Nem vagyok a stílús rajongója, de amennyire ismerem vannak ennél sokkal gyengébb alkotások is. Viszont számomra unalmas volt.

Nem tudok vele mitkezdeni, annyi , hogy nem zavart.

Feloszlottak? Kár értük, határozottan tetszik az album.

Alul értékelt lemez ez, sokkal jobb és tartalmasabb mint elsőre tűník. Tény hogy már nincs rám sem akkora hatással ez a fajta black metal mint 25 éve, de még mindig szívesen hallgatom.

Csupa pozitív csalódás volt ez az album és menetközben 6-ról 8 pontra kúszott fel, kb 5 hallgatás alatt.

Már évek óta lefele megy a lejtőn a francia csapat, engem kifejezetten iritál ez a lemez. Tehát ahogy a nevük rövídítése is mondja BAN.

Jó pár éve annyit mondtam volna erre, hogy szar húgy 80-as évek. Viszont valami miatt mostanában tudom értékelni, és most azt mondom ez kurva jó lemez.

Nem tudok vele mitkezdeni, annyi , hogy nem zavart.

Ez volt az első album a listáról amire azt mondtam, hogy ezt biztosan lepörgetem még jópárszor, mert valami olyasmit adott át, amit csak 20-ból 1 lemez szokott. Kezdeném egyből a borítóval, ami önmagában néznivaló, elmélyít, gondolkodtat, alkotói gondolat és gondos tervezés van mögötte, igényes. A zenekar logója is király, ha jól látom az első release. Gyönyörűen indul az album, a clean téma egyből beránt, erre a lassú, sűrű tusokkal ellátott téma egy igazi jó "albumkezdős" téma. Ehavi más albumoknál nehezményeztem, hogy a vokál telibefossa néha, hogy milyen zene megy. Na akkor itt a jó példa is, szinte kivétel nélkül a vokál teljesen a zene része és viszi, vagy feljebbemeli az adott részeket, és legyen egy példa is: Familiar Spirits 11:40. Keverés és soundok is rendben vannak, arról is átgondoltság, igényesség és tapasztalat sugárzik, kezdve a dobhangzástól az arra használ visszhangeffekteken keresztül egész mix gitárokkal való kitöltéséig, amik meglehetősen széles frekvencia spektrumon vannak elhelyezve szinte végig, de mégsem taposnak egymás lábára, hogy katyvasz érzésed legyen tőle. Diluviumban amikor bejön a fő téma az vmi olyan keserédes búbánattal áraszt el, amit nagyon szeretek. Ami egy óriási plusz, és megintcsak az anyag igényességét hangsúlyozza, hogy nagyon sok apró kis témát, részleten, megoldáson el lehetne beszélgetni hosszasan, mert van min, van mire figyelni, azokat mindet megtervezte, kitalálta és gondosan odarakta valaki. Az album csúcspontja számomra - meglehetősen szokatlan módon - a Diluvium vége, amikor a gitárok szépen lassan kiszállnak, és csak a dob meg egy irtózatos basszus marad ott. Az a basszus hangzás és játék ami ott van elképesztően jó, akinek van jó hangcucca hallgasson rá erre a részre külön, botrányos fülbonbon. Szumma: ez az album nagyon az ami, egy kiválóan elkapott hangulat alaposan, igényesen lepolírozva. Az album sokszor lesz hallgatva, a zenekar pedig követve. Aki ajánlotta annak pedig külön köszönöm.

