Nem rossz, nem rossz, de engem nem ragadott túlzottan magával.
Jóféle ős-thrash! Én az ANTHRAX/SLAYER metszéspontjára helyezném, kiegészítve némi heavy/powerrel.
A true black metal nem az én asztalom. Ezzel a hangzással (tudom, hogy ez minden bizonnyal a koncepció része) meg végképp esélye sem volt a lemeznek.
Na, ez nekem túl technikás. Azt érzem, hogy feláldozták a dalokat a technika oltárán.
A Solitude meg az Ocean viszont kilóg, mert ott - úgy érzem legalábbis -nem a tech death került túlsúlyba.
Magamtól biztos nem hallgatom meg. Igazából sosem hallgattam a bandát.
Ez a fajta thrash/death viszont még hallgatható kategória számomra, ami mondjuk még egy-két kellemes pillanatot is okozott (no, nem a frissességével/modernségével).
Átlagos death album, amibe azért sikerült itt-ott tetszetős témákat is beletenni, így javítva az összhatást.
Ezzel hasonlóan vagyok, mint néhányan az előttem pontozók közül. Hiányzik belőle az egyediség, de nagyon. Tipikusan az a fajta post cucc, amit annyira sablonosnak érzek, hogy maximum háttérzenének tudom elképzelni.
Nekem nem Arch énekével van gondom. nekem a lélek hiányzik ebből. Valahogy nem kapott el az anyag, mint az utóbbi időben a Fates Warning anyagok se... Tudnak zenélni, de valahogy az olyan igazi dalokkal, amikre jó szívvel tudnék visszagondolni adósak maradtak számomra.
Az átlagnál jobban tetsző death anyag. A The Carnage Wrought kiemelkedő tétel.
A franciák nem csak a cirkuszt és a kísérletezést művelik magas fokon. Ezek a középkori pestissel fűszerezett anyagok is legalább annyira minőségiek, még ha kevésbé izgalmasak is. A gyors és lassú részek arányával volt egy kis problémám.
Semmi bajom ezzel a mostanában divatos retro hullámmal, de néha elgondolkodok azon, hogy vajon milyen zenét csinálnának az ehhez hasonlóan tehetséges fiatalok, ha nem retroznának. A lemez maga egy nagyon is kellemes thrash cucc még az én fülemet is megsimogatta néha, pedig évek óta nem hallgatok ilyet.
Nascence-hez hasonlóan viszonyultam a lemezhez, az első felületes megtekintés után. Mostanában számomra az ilyen trve cvlt cuccok inkább megmosolyogtatóak, mint komolyan vehető produktumok. Itt viszont sikerült teljes komolysággal és arányokkal előadni a 90-es éveknek azt az életérzését, amit sajnos már nem élhettem át. Mert el voltam foglalva az óvoda hátsó udvarán azzal, hogy két pofára zabáljam a homokot.
Mint a Gomorrah, csak kevésbe tetszett.
Ismét régi motorosok mutogatják, hogy még mindig tudnak motorozni. A motor viszont ugyan az a szaros, szovjetúniós babetta mint 30+ éve. A hangja vékonyka, bár néha fel dörren a motor pár pillanatra. A kérdés csak az anyáddal laksz, macskád van, babettával jársz? Mert akkor kemény vagy. Vagy nem, ez már ízlés kérdése.
A szokásos techdeath tekerésnél egy fokkal jobb, a lassú hangulati részek meg csak tovább javítanak rajta. Viszont sokszor így sem fog előkerülni.
Akinek rémlik tavalyról a Morrow neve azt sejtheti, hogy itt mit fog kapni. Szinte az egész brigád ugyanaz. A vokál,szövegek, artwork ismételten csak Alex CF munkája amiről csak szuperlatívuszokban tudnék beszélni, úgyhogy inkább hagyom is. Az eszköztár szinte ugyan az mint a Morrow,Fall of Efrafa, Light Bearer esetében, csak nagyobb hangsúlyt kap a black metal, vagyis inkább a post black. Cipőbámulás, éteri elszállások és melankolikus zaj szőnyegek segítségével mesélik el az univerzum utolsó emberének végső fejezetét. A történet egyébként a Morrow univerzumában játszódik.
