és ügyesen összerakni. Az otthoni paprikáskrumpli is mennyire nagyon jól tud esni gourmet csavarok nélkül ugye? Na ez a lemez is pont ilyen: fasza Mama főztje, ahogy mi szeretjük.
Volt már ennél gyengébb lemezük is, de a legjobb dolgaikat már kiírták magukból érzésem szerint. Nem való mindenkinek a hangulat, amit hoznak, detisztességgel hozzák amit szoktak. Bőven vannak ennél gyengébb alkotások.
A Contaminated inkább, mint ez. Meg nem mondom, hogy miért, ez csak ilyen összbenyomás.
A stílus királyai, csak én nem bírom a stílust, ezért kap egy középértéket.
Biztosan velem van a baj, de nem hallom azt a velőt rázóan nagy teljesítményt, ami alapján ez több lenne mint amit adtam is rá. Pörög, meg vannak dallamok is, bár azok sem nyűgöztek le, mint ahogy az ének sem. Minden bizonnyal a dallamokkal van a bajom, mert túl vidám nekem ez így.
Szerintem a Black Crown Initiate összességében ügyesebben csinálja ezt. Igen, ott nincs fúvós betét itt-ott, cserébe jobbak a dallamok és nincsenek idegesítő, klisés megoldások a jók közé szórva. Kissé túl van tolva a pátosz az én ízlésemnek, már-már giccsbe hajlik több helyen.
Rém unalmas és vontatott. Nem telik az idő, amíg hallgatod. Vérszegénységben fognak a zenészek hamarosan kimúlni az tuti.
Nem minden esetben van kedvem az ilyesmihez és most se nagyon volt, de azért elvitt magával. A középtempó jobban áll nekik, bár a pörgetés is ügyes, csak egy idő után fárasztó.
Engem első hallgatásra beszippantott és azóta sem köpott ki, csak alkalmassint csócsál rajtam egy keveset. Itt megvannak azokat a nem bántó, de magukkal ragadó dallamok, amiket szeretek a BM ezen tágabb értelemezésű előadásmódjában. Odafigyelős, részletgazdag, kalandos utakat és mélységeket megjáró csoda, ahol a lemeznek is van íve és az egyes daloknak is. Minden tételen belül vannak olyan kiemelkedőbb pillanatok, amiknél simul egy gyűrődés a lelkemen. Az ének is a művészibb vonulat, semmi vérhányás, vagy szavakat köpködés, hanem a zenéhez illeszkedően kifejező és tartalmas. Azért a lágé nem mindenkinek jöhet be, ezt is megértem. A dobost én külön is kiemelném, mert többször el tudta vonni a figyelmem a játéka. Nálam eddig az év BM lemeze, de messze még a vége persze... Milyen jó, hogy az Ulcerate vendégei lesznek majd ősszel!
Ritkán és nem szívesen díjazok valamit értékelhetetlenre, vagyis 1-re, de mivel lényegében fehér zajnál egészen minimálisan tud csak többet és ezt igyekszik bárki zenének eladni, ezért nálam ez ennyi pontot ér és kicsivel sem többet.
Kifejezetten igényes heavy metal cucc némi doom és prog jelleggel. Még promós korában meghallgattam párszor, de nem akart cikk születni róla. Itt-ott giccsesnek éreztem, főleg az énekdallamokat.
Én csak tompítani tudok Naga véleményén, mert sosem volt igazi jó barátom a zenekar annak ellenére, hogy az általuk képviselt műfajt szeretem. Számtalanszor hangoztattam már, hogy a 90-es években különb death/doom lemezekkel is találkoztam, (Saturnus, Desire kettőse a személyes favorit), ugyanakkor az elsők között emelték a hangulatot a lehető legmagasabb szintre ezen a téren (a ténylegesen elsőnek mondható death/doom bandák gyakorlatilag lassú halálfémként működtek). Pont ezért minden kiadványukat meg szoktam hallgatni becsülettel és mindig korrektnek, egyedinek hallottam, amit csináltak annak ellenére, hogy nem kerültünk egy hullámhosszra. Így vagyok az A Mortal Blinding esetében is, mert akadnak rajt kellemes témák (néha innen-onnan ismerősek), de összességében jó volt hallgatni. A bandán belül zajló eseményeket nem követem, mert általában csak a HP-n futok össze velük...