Vannak itt erős dalok, A temető szíve és vére tételek pl biztos, hogy újrahallgatósak. Keverésügyileg a vokál baszott jó, karmol, átszól. Dob majdnem jó, de egy kicsit életlen szerintem ehhez a stílushoz, még ha egy ilyen "rumbling" vibe volt a cél, akkor is lehetne ropogósabb, dinamikusabb. pl Shovel beats be szeretne robbanni, de nem robban. Ez vagy túl van kompresszálva, vagy nincs megütve rendesen (gyanúsabb az előbbi). Utolsó dalban ez a dob effekt vagy mi kifejezetten gagyi és szarul is szól. Szandokban lefelé haladva nekem a gitár az ami megöli az élményt kicsit. Még a hallgatható kategória, de középmagasakban annyi kellemetlen van, hogy hosszú távon nagyon fárasztó (ezt a 4. dal közben írtam). Néha a béz ki-kidugja az orrát, Year of the Maggotban kifejezetten király témák vannak. Az albumon sok egyéb effekt/hangszer van, mondjuk rögtön az első dal legelején, meg a Blood of the Funeralban a tubák. A tubák kibaszott kemények. Kicsit azt érzem h a kreatív puskapor el lett lőve az első néhány dalnál, Coffin Carol kifejezetten ötlettelennek hat az eleje után. Red Tree of Blood-ban szép ez a megállás 0:55-től és az az utáni rész a mély effekttel együtt. Szöveget értékelni nincs időm sajnos, ezért az értékelés anélkül értendő. Szumma: Tudtam értékelni több dolgot is, dalírásban, hangulatban és soundban is van néhány érdekesebb dolog, de összességében nem egy maradandó anyag. A Blood of the Funeralra vissza fogok térni a fúvós rész miatt, de asszem ennyi. Fülemet a végére teljesen kicsinálta a gitár, rossz keverés. A felénél 6.5-t akartam adni rá, viszont az album 2. fele jelentősen gyengébb, így az átlagot kapja meg.

Nem értem a fintorgást , meg a sok negatív véleményt, ez egy profi anyag, bőven nemzetközi a minősége, hangzás is ok. Van hova fejlődni és kicsit lehetne mocsár bűzősebb de amúgy rendben van a cucc.

Kicsit bajban vagyok ezzel. Király a koncepció, ami dalírásban és hangképben is jelen van végig, nagyon őszinte, live érzést kelt, és "durvák az élei" mondja az angol, ami nekem egyben pozitívum és negatívum is (már maga az is pozitívum, hogy nem csak koncepció van, hanem a kivitelezés is tükrözi ezt, ez zenei igényességre vall). Pozitívum a valódisága miatt, de én nem tudtam elvonatkoztatni attól, hogy néha igencsak hamis az egyébként kiváló gitárjáték, valamint énekben is vannak pillanatok, de tényleg csak pillanatok amikor nagyon a "jó és real" és a "kellemetlen" határán táncol. Ez első hallgatás, de úgy gondolom h ezek a részek is pont hogy szerethetővé teszik hosszú távon. Énekkel kapcsolatban volt még 1 megfigyelésem: olyan mintha nem a legjobb take-eket használták volna, hallottam sok részt ami nincs odatéve, csak félgőzzel van felénekelve, olyankor hamis is, meg nem is jön át, azokért kár. Ami a dalokat illeti, nekem elég hasonlóak elsőre, ami jó is lehet, az ő esetükben inkább negatívum; kevés a kiemelhető, idézhető rész, vagy dallam ami megfogná az embert, vagy olyan pillanatok ami csak az ami, és semmi más. Egyet biztosan tudok mondani, a Seven Moons kiállása 2:20-tól az valami elképesztő, de egyébként ahogy indul az album az is patika. Na ezeket hiányolom. Emiatt nekem kicsit feledhető a cucc minden pozitívuma ellenére. Ének kreativitást nagyon értékelem, töbszólamú részek, effektelés király. Az album teteje pedig számomra a gitárjáték és maga a szand (ami szerintem összetartozik, kölcsönösen erősíthetik és gyengíthetik egymást). Sok nagyon jó témára kaptam fel a figyelmem, el tudom képzelni h sok gitáros ül le h "na ezt a témát akkor ezt most leszedem". Szövegre sajnos nincs időm. Szumma: kb amit mike666 és Sanyi írt. Még csak azt se mondanám h nem az én csésze teám, egyszerűen csak feledhető, kevés idézendő motívummal, megoldással a valódisága viszont kifejezetten kedvelendő.

Egyetértek Dimmurtalal.

Ez a fajta core az, amit nehezen vesz be a gyomrom. Vannak persze jó pillanatok, csak sajnos kevés. Egészen a Symbios-ig kellett várnom, hogy végre valamire felkapjam a fejem. Igazság szerint, nálam a vokálon vérzik el, de ez ízlés dolga természetesen. Ahol dallamosodnak, az javít a megítélésen. A lemez második fele a erősebbnek tűnik, kiemelkedik még nekem a post-HC Glare.