Én is az úriember hangját védők társaságához csatlakozom, annak ellenere, hogy nem szeretem az ilyen magas énekeket, az esetek 90%-ban. Viszont az egyértelmű, hogy tiszta és szép hangja van. Viszont a zene számomra nem adott sokat, program egyébként is az extrémebb dolgokat szeretem
Mindig is alul értékeltnek gondoltam a Kampfar munkásságát, pedig már több mint 25 éve szállítják sorban a minőségi lemezeket. Az erősségük talán abba rejlik, hogy igaz csak finoman de mindig a jelenkor elvárásaihoz idomulnak. Teszik ezt úgy, hogy magukhoz és a stílushoz mindig hűek maradnak.
A dallamokkal teletűzdelt extrém, nyughatatlan black metal feltétlen rajongójának kell lenni ahhoz, hogy az ember értékelje a lemezen hallottakat. A végigrikácsolt anyag számomra fárasztó, és a pernyeként ide-oda cirkáló dallamok számomra megfoghatatlanok. Ez nem az én világom.
Korrekt thrash-speed anyag pár évtizeddel ezelőtti megközelítéssel. Mind azon gondolkodtam, mit tudnék még hozzátenni... A riffek rendben vannak (mindet hallottuk már sokszor, szóval le vannak tesztelve), a vokálról nekem is az Anthrax jut eszembe. Pumacipő, lábra simuló farmernadrág, ilyesmi ugrik be róla, ami persze nem rossz dolog, de ez a lemez csupán hagyományőrzésre jó.
Háborús Hold Úr black metalja engem nem talált különösebben szíven, pedig egészen lelkesen és elkötelezetten játssza a fekete fémet. Azonban nem tudom, ez a lemez mit tesz hozzá ahhoz az amúgy is nagyon gazdag közkincshez... A törekvéseket érzékelni lehet, de mintha mindent hallottam volna már ezerszer, ami lehet, így is van.
Nekem kicsit még jobban is tetszik, mint az előző anyag. A rettentő profizmus mellé nagyon jó témákat sikerült írniuk, viszont fontos megemlíteni, hogy nem kívánja agyonnyomni az embert (már az ilyesmihez szokott fülekről beszélek), hanem ugyanannyira hangulatos is, mint technikás. Kimondottan tetszik!
Szimpatikus az a lelkesedés, ami a Possessed ennyi év után megjelenő albumán tetten érhető. Ez a lemez nem csinál semmi mást, mint hogy megidéz egy szellemet, amely mellett nem lehet közömbösen elsiklani. Nem biztos, hogy sokat fogom hallgatni a jövőben, de mintha a név magával rántaná a kívánt hangulatot is, vagy csak én akarom belehallani. Jó ezt tapasztalni, és a 8-as a szimpátiának is köszönhető.
Agyarával acsarkodik a bőgő rendesen, de semmit nem tudok visszaidézni ebből a modern death metal lemezből, több meghallgatás után sem. Olyan szinten csúszik ki a lemez a kezem közül, mint egy szappanos lavórba esett olajos hal.
Igyekeznek nem egysíkúnak lenni, és minden dalban van valamilyen kapaszkodó, amitől megállja a helyét a post HC/blackgaze (vagy hasonló) anyagok között, csupán az a gond, hogy úgy istenigazából nem tudok a lemezhez kapcsolódni, hacsak nem éppen nagyon erőltetem a dolgot. Szóval eléggé korrekt anyag, de nincs akkora átütő hangulata, mint a lemezen kivételnek számító Ancestor Descendentnek.