Az előző lemezt is szerettem, ha nincs róla cikk, akkor most lemaradtam volna róla. Nagy a lelkesedés egy hallgatás után, majd meglátom, hogy tartja-e magát. Én nem találtam különösebb kivetni valót az anyagban.
Leértékelt Avatarium valamelyik áruházlánc alsó polcán. Ronda borító, középszerű dalok pár elhasznált Edling riffel. Még a "példaképeknek" is csak az első két lemezét tudtam értékelni. Sajnos Elingnél már régóta rezeg a léc minőség tekintetében még akkor is, ha csak a nevét adja...
Részletek a róla készült cikkben...
Röviden, tömören: varázslatos pagan/black dalcsokor a mélyből feltörő gejzírek forró ködéből. Csodás hangulatot teremt, rendkívül egyedi zenei kinyilatkoztatás, melynek az izlandi-skandináv nyelv használata külön pikantériát kölcsönöz!
A saját zenéjüket horror-metal-ként aposztrofáló német zenekar egy olyan albumot rakott össze, amelyre csak annyit lehet mondani: zeneművészet. Én az első két lemezüket ismertem eddig, aztán valahogy elkerültük egymást az évek alatt. Most azonban újra egymásra találtunk. Ez a lemez eddig az év egyik hatalmas meglepetése a maga atmoszférájával, és egyedi megközelítésével! A borító is gyönyörűséges! Végtelenül profi, érzelemgazdag, hibátlan alkotás.
Tulajdonképpen egészen frankó kavalkádot hallhatunk a francia banda doom/heavy alapstílusú albumán, bár azt el kell mondani, hogy több más műfaj jellegzetességei is szép számban felfedezhetők a zenében. Ezeket az elemeket több-kevesebb sikerrel sikerült csak egybe gyúrni, ezért olyan érzésem van, mint amikor különböző zenekarok különböző hangszeresei összejönnek egy kis közös, kötetlen zenélésre. Jó ez az album, de nekem hiányérzetem maradt a végére.
Amikor megnéztem a banda internetes oldalain a fényképeket, azonnal belopták magukat a szívembe az egyik tagon jól kivehető Dimmu Borgir (Abrahadabra album borító) tetoválásával! Innentől kezdve csakis jóra számítottam a német black/thrash banda visszatérő lemezétől, és egyáltalán nem kellett csalódnom! Számomra tetszetős muzsika, zseniális koncepcióval, bizarr témákkal, csodás borítóval! Így kell ezt csinálni!
A zenekart senkinek sem kell bemutatni, hiszen letettek már jó néhány albumot az asztalra. A doom legenda legújabb lemeze remekül indít, majd szép fokozatosan átcsordogál a megszokott homályos delíriumba. Vannak persze jócskán remek pillanatok a dalokban, de csakúgy, mint a legtöbb anyaguknál, a végére erősen lankadt a lelkesedésem.
Szerintem ez a nagyon jól összerakott, remek témákat magában foglaló, érdekes, döngölős death metal esszencia. Nekem végig dobolt a lábam, és bólogattam a hallgatása közben. Az amcsik általában nagyon profin művelik ezt a stílust!
Tudom, hogy a heavy metal ikonok és az általuk készített alapvetések megkerülhetetlenek. Nos, akár hiszitek, akár nem, a zenekartól egyedül a 2008-as Nostradamus című anyagot szoktam néha napján elővenni. Még a Chuck Schuldiner által feldolgozott Painkiller verzióért sem vagyok oda. Ezen a lemezen az első dal refrénjénél is a régi saját klasszikus slágerük ugrott be (panic attack, panic attack = breaking the law, breaking the law), sőt, Malmsteen mester egyszer már megalkotott egy zseniális tételt Devil in Disguise címmel, nekem az is jobban tetszik, bár ugye teljesen más a stílus. Szóval engem sajnos nem tud meghatni egy új Judas anyag. Kétség kívül sokat köszönhet nekik a metal szcéna, és le a kalappal a pályafutásuk előtt, de én erre nem tudok többet adni! Az előző körös Accept anyag jobban bejött.