Annak idején lepörgött néhányszor, de csak olyan tessék-lássék mód figyelve. Most viszont igazán figyelemmel hallgatva sokkal több finomságot találtam. Már rögtön a lemezborító figyelemfelkeltő, jó a megszólalás. Azt viszont teljesen megértem, ha valakinek ez nem elég direkt. Nekem legjobban talán a Wannabe emelkedett ki, ami annak ellenére lett igazán kedvenc, hogy kicsivel több Pain of Salvation hatást érzek benne az egészségesnél. Nagyon tetszett még a Bends meg az Idle is. Itt-ott nekem még Einar Solberg meg a Leprous is beugrott, ami nem zavart egyáltalán. Nekem nagyon tetszik az egész lemez, de én egy picivel rövidebben egészségesebbnek gondolnám, illetve a direkt hatások visszaszorítása után még jobban tudnék lelkesedni. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy élőben hogyan szólal meg.

Nem írom le ugyanazt, mint az Unfelled-nél, de kábé egy szinten áll a két lemez nálam.

Az a fajta black metal, ami nem zavar, de nem is kedvemre való. A hangulat nem elég erős ahhoz, hogy emlékezetessé tegye az amúgy szerintem eléggé kiszámítható lemezt.

A Conflagrations jobbára agyonnyom, megrág, kiköp, aztán bizonyos részei meg elrepítenek. Jók az arányok a brutál és a könnyed (vagy az inkább csak könnyebben emészthető) részek között. Érdemes időt szánni a lemezre. Vannak áthallások persze, de 2023-ban ez már szerintem kikerülhetetlen. A címadó kifejezetten tetszik.

Ennél nem próbálok kizárólag objektív lenni. Ez engem annyira nyomaszt, hogy bár a művészi értékeit látom, nem tudok és nem is akarok több pontot adni.

Alapvetően nem az én zeném, de valóban egy műfajában nagyon erős lemezről beszélünk. Kiváló hagzás, kerek dalok, még emlékezetes refrének is akadnak. Lehetne ez akár tízpontos lemez is, DE annyira retro, hogy ez már újrahasznosítás (-1), egyéni ötletet nem hallottam (-1), a dalcímek és a borító (-1). Összességében 7 pont. A műfaj szerelmeseinek melegen ajánlott.

Kellemes és nyugis. Ez a tökéletes háttérzene.

Engem az ilyenek fárasztani szoktak, de ebben van valami, ami miatt tetszik. Egyszerre fennkölt és ugyanakkor nyomorúságos is. Bevallom, mikor megláttam, hogy 3 tétel majd' háromnegyed óra, azért elnapoltam a meghallgatást. Nem egy bármikor hallgatható cucc, de valószínűleg ebben áll a nagyszerűsége is.

Eddig nagyon jól éltem az életem a Marduk nélkül, ez a lemez sem változtatott ezen. Igazság szerint semmit nem mozdított meg bennem azon kívül, hogy időnként untam. Félreértés ne essék, értem és érzem, hogy mi a jó benne, miért jutottak el oda, ahol vannak és miért szeretik sokan. Ez a lemez - számomra - egy sima black metal lemez, valamint azt gondolom, ha nem Marduk név alatt jön ki simán elveszett volna a megjelenések tengerében.

Valahogy úgy vagyok ezzel is, mint a korábbi Apey/Lazarvs cuccokkal. Jó, de nem annyira, hogy ingert érezzek a rendszeres hallgatásra. Koncerten még nem volt szerencsém a csapathoz, lehet azzal jobban meggyőznének, de nekem András többi projektje (a Trillion különösen) jobban bejön.

Tipikusan az a lemez, amivel kapcsolatban kettős érzéseim vannak. Egyrészt tiszteletet érdemel, mert a trendektől függetlenül vállalják, hogy azt a zennét játsszák, amit szeretnek, másrészt viszont anno - szerintem legalábbis - ezzel nem emelkedtek volna ki annyira, hogy ma még emlékezzünk rájuk.

Ez még az AULD RIDGE-nél is kiszámíthatóbb volt. Itt még a hangulat sem segített...

A nyugis részek, a zene teljesen rendben van, az éneknél is hallottam már sokkal irritálóbbat, szimplán unalmas az egész. Eszembe jutott a The Dillinger néhány hasonló punkos tétele, azok megeszik reggelire ezt az egészet.