Felőlem gondoljon mindenki, amit akar John Arch hangjáról, szerintem egyszerűen zseniális, amit itt leművel. Érthető okokból LaBrie már régóta nincs ilyen formában, viszont ez az album számomra válasz az idei Dream lemezre. Petrucciék lemezének pontozásakor mindig van némi plusz jóindulat is bennem (mert annyira hozzám nőttek), de az Arch/Matheos azonnal megmutatta, hogy mit jelent idén a progresszív metal műfaj, és az állam mind egyre mélyebben és mélyebben gyökerezik bele a padlóba. Az első hallgatások kellemesek, de nehezek voltak, és Arch dallamai még 4-5 hallgatás után is csak épp hogy elkezdtek kibontakozni az agyamban, úgyhogy majd pár hónap múlva elárulom, hol tartok a lemezzel. Az énekkel együtt a zene is szárnyal, méghozzá a maga útján, természetesen, telis-tele pompásabbnál pompásabb progresszív metal ízekkel, ezeket felsorolni sem lehetne mind. Ennyire igényes, professzionális, mégis görcsmentes és ihlettel teli prog. lemezre már nagyon régóta fájt a fogam. Ha a Dreamre 8-ast adtam, itt akkor nem kérdés a 10 pont.
Izgalmas, változatos, erőteljes, és fogós! Hallatszik, hogy nem akárkikkel van dolgunk, szinte azonnal tiszteletet parancsoló anyag, és az ember meg is adja magát neki.
A zene és a vokál külön életet él. Amíg a zene jól szól és jó témákat vonultat fel, addig a vokál valami csapnivaló, mintha valami 20 éves demóról szólna, baromi szar. De még így is maradt az értékelhető kategóriában.
Retro gazdaságos, borzalom...
Olyan volt mint egy hasmenés, gyorsan jött és gyorsan ment és nem volt egy kellemes élmény.
Jó volt, de többször nem fog előkerülni.
Jó volt, de többször nem fog előkerülni.
Jó volt, de többször nem fog előkerülni.
Kapaszkodók nélküli hömpölygés egy idő után kifejezetten idegesítő énekkel = nem tetszett.
Kellemes, de nem túl izgalmas. Az énekes jó, de ez a hangmagasság már nekem túl sok, meghát én a károgást jobban szeretem.
Végre egy nekem tetsző zene! Én is gondolkodtam a beajánlásán, de megelőztek. Pont annyira kemény amennyire még nem zavaró. A hangzásra sem lehet panasz.
Még vannak franciák Franciaországba? Szar lehet nekik. Vannak még akik ilyen true black-et játszanak ott? Elismerésem. Igazi jóféle múltba révedés. Emlékezetesebb számok akkor max pontszám is lehet.
A jó reményű Fueled By Fire első lemeze nagyon tetszett. Kritikus vagyok az újabb kori thrash lemezekkel. Azért hoztam fel példaként az említett zenekart. Eme zenekarnak volt pár lemezük nem ismertem. De jelen lemezük egész kellemes hallgatnivaló. Sőt nagyon jó. Thrash is back.
Szeretem a stílust, de nem gondolom, hogy kiemelkedő lenne.
Ki a faszom szeret ilyet? Néhai jó szólók miatt ennyi.
Hallhatóan a régi szellemiségben nyomják. Semmit nem fejlődtek mondják egyesek. Nem is azok a tagok mint régen az énekest kivéve. Fejlődtek pl. a Primusba. De az is ezeréves történet. Az új tagokkal nem lehetne jobban megidézni a múltat ami szerintem törekvésük is volt. A régi láng felélesztése szerintem Becerra dicsősége. 50 éves létére jól nyomja. Rudolftor-ral értek egyet, a dobhangzást is leporolták. A Morgoth, Brutality visszatérésével hasonló. Baszott jó, de már nem vált ki akkora lelkesedést mint anno. Pedig mind minőségi lemez, a még megmaradt "90-es évek death metal rajongóinak. Azt a mindent elsöprő "91"-es death metal hullámot és a mellé tartozó életérzést nem lehet visszahozni. Bár a Possessed jóval korábbi.
Van egy háttérzöngéje ami súlyossá teszi és tetszik is. De nem hiszem, hogy maradandó lemez lenne. Ahhoz több kell.
Egy Mindrot - Soul lemeze, amit senki nem ismer mérföldekkel jobb volt.
Ezt a túlénekelt nyöszörgést nem kívánom magamnak. Zeneileg se bírom. Akkor inkább meghallgatom az első két Europe lemezt. Nem az én stílusom, de legalább lendület van. Itt az énekestől is agyfaszt kapok.