Tetszik, hogy a black metal műfaján belül lehet még számomra valami újat, és meglepőt alkotni! Nagyon jó téma, impozáns borító, ötletes megoldások. Remek album!
Az In Vain pontosan azt adja nekem a dalaival, amit én a zenében keresek! Abszolút mértékben képes azt az érzelmi faktorral átitatott művészi egyveleget produkálni, ami áthatja minden porcikámat és a lelkemet egyaránt. Eggyé tudok válni minden hangfoszlánnyal, azonosulni tudok a közvetített művészi értékekkel. Az Eternal Waves című tétel egy csoda, olyan, mintha a Sear Bliss írta volna (06.28-án az ő lemezük is megjelenik végre!). Nálam eddig ez az év albuma, ehhez semmi kétség sem férhet! Részemről ez egy óriási, mega-giga 10-es!
Uhh, ez nagyon nem tetszett. Egyedül talán a retro feeling, ami kicsit visszarepített az időben. Tök egyszerű alapok, melyekhez rohadtul nem illenek a sokszor nyakatekert szólók. Gagyi dalcímek, a szövegekre nem igazán tudtam figyelni, de nem hinném, hogy világmegváltó mondanivalót hordoznak. Látom a többi pontozótól, hogy eléggé megosztó az album, de így van ez jól - mindenkinek más az ízlése. Úgy döntöttem, semleges szemlélő és hallgató maradok ezen album esetében.
Jó kis zúzda volt így estére az ausztrál death horda albuma, de maradandót nem sikerült alkotniuk még annak ellenére sem, hogy valóban akad számos finom téma a dalokban.
Most nézem csak, milyen erősre sikeredett ez a kör, úgyhogy köszönet a sok-sok beajánlott, kiváló alkotásért! Ez a jelző a Selbst zenéjére is igaz, hiszen sikerült olyan hatékonyan belevinni a zenébe a black metal eredetiségét és misztikumát - nyakon öntve jó sok egyedi megoldással és progresszivitással -, hogy én folyamatosan csak a kalapomat tudom emelgetni!
Zeneileg értékelhetetlen, a hangulata viszont pazar! Ha fülessel hallgatod, és a borítót nézve odaképzeled magad egy kastély padlására a tükrök közé, máris egy jófajta pszicho-horror kellős közepén találod magad! Szokásomtól eltérően ezen hangulati faktor miatt adok most több pontot erre a ds alkotásra.
Epikus északi black metal mű, meggyőző színvonalon előadva. Az észak szele sejtjeiben átjárja ezeket a dalokat, összetéveszthetetlen gyökerek és ennek megfelelő hangulat. Nagyon szép kompozíciók, finom dallamok... mind érzékkel megformálva, kivitelezve. Igényes fülek zenéje.
Schwadorfékat régóta istenítem, és sosem csalódom bennünk, legyen szó bármelyik projektről is. (Élőben is ugyanez a helyzet!) A The Unknown egy fülbemászóan gyönyörű mannaosztás volt, és bár nálam az új album nem előzi meg azt, azzal egyenértékűen kiemelkedőnek érzem. Hatalmas hangulat, kitűnő dalok és fület gyönyörködtető változatosság.
Hathatós, kemény metalriffeket helyez középpontjába ez a power metal lemez, az énekes azonban a tradicionális power metal énekléshez áll közelebb. Azt nem mondom, hogy levettek a lábamról (az énekből picit vissza lehetne fogni és néhol karcosabbá tenni, a dallamokat picit fülbemászóbbá csiszolni, a riffekbe némi kiszámíthatatlanságot, fifikát belelopni), de azért kétségtelenül rá lehet hangolódni. A súlyos riffközpontúság számomra szimpatikus, és a lemez koncepciója, a dalok hangulati összeillesztése sem rossz.