Az ismertető meghozta hozzá a kedvemet és ugyan nem leszünk rendszeresen találkozó barátok, egy jóleső hazai anyagként fog megmaradni. Szerintem egy igazi hullámvasút a lemez minden tekintetben: van, ahol hatalmas bólogatásokra ingerel, vagy érdekes ötletekkel kényeztet, máshol meg nagyon unalmas. Én bőséggel megnyírbáltam volna, feszesebben, rövidebben jobban ütne.

Egészen különleges zenét játszott az Urfaust egész pályafutása alatt, de mindig úgy érzem, hogy a tökéletes összetevők mellett mégsem tudtak számomra ízletes csemegét készíteni. Még ez a 37 perc is megterhelő és bőséggel van benne üresjárat is.

Kellemes black metal anyag, de az üdvösséghez azért több kell. Egyszer-kétszer meg lehet hallgatni. A dob nekem sem jött be.

Ha progresszív jelzőt bittyeszt a stílusához egy zenekar, akkor mindig várok valami meglepőt. Nem sokat, csak néhány kiemelkedő mozzanatot, amivel azonosítani tudom az adott bandát. Itt nem hallottam ilyet, a djentes részek pedig kifejezetten untattak. Ettől függetlenül a lemez jól össze van rakva, nincs "túlmatekozva", tiszetes munka, amit lehet, hogy előveszek még. Utolsó szám tekintetében egyet kell értenem morcossal, nálam ott ugrottak magasabbra.

Az én hibám, szerintem valamit elállítottam és visszafelé hallgattam a lemezt, ha kazetta lett volna arra gyanakodnék, hogy két albumot vettek valahogy rá egymásra... Durván össze van rakva, hangszeres csúcsteljesítmény, pusztán élvezhetetlen számomra. Ebben a disszonáns dögvészben egy csipetnyi Lovecraft hangulat nincs, ahhoz nem ilyen zene kell...

Bajban vagyok nagyon ezzel a lemezzel. Egy az egyben olyan, mint bármelyik tucat heavy metal horda a 80-as évekből, amelyiknek egy-egy tételét egy menő B filmhez is illeszthetnék. Sosem szerettem ezt a stílust, még a klasszikus hard rockhoz képest is erőtlen a szememben. De az Enforcer rohadt hűen és magas minőségben idézi meg ezt a világot! Ennél jobban nem lehetne a hangulathoz illeszteni sem a hangzást, sem a dalszerzést. Nem jön be, nem is hallgatom meg többször, de a műfajában kimagasló produkció, a rajongóknak szerintem nagyon be fog jönni.

Valaki szép témákat pötyög a billentyűn, volt már ilyen sok és lesz is. Nem a minőséggel van bajom, mert ez egyértelműen az elit, pusztán rettentően untat már 10 perc után. Lesz még olyan hangulatom, amikor megadom neki az esélyt szerintem, de az nem biztos, hogy ebben a hónapban lesz...

A kritikámban még 9.5-volt, azóta is hallgatom. Hangulatos és fantasztikus.

Ahogy a legtöbb lemezük, minőségi és kegyetlen gyalu, de nem érzek különösebb vonzalmat iránta. Gyorsan kiszorította a hallgatott lemezek közül másik két első lemezes banda...

Állóvíz minőségi kivitelben. Ilyen is van.

Egy több, mint korrekt heavy/psych, NWOBHM örömzenélés. Egy kicsivel több karcot, dögösséget szívesen vettem volna az énekben, bár így kórusban, váltakozva sem volt rossz.

Az átlagosan jónak mondható lemez új definiciója.

A Bay Area hardcore közösségéhez tartozóként aposztrofált zenekar punk elemekkel sűrűn átszőtt HC muzsikája nagyon változatos, hangulatos, emellett sablonosnak egyáltalán nem mondható! Nem a fő zsánerem az effajta zene, de ez a lemez izgalmas, hallgatni való dalokat tartalmaz!

Hűha, ez aztán rendkívül egyedi muzsika! Nagyon érdekes, telis-tele jobbnál jobb ötletekkel! Bővebb háttér információkért érdemes elolvasni oldboy ismertetőjét az albumról!

Azért ez nagyon nehéz hallgatni való, kell hozzá idegrendszer! Igazi underground black metal lemez, amely nem feltétlenül slágergyanús és rádióbarát dalokat tartalmaz! Tehát épp a Fémforgács olvasóinak készült!