A mai napig a Kvass borítója nagyon tetszik. Bár az együttes sose tetszett. Olyan 7-es volt minden lemezük. Nem rossz de nem hallgatom típus. Kicsit most felfejlődtek. De nem az igazi. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy nem igazán szerettem soha a pogány black metalt. Nem a nézetekkel volt bajom, hanem a zene nem tetszett.
Próbáltam többféleképpen huzamosabb ideig hallgatni, de csak ömlik belőle a fehér zaj és a 90-es éveket idéző rikácsolás és egyre jobban felbasz...Bár ha ez volt a céljuk, akkor nem szóltam.
Természetesen ebben a stúdióban se volt producer, aki néha lekever egy pofont az énekesnek, hogy bazz, több, mint 30 évvel ezelőtti Reign In Blood-ban is több kakaó van, mint amit ő leművel itt. Kár, mert hangszeres ügyileg ez a legjobb ebben a körben.
Ha azt mérlegelem, hogy nem zaj, mint Sühnopfer, de zeneileg nem olyan jó, mint Kampfer, akkor nem kérdéses, hogy a számszerű értékelés annak megfelelően lesz. Black metal zenekarként azt azért őket minősíti, hogy az utolsó szám a legemlékezetesebb tőlük.
Nocturnus ma ilyet játszana, ha nem bohóckodták volna el a tehetségüket és tűnnek el a süllyesztőben. Első fele felejtős, viszont a második felében bátrabban mernek dalokban gondolkozni, Diagnosis-ra felkaptam eléggé a fejemet.
Az "ének" egy vicc, a zene jelentéktelen. Semmit nem fejlődtek például 1985-hőz képest, ami azért nem semmi teljesítmény. Megnézném, hányan lennének rájuk kíváncsi, ha nem Possessed név alatt adják ki.
Egysíkú extrém death metal dara végig, tisztességes hangzással. El nem tudom képzelni, hogy valakinek például ez legyen a kedvenc zenekara, annyira semmilyen. Szólógitározás pillanatokért viszont kapnak egy plusz pontot.
Ha olyan lenne az egész album, mint Ancestor Descendent, akkor nagyon felmenne a pontszámom, de így csak kihagyott ziccer lett belőle. Cult Of Luna kedvelői azért tehetnek egy próbát vele.
Kb. hasonló probléma, mint Kampfar-nál, csak prog/heavy köntösben. Mikor értik már meg a metal zenészek, hogy hiába gitározzák le a csillagot is az égről, ha az ének gyenge? Főleg, ha előtérbe van keverve.
Hatalmas potenciál van, ami hangszeres hangulatteremtést illeti, de ez a gollami mélységeket súroló rikácsolás nagyon gyorsan semlegesíti.
Zeneileg 10 pontos és hangulatban egyetértek Weide véleményével, tökéletesen megfogalmazta. Ardraos dobolt a tavalyi Aorlhac lemezen, ott is iszonyatosan jól kente, itt meg pláne, hisz Ő nyúzza az összes hangszert, black metalon belül igen magas szinten. Óhatatlanul is az Aorlhac-hoz tudom hasonlítani, akik tavalyi lemeze nekem nagyon bejön és vokál terén Ők sokkal erősebbek. A Sühnopfer-nek nem tesz jót, hogy a károgás hátra lett pakolva.
Újra Martens bakancsos ifistának éreztem magam. Semmi eredetiség, de minden hangja minőségi, majdnem Among The Living-Speak English Or Die-Violent By Nature-Thrash Zone minőség és bolgárok, kell ennél több? Örömzene, öröm hallgatni!
E lemez, ha 1994-ben jelenik meg, akkor ma a Warmoon Lord is a black stílus meghatározó hatású bandái között emlegetnénk, mert annyira jellegzetesen 94-es skandináv feketeség, amennyire csak lehet. Viszont ma csak egy a jobbak közül, amit sokszor újra lehet hallgatni, a Svartalvheim kisöccse.
Jó dalok remek témákkal és ultra technikássága ellenére is egyből fogós dalok sokasága. Arányok, határok, ellentétek finoman összhangba húzva. Nem álltak meg hangszerese pávázásnál,helyette a dalok kerültek előtérbe. Semmi köze nincs a Nocturnus-hoz. A borító tematika még mindig buzis.