Időnként felmerül a paprikáskrumpli-párhuzam egy-egy lemezzel kapcsolatban, és BlackZone-nak igaza is van. Nagyon jól összerakott black/death metal album. A lényeg az erős szerzeményeken van: ismerős receptek jó szakácsok keze alatt. Behemoth rajongóknak is kötelező!
Nehéz hallgatni a MDB új anyagát, tudván, hogy mennyire megromlott közöttük a viszony. Én mindig is kedveltem a zenekart és megvannak a magam kedvenc lemezei is, de igazából a magas nívó mindig adott ? tehát minden alkalommal át tudom magam adni az adott lemeznek. Talán most kicsit nehezebben megy, de sebaj; vannak kiemelkedő nóták (pl. Thornwyck Hymn) és vannak szokásosnak mondható MDB borongós tételek is, szóval a rajongók nem jártak rosszul.
Ami ezen a lemezen hallható, azt hallottuk már sokszor, ráadásul sokkal jobb szerzeményekben. Stílusgyakorlat.
Azt kapjuk tőlük, ami elvárható, tradicionális heavy metalt, méghozzá a fáradás jelei nélkül. True Judas Priest muzsika, szerintem csalódás kizárva ? ezzel mindent elmondtam.
Szélvészgyors black metal némi punkos éllel. Értékelendő, hogy a nyersességet fülbemászó melódiákkal ellensúlyozzák, de szerintem túlontúl direkt és már-már poposan felszínesek a dallamok (vagy legalábbis azok nagyrésze) ? mindez black metalosítva, természetesen. Azért előfordulnak fifikásabb témák és remek váltások is. Van miben szemezgetni, a lendület is megvan, de a szórakoztatás legalább olyan fontos a Saidannak, mint a kíméletlen intenzitás.
Érdekes az In Vainhez való viszonyulásom: amit hallok, az mind igényes és nekem való matéria, sok jó pillanattal benne, mégis elmarad a lelkesedésem, nem kerül közel hozzám a lemez. Hallom, hogy jó, de mégsem fog meg egészében, amit hallok. Épp a varázs marad el? Nem megfelelő a pillanat? Nem hallgattam eleget? Nagának lenne igaza? Ez csak később derül ki számomra.
Valóban hasonlít az Avatariumhoz, de attól eredetiségben és dalírásban egy szinttel elmaradnak. Mindenképpen kellemes, de a megszokott sémáktól (= az ősi hagyatéktól) nem rugaszkodnak el.
Death metal unalombomba. Semmi említésre méltó nem történik, néhány minimális dolgot leszámítva (pl. Final Hours).
Érett és komoly albummal szembesül, aki a Selbst anyagához közel engedi magát. Így szól egy mai black metal lemez, amely mögött vízió, zenei koncepció rejlik. Első hallgatásra is észre lehet venni, hogy nem hét egymás mellé tett dalról van szó, hanem egyetlen hétfelvonásos műről. Szeretem, amikor az ihletet nem nagyítóval kell keresni, hanem minden dalban kidomborodik, ráadásul mindig más arcát mutatva. Nem sok ilyen jelenik meg! Nagyon erős korong!
Hangulat 10: néha le kellett kapnom a fülest, hogy megbizonyosodjam, egyedül vagyok-e a lakásban, vagy netán a falak résein beszűrődtek-e illetéktelenek? Csak sajnos épp a zenét hagyták ki teljesen, ezért az 0. A kettőnek a középarányosa az 5-ös. Semmitmondó pontszám, de hát ez van... itt zenét pontozunk.
Van itt minden, Nephilim, type o, tiamat, kevés lost, marha jó dalok és remek instrumentális részek. No meg persze a lovecrafti tematika, a weird tales amúgy az a magazin volt, amiben a mester írásai először megjelentek.
