Érdekes anyag. Még post-black metalon belül sem egy szokványos darab. Sokszor meghallgattam, mert biztos voltam benne, hogy egyre többet nyújt majd a korong, de egy adott ponton "megáll" az anyag. Azt hiszem, a Void Within tetszik róla a legjobban. Talán azért, mert a zordság mellett ott kígyózik egy harmonikusabb dallam is az ember füle körül.
Nagyrészben osztom boymester, Nascence és Eroen véleményét, zeneileg rendben van, jó témákra is felfigyeltem, nem tudom, mennyire érvényesülne a zenei alap egy más jellegű, elviselhetőbb énekkel, mert a jelenlegit én képtelen vagyok befogadni, és számomra tönkre teszi az egészet.
Sokat gondolkodtam azon, mi bajom van a Porn lemezével. Hasonló dolgokba bele szoktam botlani, és van, ami kimondottan tetszik is, de ezt semmilyen oldalról nem találtam érdekesnek. Vagy pszichedelikusabbnak kellene lennie, vagy keményebbnek, súlyosabbnak, vagy dallamosabbnak, de így az az érzésem, hogy ott áll a lemez egy csomóponton, és nem tudja, merre tovább. Persze, lehet, csak fogósabb dalokat kellene írni, és kész.
A Pray for Doom és a The Orchestra Bizarre minden pénzt megér, de az egész lemezbe beleszerettem. Lelket símogató, szívből jövő epikus doom metal. Várom a 2028-as negyedik lemezt...
Nagyon hangulatos, északi pogány folkba hajló black metalt hallunk az izlandiaktól. A mély, öblös férfihang nagyon illik ehhez a zenéhez, és örülök, hogy kb. fele-fele arányban található ének és blackes károgás a lemezen. Nem mondom, hogy minden felhasznált ötlet kimagasló, de a nívó sosem süllyed a szürkeség rétegeibe, mindvégig erős anyagról beszélhetünk. A hatodik dal pedig egyenesen 10 pontos gyöngyszem. Szomorú, szívfacsaró, ugyanakkor férfias darab. Szinte látom magam előtt a nagy utakat megtett, megedződött harcost a hajón közeledni.
Ez semmilyen sem volt, olyan mintha nem is szólna semmi. Ahogyan egy teljesen átlátszó ruha nézne ki az emberen, olyan ez a lemez is.
Egy félig-meddig épen maradt lakónegyed egyik paneljének erkélyéről nézel rá a városra valamilyen világméretű katasztrófa után húsz évvel, ahol felnőtt egy generáció a többnyire áramtalan, romos, hulladékkal teli fertőben. Égett szag, savas eső, hamuszürke ég, mérgező sártól, toxikus anyagoktól elszáradt növényzet, maszkot viselő emberek viszik a koszos műanyagpalackokban a vizet, lánctalpas tákolmányok jelentik az egyetlen közlekedési eszközt... és lehetne a víziókat folytatni, amelyeket a Daughters lemeze vált ki bennem. Óvatosan kell ehhez közelíteni, nincs értelme felületesen hallgatni. Ez kín és szenvedés, amelyet az ember hüllőagya vágyik megtapasztalni, hogy túlélési ösztöneit és a veszélyre való figyelmeztetést gyakorolja. Az emlősagyam azonban továbbra is a parkot és a játszó gyerekeket szeretné látni az erkélyről, ezért csak ritkán engedek a torz, beteg képzelet cseppet sem kellemes élvezeteinek (még ha ez oximoron is).
Accept és Judas Priest-féle heavy/speed metalt játszik már a 90-es évek óta a Paragon, és szenvedélyük az old-school, itt-ott thrashbe nyúló, tökös heavy metal iránt megkérdőjelezhetetlen. Sem jobbra, sem balra nem néznek, úgy szállítják a minőségi heavy metalt, mintha receptből dolgoznának. Aki szereti, ha egy lemez a régi hagyományoktól egy jottányit sem mozdul el semmilyen irányba, viszont amit felmutat, az több mint korrekt dalokban nyílvánul meg, annak a Paragon új lemeze melegen ajánlott. Így szól az, amikor valakinek a vérében van egy adott műfaj.
A Paragon a tökös heavy metal, ez meg a töketlen. Ennél többet nem tudok elmondani... kérem kapcsolja ki!
Két fantasztikus doom lemez egy HP-n belül, ez egyszerűen csodás! Eleinte barátkoznom kellett vele, nem adta magát azonnal az anyag, aztán megevett reggelire szőröstül-bőröstül.
Eroen leírta minden gondolatomat.
Amikor nem a hillybilly vokál megy, hanem ez a nyüszögős-köpködős, óbégatós mocsokság, azt eléggé adom. :D Amúgy meg passz, nagyon nem az én műfajom az a vonal, amit a nagykanizsai srácok képviselnek. Nem érzek benne túl sok frissességet és dinamikusságot. Persze, tudom, hogy nem éppen erről szól ez a műfaj, de itt a pár jól elkapott riffen meg a tahó éneken kívül én elvárnám, hogy valami mást is villantsanak.