Biztosan sokan le fogják húzni ezt az albumot, pedig szerintem óriási! Többször ötlött fel bennem hallgatása közben a Satyricon első albumának hangulata! Ez a lemez ugyanúgy magával vitt, elragadott, megbűvölt! Tökéletes hangulatot teremtett ahhoz, hogy egy másik világban találjam magam. Régen adtam magas pontszámot, ez nálam most teljes mértékben indokolt! Csodás utazás atmoszferikus black metal szárnyakon!

Gyönyörű!!!! Az elsőtől az utolsó percig csodálatos progresszív death metal! Imádom a stílust, és ez a lemez - hála az égnek - nincs túlmatekozva! Egyedi hangzás, egyedi szerkezetek, egyedi, mélyen szántó dalok! Köszönet az ajánlónak, fel fogom fedezni a komplett diszkográfiát!

A disszonáns elemek csodás egyveleget alkotnak. Egyúttal nyugtalanító, apokaliptikus élményt teremt az így összeállt, kátrányos ősmassza. Nem is várhatunk mást a francia művészektől. Egyedi, utánozhatatlan black metal számos egyéb hangulati elemmel nyakon öntve a hangulathoz tökéletesen illeszkedő borítóval.

Visszaidézte a '80-as és '90-es éveket. Vannak rajta jó ötletek, de igazából ezerszer hallott riffek és ritmusok tömkelege. A végére rendesen lefáradtam.

Tetszik a sok helyen középkori hangulat, de egy idő után veszett módon untatott. A szintetizátor ezúttal nem nekem zenél.

Nagyon kevés élvezetes percet nyújtott nekem ez a funeral doom lemez. Néha egymásra találunk a stílussal, de most nőtt a távolság.

Annak idején, 2000-ben, az első Summer Rocks Fesztiválon nagyon vártam, hogy lássam végre élőben a Marduk-ot. Az akkori beharangozó így aposztrofálta zenéjüket: "a szónikus mészárlás non plus ultrája". Szerintem 2003-ban, kedvenc Marduk albumom (World Funeral) megjelenése idején volt legerősebb a felállásuk. Amit a basszusgitáron művelt B. War, az gyakorlatilag utánozhatatlan ebben a stílusban. Ezen a lemezen sincs üres járat, extrém black metal esszencia szinte tökéletes kivitelezésben.

Mit is mondjak? Voltam már Lazarvs koncerten, és élőben nagyon jók. De a stílus, amit képviselnek, nem igazán az én világom. A mostani pontszámhoz pozitívumként járul hozzá, hogy minőségi az anyag, bombasztikus a hangzás, és gyönyörű a borító!

Nem kevés Iron Maiden utánérzésem volt a dalokat hallgatva! Nem mondom, hogy tele van a lemez koppintással, de nagyon egyértelmű a hasonlóság. Kellemes hallgatni való!

Szerintem ez egy nagyon karakán bemutatkozó album az ausztrál bandától. A dob egy kicsit zavaróan a háttérbe lett szorítva, ettől függetlenül a dalokat körbe lengi egyfajta szürke, kétségbeesett hangulat, ami engem magával vitt.

Úristen, mekkora szenvedés volt ezt végighallgatni. Kirecsegte a fejemből az összes épkézláb gondolatot.

A Hammer-mellékletnek köszönhetően, CD-n is sikerült meghallgatni a lemezt. Nehezen tudtam eldönteni, hányadán állok vele. Kettős érzésem van, mert az itt hallottak egy nekem tetsző izgalmas műfaji keretet alkotnak, viszont épp az ellenkezőjét alátámasztó elemek és tényezők is akadnak. Már csak azt kellett megtudnom, melyik irányba billen a mérleg nyelve. Az énekes hangja önmagában is megosztja számomra a korongot. A nagyok mellé állítható orgánum progos, Pain of Salvation-ös, vagy épp Einaros színezete zseniális, de amikor a Korn vagy valamilyen alter banda jut eszembe, már nem tudok hozzá kapaszkodni. A progresszív metal oldalt erősítő paletta kitűnő, de a nu-metalos részek és acsargások már messze állnak az ízlésemtől. A Swansong hallgatása például bőven okozott tudathasadásos állapotot, egy részét nagyon szerettem, egy másik részét nagyon nem. Összességében többet lelkesedtem a korongért, mint taszított. Szóval a 8-as és 9-es pontszámot érő ötletekbe belekeverednek az általam 5-ösnél és 6-osnál többet nem érő részletek. Nevezzük 7-nek.