Felvették ezt a Dark Funeral féle polír hangzást, de a zene szerencsére sokkal ingergazdagabb. Fogom még hallgatni, annak ellenére, hogy a régi Hosanna Bizarre megszólalása sokkal közelebb áll hozzám.
Nem tudok nem elfogult lenni a zenekarral, az első 3 albumuk meghatározó volt számomra, a Turn Loose-t meg minden idők legjobb zenéi közt tartom számon. A 30 évvel ezelőtti mágiát már én sem érzem, de azért ez még mindig kellemes hallgatni való. Viszont van egy komolyabb problémám: Aaron hörgését nem jó hallgatni. Fel kéne venni egy fiatal torkot csak az extrém vokálra, Aaron meg maradna a tiszta éneknél. Vagy valahogy rásegíteni torzítással. Egyszerűen megfájdul a torkom, ahogy hallgatom :) Azért remélem, nem ez lesz az utolsó lemez, bár most nagyon olyan szagú a dolog.
Nem mondanám rossznak és brutál death metal létére változatos is. De már én sem nagyon hallgatom ezt a fajta halálfémet, inkább az oldszkúl megy csak.
Nekem ez hangulatilag nem áll össze. Sok jó rész van benne, aztán meg hirtelen k-pop lesz.
Mit mondjak, nekem ez kicsit langyi, de egyszer hallgatható.
Én mostanság napi szinten hallgatom a Boymester kritikájában megemlített 90-es bandákat, de sajnos sem színvonalban, sem zenében nem érzem a hasonlóságot. Többször lement, de csak azért, hátha felfedezek valamit. Háttérnek ok volt, de nem találtam semmit ami miatt valaha újra elővenném.
Iszonyat összetett, profi és jó zene. Nekem nagyon kellett hozzá a megfelelő hangulat. Többször nekifutottam, de valahogy nem talált meg, aztán egyszer csak igen.
Farkas jól eltalálta, a hangulat 10-es és mivel én csak azt nézem egy zenében, így nálam nincs, ami levigye a pontot. Amit Naga írt a kiadóról, az igaz, de én mindig is egyfajta kollektívaként tekintettem a cryo chambert, meg aztán zenész sem vagyok, szóval nem zavar a hogyan készult, csak az eredményt nézem. Nem való mindenkinek ez a fajta művészet, de én konkrétan végig lúdbőröztem az egészet, fejhallgatóval, lehetőleg egyedul nagyon para tud lenni. A CD a polcon figyel azóta :)
Eléggé szűkös eszköztárból dolgoznak. Ha egy dalt hallottál, hallottad az egész lemezt. Én is csak sok napi próbálkozás után jutottam el oda, hogy pontot adjak rá. A Sheol által használt vánszorgás szó elég meghatározó, bár ő ahogy figyelem, arra használta, hogy hosszú ideig tartott végighallgassa, számomra viszont időnként a zene a vánszorgó. Ünneprontó leszek. A sok jó pont mellet az enyém lesz a legalacsonyabb.
Tavaly április óta vagyok újra hangpróbázó, és akkor eldöntöttem, hogy az esemény látókörét szélesítendő csak dungeon synthet fogok ajánlani, azonban most ez a trend megtörik (egy alkalomra aktuálisan). Schwadorf és Konstanz ugyanis ismét hatalmasat alkotott. A The Unknown is zseniális anyag volt, de ez még azon is túltesz. Lényegre törő, letisztult, izgalmas. Ha belegondolok, az egész Paradise Lost életműből nem tudnék ennyi és ilyen minőségű gótikus dalcsokort összerakni, ami nekik egy lemezen sikerült. A tracklist ismerete nélkül is lejön, hogy itt egyetlen 41 perces tételről van szó. Szételemzés nélkül, egyszerűen csak hátradőlök, és élvezem az előadást. Két ember egy egység, mindent maguk csinálva - feljátszás, keverés, master, mindössze egy hegedűs-brácsás hölgy segítette őket. Ennyi belefér. Lehet, hogy a ds nem is a black metalhoz, hanem a gótikushoz áll a legközelebb (Chapter VI. eleje stb...)?