Elvitathatatlan amit a Possessed tett a műfajért, de ezzel én nem akarok foglalkozni, és próbáltam úgy ráállítani az agyam helyét az albumra, hogy csak is a jelenre koncentráljak. A gyors részek kitűnőek, feszesen pattognak a témák, a hangzás is szuper, mégis poros. Külön tisztelet Jeff Becerra-nak mindenért!
Túlpolírozott semmi extra tipikus esete. Az Inanimate Existence után hallgattam meg, ez is gond lehet. Zeneileg deathcore-nak ítélem, szerencsére a mély hörgést favorizálják, ami szintén tök egysíkú, de 1 + pontot megért nekem.
Tök tudja mi ez, nehéz befogadni/feldolgozni.
Nincs mindenki egyformán kezelve ebben a projektben, van akinek sajnos több szerep jutott és ez nekem nem tetszik, mert megöli a többi értéket.
Kezdetek óta ismerem Dolk munkásságát, ezért bátran kijelenthetem, hogy nem nagyon változtatott az ősi recepteken az eltelt + 20 év alatt, ám mégis. Az biztos, hogy a norvég folklórt senki nem tudja úgy eljátszani elektromos gitáron, mint Ők, és legyen bárki is a banda gitárosa. A pofám leszakad minden albumon a mesterin keltett gitár hangulattól, szinte tapintható a hagyomány és mindez szinti nélkül! A legfőbb változás az idei Kampfar-ban a rengeteg tiszta dallamos ének, sok-sok harci jellegű kiáltás, ami tovább erősíti, az ősök iránti tiszteletet.
Nem tudom, hogy pontosan mi, de alapvetően idegesített. Az egész hangulata olyan ideges, hisztis: egy klimaxoló 50-es nő ömlengésével higítják fel a sötétséget és puhítják meg az album gerincét.
Végre egy tisztességes trash metál, amit érdemes volt elkészíteni. Krumplival egyet kell hogy értsek, mert az ének az egyedüli gyengéje az albumnak. Az énekes pofának a torkán akadt a nokedli, minden sor végére elfogy a levegője.
A név, az album cím...és főleg a borító után csak mosolyogtam, hogy milyen burtális pandamaci acsarkodásra számíthatok majd. A második szám nagyon meglepett, mert egy igazán korrektul összerakott hagyományos black metált kaptam. A szinti témák is pont a megfelelő mennyiségben és minőségben vannak jelen. Ez az a fajta nosztalgikusan korret anyag, aminek még tudom élvezni a hallgatását. Az ilyen black metált szertem, itt nem telíti el a hallojárataimat a vastag, morózus gitárhangzás....itt a hangulaté a főszerep, nem pedig a hallgató agyonverése a cél, ellenben a sok megfelelési kényszeres modern bandával.
Hogy ne szeresselek..., te beltenyészet? Pontosan ugyanez történik a nemesítési folyamatok során a kutyákkal. Nemesítésnek nevezzük, pedig ponthogy az ellenkezője történik. A degeneratív káosz utat tör magának és szaporodni vágyik...
Eroen nagyon elkapta az Possessed altal sugarzott eleterzest. Nem is akarok hozzatenni semmit. Jot röhögtem rajta, es melysegesen egyetertek.
Elsőre nagyon lelkes voltam, de a 3. hallgatás után már inkább úgy vélem, hogy annyi saját ötletre nem futotta, inkább csak az elmúlt évtized hagyatékából szemzgettek. A hangzás nagyon brutális lett, talán ezzel tudják legjobban elfedni a dalszerzés terén megmutatkozó hiányosságukat. Ennek ellenére kifejzetten erős lett.