A The Constellatory Practice album a személyes kedvencem az Urfausttól, az egyetlen, amit CD-n is megvettem. Hihetetlen korong! A mai napig transzba esek tőle. Egyébként nagyra tartom az eredetiségüket. Az Untergang is erős aurával bír, és ahogy Naga mondja, az első és utolsó dal valóban kiemelkedik a többi közül. Nálam egyben is működik a lemez, még ha ez nem is a legmeghatározóbb tőlük.

Auld-school black metal kellő hozzáértéssel és ihletettséggel eljátszva. Újdonságot nem kínál, de az ötletek nagyon jók, suta dobhangzás ide vagy oda. Meg is lepett, milyen szép zenét rejt az akusztikus Auld Spurgin Hide. Egyébként az album második fele az erősebb, bár végig ügyelt az alkotó, hogy ne süppedjen kliséhalmazba a lemez, márpedig annak csapdájába tucatjával esnek bele hasonló bandák. Az Auld Ridge résen volt!

Progresszív, technikás death metal mai köntösben, azonnal ható szép dalbetétekkel, remek riffötletekkel, megdörrenő hangzással, és ami nagyon fontos: hangulattal, karakterrel felvértezve! Bivalyerős lemez!

Az utóbbi időszakban többször éreztem lemezeken, hogy kezd sok lenni a disszonancia. Nos, ahol az tehernek tűnik, ott az csupán egy magára hagyott eszköz, tartalom- és a hangulatmentesen. Ennek szöges ellentéte, amikor minden a megfelelő helyén van, ahogy a Blut Aus Nord új anyagán. Ezen a lemezen a disszonancia egy Howl?s Castle-típusú kreatív káosz állandóan járó motorja, ha valaki érti, mire gondolok. Mintha kölcsönvették volna a La Masquerade Infernale totális őrületét, és víz alá fojtották volna. Ezt így érdemes csinálni!

A műfaj kedvelőinek biztosan ajánlható a 80-as évekből időutazást elkövető társaság speed metal zenéje. Anno tele volt a színtér ilyen zenekarokkal. Bár nem néztem sem klipet, sem videót tőlük, lelki szemeim előtt nagy színpad, tupírozott haj, mikrofonállvánnyal rohangáló énekes és testre simuló nadrágok villannak be. Hihetetlen és valahol jó érzés, hogy ilyen bandák még 2023-ban is léteznek.

Egyre nehezebben találjuk meg egymást az itt rendre felbukkanó dungeon synth zenékkel. Túlságosan hasonlítanak egymásra hangulatilag, és nehéz elválasztani őket egymástól. A romantikus elvágyódás, az eszképizmus zenéjének hallom (játékokhoz kötni nem tudom), és bizonyos körülményeket elképzelve vagyok csak képes közelebb csalogatni magamhoz. (Például, lelki szemeim elé vetítem, hogy a napok óta tartó éhezéssel, hideggel és megpróbáltatásokkal járó bolyongásom az isten háta mögött egy csendes és kellemes oázishoz ér, ahol furcsa lények által lakott kedves és őszinte új világot ismerek meg. Az erdő körülötte sötét és veszélyes, de annak még napsütötte széléről az Ulk zenéje szólal meg. Furcsa történések és sosem érzett érzések válnak lassan természetessé, míg az idő és a modern világ létezése egyre homályosabb emlékként dereng a tudatomban? ). A lemez dalokra nem igazán bontható, inkább háttérhangulat, aláfestés. Annak tökéletes.

Ugyebár, tudjuk, hogy egy funeral doom albumot sosem lehet elintézni felületes ?belehallgatással?. Ezért is tökéletesen értem, miért napolta el Sanyi a lemez meghallgatását. Én magam is a megfelelő alkalomra igyekszem időzíteni a különböző műfajú anyagokat. Szerintem egy funeral doom lemez hallgatásakor a monokronikus időhöz szokott embernek meg kell tanulnia megélni a korlátok közé be nem szorított holisztikus (polikronikus) időt. Az így kapott nyitottsággal megnyílik a lemez (már amennyiben azt tartalommal is megtöltötték). Az Oromet zenéjének befelé hajló ágai és leheletnyi fuvallatai is csupán így válnak tartalommá. Még nem hallgattam eleget, de érzem, élem az anyagot. A borító is csodaszép.

