Számomra a dalok nagyobb része, valamint azok hangulata egészen bejött, teljesen jól elment a háttérben. A hangulat miatt kap plusz pontot. Az, hogy mi a neve, meg milyen dalszövegek vannak benne, mikről énekelnek, számomra abszolút érdektelen.
Lásd: kritika/ajánló!
Mindenképp tiszteletre méltó, hogy 1979 (!) óta folyamatosan jelen vannak a színtéren. Nem rossz lemez, egy korábbi lemezüket hallgattam (Electric Punishment), mintha az jobban tetszett volna. Többször is meg kell még hallgatnom.
Nem is tudom, mikor hallgattam/hallottam olyan zenét/albumot, amiben szinte alig történik valami, annyira monoton, egyhangú, egysíkú és a tetejébe még lehangoló is az egész. Egyébként az utóbbit, a lehangolóságot, melankolikusságot szeretem, nagyon is, de nálam például King Diamond zseniálisan libabőrözős So Sad száma a Puppet Master albumról mind melankolikusságban, mind lehangoló érzés tekintetében, illetve nem mellékesen a dalszöveg és annak keserű mondanivalója miatt egymagában üti ezt az egész albumot.
Az aztán kemény, hogy ez a banda 1992-ben kiadott egy demót, aztán 2017 (!)-ig (sőt, igazából 2019-ig) semmit sem, majd azóta még egy demót, tavaly egy EP-t, most meg ezt az első sorlemezt. A mostani énekes játszott néhány bandában, a többiek nem igazán tudom, mit csináltak a kiesett időben (biztos nagyon emlékezetes dalokat írhattak, hogy szinte semmit sem sikerült kiadniuk 25 év alatt). Maximum jammelgettek otthon, ahogy ezt a lemezt hallgatom. Erre a legjobb jóindulattal is a "korrekt iparosmunka" jelzőt tudnám tenni, de bevallom őszintén, a lemez második felére baromira untattak már a fárasztó, túlságosan hosszú számok (az első két dal még elment). Ez a bandanév meg...elképzelem, ahogy koncerten ezt skandálja a "közönség", egymás után többször is... (hány xaxánál is járunk??)
Meghallgattam most kétszer egymás után, egész jó lett ennek a finn bandának is a bemutatkozó lemeze. Lehetett volna benne kevesebb core-os ének(hatás), akkor még jobban tetszett volna.
Nem feltétlen erre számítottam az At the Gates-től, de ez sem rossz egyáltalán. Vannak rajta érdekes számok (leginkább az utolsó kettő), amik viszont szintén bejöttek. A műfajban ők is legendának és alapbandának számítanak, ezt mindenképp illik értékelni és tisztelni.
Többször is meghallgattam, vannak rajta jó momentumok (pl. a címadó dal, vagy az Eyes Over Black), összességében a közepesnél valamivel jobb kategória, először meg nem mondtam volna, hogy női vokalista van a bandában. Aztán ez egyeseknek így átlagos, úgy egyéniséget/egyediséget nélkülöző, emígy tucat, amúgy másolat, aztán a másik, amire meg ezek szintén elmondhatók (ahogy Sanyi is leírta), az meg valahogy az egekig van magasztalva.
Egyáltalán nem olyan rossz, de valóban, eléggé közepes szintet képvisel. A zenei teljesítménnyel nekem sok bajom nincs, nem ismerem a korábbi lemezeiket, és sajnos ez után valahogy nincs is sok kedvem meghallgatni őket, így e lemez benyomásai alapján adom csak a pontot.
Valahogy így kellett volna szólnia az előző körös Pharmacistnak. Meg lehet közelíteni ilyen, humorosabb irányból is ezt a stílust és számomra máris valamelyest szórakoztatóbb és értékelhetőbb lett. A norvég szövegeket nem értem, de a Skremm De Kristne, negyedik szám lement már jó néhányszor, szerintem a legjobb a lemezen. Igaz, a stílus továbbra sem lesz a kedvencem, mert ezen albumon is vannak eléggé káoszba fulladó részek is.