Itt bizony hipszterek tépkedik egymás orrszőrét, hogy legyen mit majd fanszőrzetnek felragasztani. A 2000-es években a garázs punk volt a népszerű, pedig mindenki tudta, hogy semmi köze nincs a punkhoz. Ma ezt a szellemiséget sikerült átvennie a R&B-n nevelkedett, néha-néha rock zenét hallgató fiatalságnak. Megcsapta az orrukat a rikácsolás és hörgés keltette "egyedi" erőlöket, ezért észnélkül kell adagolni minden mennyigében. Nem érzem, hogy ennek a zenének bármi köze is lenne a metál műfajhoz....szólnak a gitárok, töményen elfed mindent a károgás, de a hangulat csak nem akar összeállni. Egyfajta szentségtörést érzek az ilyen zenék kapcsán, csak legalább ne sablon szerűen csinálnák ezt is.
Engem is megnyomorított a szívhez szóló, "énektechnikai szempontból maximális teljesítményt nyújtó" nyekergés. Zeneileg sem hasonlít egy Pokolgéphez, szóval nem leszünk lelkitársak.
Az előző anyagokhoz hasonlóan továbbra is rajongójuk maradok. Szeretem ezt a szellős, változatos megfogalmazásmódjukat. Az előző albumaikon már érezhető volt ez az út, néha-néha már elvágják a black metálhoz kötődő köldökzsinórt. Mintha a Rotting Christ által járt úton indultak volna el, csak ők még nem annyira merészen esnek túlzásokba. Az így kitárulkozó pogány világ még komolyan vehető, erőt hordoz.
Hangulatilag kérem szépen itt nincs ok panaszra. Amikor szembe jön velem bármilyen "medieval" jelző, valami ilyesmit vizionálok magam elé, nem azt a skótdudás baromkodást, amit a németek művelnek "középkori metal/rock" címszó alatt. Mert miről is szólt a középkor, ha nem arról, hogyan tudod 20-30 évig kihúzni anélkül, hogy beledöglölnél a pestisbe, valamilyen háborúba vagy az éhínségbe vagy még ki tudja menniy lappangó veszélyforrásba? Hangultilag beugrott az Iskandr albuma, amit még boymester ajánlott be, de az talán kicsit morózusabb volt, ez viszont mételyekkel romlottabb és elkeserdetteb. Zenei oldalról pedig vannak azért itt érdekességek és olyan megoldásuk, amitől összefut a tífusz az ember hasában. Füleljétek csak a záró tétel utolsó pár percét! A borító csak hab a tortán, régóta nem tetszett meg ennyire cover.
Ahhoz tudnám hasonlítani ezt a lemezt, mint azok pontösszekötős, rajzolós ábrák a kisgyerekeknek. Amikor első blikkre egyértelmű, ha összekötöd azt a 10 pöttyöt, akkor egy dagadt macifej jön ki, még egyszerű kis gyerekfejjel is... szóval mi is benne a móka, hol a kihívás és a felfedezés? Itt minden egyes dallamot, minden egyes ütemet mérföldekre előre lehet látni, annyira faék egyszerűségű az album. Vannak jó riffek, kb. ennyi pozitívumot tudok kiemelni, de hát ettől hadd ne dobjam már hanyatt magam. Ráaádsul nem értem, miért nem lett volna elég 3 perces számokban gondolkodni. Az éneket sem igazán tudom hova tenni, néhol egész jól passzol ebbe a miliőbe, néha meg még azt a szintet sem üti meg, amit én szoktam hozni x sör+whiskey kombó után a céges karaoke bulikon... és higyjétek el, igazán minősíthetetlen, kritikán aluli, förmedvényes karaokékat tudhatok magam mögött. :D
Semmi extra black.
Tipikus IE, annak minden megszokott manírjával, technikásságával. A dalszövegek alapján újra az emberi lélek gyötrődése, a szerző gondolatai, filizófiai eszmefuttatásai a téma, elhagyva az előző album concept jellegét. Talán pont emiatt a személyes vonása miatt érzem ezt a lemezt pár fokkal agresszívebbnek és karcosabbnak, mint az előzőt; értsétek ez alatt, hogy több a horzsoló riff és a bológatós rész, mint az Underneath-ben. Ettől függetlenül persze ugyanúgy végeletekig összetett és technikás. Az Ocean kiemelkedően tetszett, több számban is elfért volna az itt felbukkanó nuygis, leülepedős rész. Aki szereti a bandát, az ezt a lemezt is bátran és büszkén odateheti a többi mellé a polcra.