Kicsit olyan érzésem van, hogy az énekes viszi el a hátán az egész produkciót. Ez a LaBrie-re emlékeztető stílus nagyon hatékony, csak nem passzol hozzá a zene többi része. Pedig a többiek is teszik a dolgukat szépen, csak a gitár hatesphere-sen modern thrash, a dob rettenetesen megszólaló metalcore elem, és eza három nálam nem áll össze szerves egységgé. Hallgatok is egy kis Hatesphere-et.
Póver az van, párszor rámozdult a fejem. Mégsem lesz maradandó. Csattogva...
Kizárólag minden My Dying Bride album csak felbosszantott. Tömény szenvedés, szenvelgés megy, valós izgalmak számomra nem. Unalom a köbön. A világ egyik legtúlértékeltebb zenekara. A Feel The Misery volt, amire adtam egy hetest, de emlékezni nem emlékszem rá. Ennél itt sajnos nagyon is érzem a mizerit. Nem a szenvedésről szól ez a zene, hanem ők szenvednek.
Robotok zenélnek, és egy disznó böfög. Ha valaki fingana is mellé, még be is jönne, bár akkor sem biztos, hogy itt a Hangpróbán. Amúgy létezik egy dipikusan death metalos "nem jut eszembe semmi átkötésnek/lezárásnak" úgyhogy dönggg-dönggg-dönggg-dönggg. Ez egy sorlezáró módszer, ahol minden hangszer egykétházik egyszerre - és állati gáz. Cannibal Corpse imádja csinálni. Lehet van ennek valami szakszerűbb leírása, nekem csak ennyire futja. A Malevolent Parasite ezzel nyit. A Whispers of the Djinn-ig kellett várjak, hogy érzelmek gyúljanak a szűgyömben a hallottaktól, de 35 másodperc útán az is szét lesz trancsírozva. Aztán a dal végén még előjön, de addigra elestem.
Kifáradást igazán itt sem érzek, de annyira azért nem kortalan, mint amiket az Accept csinál. Bár lehet, hogy csak a két banda alapjai másak, ami miatt ezt érzem.
A bandanév és a borító alapján azt hittem, hogy valami keleti cucc lesz. Amúgy nem történik benne semmi izgalmas vagy bármi olyan, amit ne hallottunk volna ezerszer. Ha mégis, akkor meg begiccsül. A Bandcamp tagek között ott van a punk is. Tessék???
Ezek a dalok nekem annyira egyformák, hogy szinte megkülönböztethetetlenek (micsoda szó ez). Durva kezdés, hörgés, dallamos ének szóló... Az Eternal Wavesben történik valami érdekes. Meg a Watch for Me on the Mountainben a mélyebb ének tetszett. Kár, hogy addigra már telítődött az agyam a hótt egyforma témákkal.
Ennyire átütően karakteres énekhangot régen hallottam. A zenével sem volt bajom. Kicsit tényleg túl ártalmatlan, de nem zavart.
Komoly problémám, hogy még a raw black metalon edzett füleim sem hallják ki néha, hogy mit is kéne kihallani. Nádas Gyuri szavaival élve: "Hát ezt nem értettem, pedig én már sokmindent nem értettem." A gyomorrotty sem segített az élvezhetőségén.
Érdekes, hogy ez a lemez is a második felére nyílik ki, akárcsak a debüt. A másodikat nem hallottam. Ismerek még zenészt, akinél ez a jelenség áll fent, és az szokta okozni, hogy a dalok a lemezen szereplő sorrendben íródnak, így a végefelé áll össze legjobban a ráhangolódás faktor. A megszólalása egyeszerre koszlott de egyértelmű is. Szerintem ezek a legjobb és legnehezebben elérhető hangzások. A steril gyorsan összeáll, szart is könnyű csinálni, de ez a fajta nehéz dió, mert egyszerre ködös, de aki csinálta arra is oda tudott figyelni, hogy minden hallható legyen. A lemez második része miatt kapja meg a tizest. Hallani, ahogy a szerző együtt érik az anyaggal. És igen, ahogy Farrrkas mondta: itt aztán van inspiráció, nem kell azt nagyítóval keresni. Köszi az ajánlónak, tett azért, hogy most év végén hosszú ideje először legyen toplistám.