A vokált néhol túlzottan egysíkúnak érzem, de szerintem a zenei alapokkal nincs itt semmi baj, hiába nem tartogatnak túl sok izgalmat vagy meglepetést. A sztoriba nem mélyedtem bele egyáltalán, de a borító, zenekarnév, koncepció alapján valami irgalmatlan gonosz disznóölést vártam volna, ehhez képest viszont kifejezetten nyugisnak mondható a lemez. Ez a fajta identitászavar számomra kissé ellentmondásos, de ezen felülemelkedve tényleg azt mondom, zeneileg, stílusában ez egy korrekt lemez. Melóban a háttérben szerintem fogom pörgetni a jövőben.
Én sem érzem egy extrán kimagasló doom albumnak a Dawn of Winter legújabb csodáját. A kör másik hasonszőrű versenyzője sokkal-sokkal meggyőzőbb volt számomra. Itt most elkerült a lelkesedés.
Zseniális részekkel van tele az album, már néha nálam elúsztak kissé ezekkel az elmerengős, dörmögős-mormogós kórus(?)okkal, ezekből lehetett volna csípni. Talán még az album egységességének sem tett igazán jót, de lehet csak az mondatja ezt velem, hogy mostanában hulla fáradtan, éjfél után van időm nekiülni a HP-s lemezek meghallgatásának, és ha valami nem annyira intenzív, hogy fenntartsa a figyelmem, képes vagyok elbóbiskolni és ezt az albumnak tulajdonítani, nem pedig a saját fáradtságomnak. De most igyekszem korrekt lenni, ezért nem is fogom a saját hullaságom miatt lejjebb pontozni, mint amit amúgy szerintem ténylegesen érdemel.
Én imádom a -gaze zenéket, valahogy mindig képesek egy időtálló, nyugalmas, idilli hangulatba repíteni, ahova minduntalan szívesen térek vissza. Persze ehhez nem elég az, hogy valamelyik banda shoegaze-et játsszon, de jól is kell játszani azt. Nálam ez a lemez elég felemás lett, úgy érzem, az album közepe felé találták meg azt a nekem tetsző irányt, ami jobban el tudott bűvölni; valahol a Shallow Breath-Aid and Abet-Collide triumvirátus magasságában, de aztán a végére azon kaptam magam, hogy újra nem a Slow Crush által teremtett világban barangol az elmém, hanem valami tök más, random faszság körül kalandozik a figyelmem. Egyszóval vannak kellemes pillanatai, de nem egy időtálló gaze lemez az Aurora.
Lehet, hogy a sok HP-s borzalom szépen lassan megedzett az évek alatt, vagy fene se tudja, régen erre simán vágtam volna az 1 pontot, de most nem érezném indokoltnak. Az eleje borzalom, úgy, ahogy van, öncélú, minden zeneiséget nélkülöző agyfasz, viszont a Daughter számnál valami beindul. Onnantól mintha képesek lennének hangulatokat, tényleges képeket, érzéseket megjeleníteni és átadni? A paranoia és az üldözöttség téveszméjének zenei lefestése az Ocean Song-ban szerintem zseniális. Azt a számot nagyon adtam, az album legjobbja, egyértelműen. De összességében nézve az egészet? Áhh, sosem fogom én ezt újra elővenni, egyszeri kalandnak is sok volt. Ezerszer inkább az Imperial Triumphant/Portal/Gorguts-féle agymenés, ahol a kakofónia, téboly és káosz mögül elősejlik valami zenei rendszer, ami izgalmakat, felfedezésre váró dolgokat rejt és tehetséget sejtet. Itt ez nekem nincs meg. Kivétel a 9-es tételben. Az tényleg... eszméletlen jó!
Ez pont olyan rossz, mint a Grave Digger, csak a Paragonban még maradt egy kis plusz szufla egy csekély extra zúzáshoz. Nem mintha ez bármit is menthetne az album egészét nézve. Elcsépelt, ócska gyártósoros bandának tűnnek ezen lemez alapján. A vokál meg csak hab ezen a lejárt szavatosságú tortán. Szörnyű.
Engem ez a sok Ooooaah-zás meg Aaaahhh-zás kúrt fel rendesen. Ha éppen kifogytak a lyricsből, akkor ne fillerkedjék tele a zenét non-stop vonyítással. Amúgy nem olyan vészes ez annak, ami, csak már ezer éve nem hallgatok ilyesmit, nem igazán hoz lázba, nem tartom izgalmasnak és semmilyen nosztalgia-húrokat nem mozgat meg bennem. A Searching for You amúgy még egész jó volt. Ja, az volt a legrövidebb szám. Lehet ezért is jött be jobban? :) De ha korrekt akarok lenni, az album második fele is tartogat azért értékelhetőbb szerzeményeket.
Én valamiért a Gates of Flesh-féle feelinget vártam az albumtól, ezért első blikkre kissé húztam a számat, de hát hallgatásról-hallgatásra válik egyre jobbá a The Black Powder, és ha ténylegesen elvonatkoztatok az elődtől -és hogy azt mennyire imádom-, akkor el kell ismernem, hogy ez egy szuper doom album. A masszív kezdőtétel sem fojtja meg rögtön a hallgatót, sőt... pedig ezeket általában a lemezek végére szokták pakolni a bandák, de itt tökéletes felvezetőként tud érvényesülni a szám. Amit néhol hiányoltam, azok a nyakamba zúduló igazán súlyos riffek (illetve azok mennyisége). Néhol, egy-egy tipikus "előkészítő" momentum után vártam a megállíthatatlanul elsodró, mázsás riff-részt, de az nem mindig érkezett meg úgy és olyan formában, ahogy az jól esett volna a fülemnek.
? 