Az első szám után majd' hanyattbasztam magam az örömtől, annyira zseniálisan csaptak a húrok közé a kanadaiak. Istenleneül király gitárnyúzások, szaggatott, arcbamászós riffek, jó kis ritmusváltások, veszett keverés és még sorolhatnám. Aztán sajnos lelohadt a lelkesedésem, a kreatív dalszerzés mintha csak az első és utolsó számra terjedt volna ki. Nem volt fél órás az anyag, de már a 10. percnél komolyan untam. Sebaj, a hangzás tényleg állat, a kezdő- és zárótétel meg önmagában megérné a 10 pontot.
A szokásos Archivist minőség, az elvárt zenei- és hangulati elemekkel. Lehet túl szigorú vagyok, de nem minden szám talált be igazán, nem volt mindenhol tökéletes az egyensúly. Vagy talán csak túl magasra rakták a lécet korábban? Majd érlelődik, s biztos belopja magát a szívembe idővel. A tiszta vokál nagyon tetszik, talán még több is lehetett volna. A borító viszont meh, főleg az előző után.
Nekem sincs bajom az énekkel, ennél mérföldekkel meredekebben tálalt vokálokkal is barátságot kötöttem már, ellenben a zene dinamikussága ellenére sem találtam túl izgalmasnak a dalokat. Egybefolyt az egész lemez, a végére már úgy kellett erőt vennem magamon, hogy ne kalandozzon el folyton-folyvást a figyelmem. A dagályossága és az emlékezetes momentumok hiánya miatt nem reménykedem a hosszú távú kapcsolatban.
McFrost és Eroen véleményét osztom, annyi módosítással, hogy nekem a kántálós, üvöltős vokálból néha sok volt, ugyanakkor máskor meg egyszerűen annyira jól ágyazták be a dalba, hogy akkor is hiányozna, ha sosem hallottam volna azzal együtt. Amúgy talán a legtöbb "meglepetés" szegemnst tartalmazó dal, az "Eremitt" lett a kedvencem a lemezről. Összességében nagyon erős anyag, de nálam a Mare egyelőre a nagy kedvenc, és azt ezzel a lemezzel sem sikerült letaszítaniuk a képzeletbeli trónról.
A hogyan lassuljunk vissza, kérdést nem sikerült megoldani! Lehet nem is akarták!
Legalább de inkább több mint 20 éve nem vettem elő magamnak egyetlen egy thrash metalt sem saját szórakoztatásomra, kivéve szléjer sorlemezek! Közvetlenül viszont pl: hp v. koncertek,klubok mindig feldob egy lendületes tuka-tuka dobtéma! ...és nekem ez a lemez szól a legjobban,az énekest meg inkább hagyom!
Ez nálam legalább két lemeznyi gitártéma mennyiség!
Sikerült ezt is átmenteni az új évezredbe, sőt még a régi dobsoundot is leporolták.
Nem gondolom hogy egy 7 húros tremoló buzizásával ki lehetne tölteni egy jó lemezt!
Próbálom behozni műfaji lemaradásom,hogy mi is az a post? Aztán találtam ambient,depressive,industrial skatulyákat is!A lemez kapcsán hozzádok még egy meghatározást .....tiring black metal
ha ez black metal egyátalán
A zene profi,csak annyira túlénekli a fószer hogy az nekem már fájdalom!
Az előző lemezük videóklippjeivel kerültek a látómezőmbe,az a lemez sokat pörgött! A folytatás sem rossz!
Egész különös asszociációik vannak a kollégáknak, klimaxos nő, meg fehér zaj :) De ne hallgassatok rájuk, ez egy kiváló black metal album! Én mondjuk jobb szeretem, ha néha pihen a tempó egy-egy dalon belül. Ettől függetlenül a második legjobb album a körben, a Warmoon Lordtól egy hangyányit lemaradva.
Kellemes, de az éneket szokni kell :)
Na, én így szeretem a black metalt!
Kevés ilyesmit bírok elviselni, de ez a banda erős kivétel. Dalokban gondolkoznak, van hangulata a zenének. Az előző album kissé jobban megtalált.