Azt leszámítva, hogy nem szimpatikus az arc, aki a kiadót csinálja, mert 1.) Beleturkál a szerzők zenei anyagába, konkrétan mindent ő masterel, holott egy műfajnál sem fontosabb a master, mint a dark ambientnél; 2.) mert bepieszkítja a kezét az AI-val - az összes borítójáról bűzlik, hogy nem ember műve, 3.) mert sznob; Most akkor erre mit adjak? Jó lenne hallani a szerző eredeti hangjait, valamint egy olyan visualt, amire tényleg gondolt volna. A szerző. Magától... Egy kiadónak sem lenne joga változtatni semmin, amit a szerzők átadnak. Tényleg nem tudom, mennyit ér ez. Hallgatni jó, hangulatos, de kinek adom a pontot? Ááááhhhh...

Ez a regi oldal. Itt ne pontozzatok, el fog veszni!

mind csak állandó hp tag csak olvasói
Hangpróbák: 1. ... 501. 502. 503. 504. 505. 506. Full screen Vertikális nézet
2024. június 30.
alcapone BlackZone boymester dimmurtal farrrkas mike666 Nagaarum ∑:
1. Nagaarum
The Vision Bleak
Weird Tales
7 8 7.5 8.5 10 10 10 10 8.9
2. farrrkas
Selbst
Despondency Chord Progressions
6 8 10 7.5 9 9 8 10 8.4
3.
Tsatthoggua
We Are God
8 7.5 8.5 9 9 8 8 7 8.1
4.
Árstí?ir Lífsins
Aldrlok
7 7 8 8 9 9 8.5 5.5 7.8
5.
Judas Priest
Invincible Shield
10 6.5 5 10 6 8 8 8 7.7
6.
In Vain
Solemn
6 7.5 7.5 8 10 7.5 7 6.5 7.5
7. alcapone
Saidan
Visual Kill: The Blossoming of...
7 8 7 10 9 7 6 4 7.3
8. boymester
My Dying Bride
A Mortal Binding
8 5 8 8 6.5 8 8 3 6.8
9. dimmurtal
Pathology
Unholy Descent
7 6 7 8 8.5 6 7.5 4 6.8
10.
Ecclesia
Ecclesia Militans
7 5.5 7 7 6 7.5 7 6.5 6.7
11.
Contaminated
Celebratory Beheading
8 5.5 7.5 8 7.5 5 6 3 6.3
12.
The Crypt
The Crypt
6 4 5.5 6 5 7 6 7.5 5.9
13. mike666
Cities Last Broadcas...
Phantasmora
7 6.5 1 4 6 5 10 5 5.6
∑:
7.2 6.5 6.9 7.8 7.8 7.5 7.7 6.2 7.2
Acrimonious - Eleven Dragons (2017)
Kritika, boymester @ 2019. május 2., csütörtök, 09:23
Cryptal Darkness - Endless Tears... (1996)
Kritika, boymester @ 2019. március 19., kedd, 16:43
Lucifer's Child - The Order (2018)
Kritika, boymester @ 2018. november 16., péntek, 06:18
Varathron - Patriarchs Of Evil (2018)
Kritika, boymester @ 2018. november 15., csütörtök, 18:01
Manacle - No Fear to Persevere... (2018)
Kritika, boymester @ 2018. július 23., hétfő, 11:10
Traitor's Gate - Fallen (2018)
Kritika, boymester @ 2018. július 19., csütörtök, 10:33
© 2001-2024 Fémforgács - Impresszum - Az oldalról
Valid HTML 4.01 Transitional Valid CSS!
This page took 0.035 seconds to render