Mindig is nagyon szerettem a Mardukot. Ilyen kompromisszummentesen és fáradhatatlanul senki nem játssza ezt a műfajt ennyi ideje, ráadásul éppen az tetszik a Marduk lemezekben, hogy minden intenzitás mellett kimagasló dalokat is írnak. Azt lehet rájuk mondani, hogy ugyanazt tolják, mint eddig, de azt nem, hogy gyenge lemezeket adnak ki. A címadó olyan erős kezdés, hogy teljesen lúdbőrös lettem tőle. A videoklipek is maximálisan meggyőznek a komoly elkötelezettségről, ahogy a lemez többi része sem üresjárat. Gyilkos, kíméletlen és nívós! Ez a Marduk ma is!

Nem gondoltam volna, hogy az AIC és Pantera nevekkel való dobálózások ennyire meghatározzák a lemezt, de tényleg ez a helyzet. Akik ebben az irányban keresnek egy dögös, riff-orientált, néha begyorsuló, néha melankolizáló (a melankolikus talán túlzás lenne) és profin megszólaló zenekart, már meg is találták. Időnként súlyos dolgokat játszanak (pl. Blackest), ami alapjaiban nagyon jó lenne, de nekem a spiritusz hiányzik mögüle: mintha tudatosan tömegeknek akarna tetszeni a lemez, nem hallom a belső víziók ösztönös lenyomatát. Vagy ilyen lenne ez a műfaj?

A nosztalgia garantált. Old-school heavy metal jó ráérzéssel és többnyire fülbemászó dallamokkal.

Crissz93-hoz hasonlóan, nekem sem tetszik, amikor egy zenekar elismert bandák nevével hívja fel magára a figyelmet. Nálam ezzel a stratégiával csak lábon lőtték magukat. Akaratlanul is elkezdem a megadott zenekarokhoz hasonlítani a lemezt, és mivel szinte borítékolni lehetett, hogy alulmaradnak, csak a keserű szájíz marad. Nem jobb, nem rosszabb annál a bizonyos átlagnál, de ez is teszi a korongot jellegtelenné, unalmassá. Az ?A? ligához való tartozás még várat magára?

King, szerintem kevered ezt valamivel, screamo nem igazán szokott lenni a hp-n :) szerencsére, mert tényleg borzalom. Zeneileg totál semmilyen, cserébe még el lehet viselni ezt a hisztérikus kiabálást, kösz, kihagyom...

Nem szoktam ilyet hallgatni, de jól össze van rakva plusz üdítő a jelenség, hogy nem hallani, hogy magyar.

Emlékszem, az Geist ist Teufel az első lekalózkodott lemezeim között volt és imádtam. Jó ez, de már nem annyira tetszik, mint az első lemezük. Ég veled, Urfaust.

Ez egy ilyen tízpontos kör :) Egyszerűen imádom ezt a bandát, a CD már ott figyel a polcon az előző kazijukkal egyutt. Egy kedves barátom rendelte meg nekem még a kazettát meglepiből, de jól tette!

Többször nekiestem, de nem érzem. Technikailag mindenképp ok, meg nem is zavar, de nem hallgattatja magát velem.

Ha lovecrafti hangulatról van szó, nekem a cryo chamber kiadó ambient lemezei visznek mindent. Ebben én sem érzem, viszont nagyon elkapott. Igazából ők szerintem a mítosz egyetlen aspektusát akarták megfesteni, a nem evilági káoszt és őruletet, ezt a célt elérték.

Valóban jópofa nosztalgia, én is ilyesmiket hallgattam először az unokabátyáim révén. Aztán pár év múlva én mutattam nekik a Morbid Angel, Deicide, Obi albumokat és elborzadva néztek rám, mivé lettem :)

Az Ulk egy csoda. A Naga által megemlített Murgrind párhuzam mellé még az Umbriát sorolnám fel.

Remek bemutatkozó album, meggyötört ez a 3 tétel, jó értelemben.

A két fő kedvencem tőlük az Opus Nocurne és a Heaven shall burn, ez már nem fog változni, de ez egy meglepően kiváló lemez!

Lásd Boymester.

Na ez az a zene, amiről objektíve hallom, hogy nagyon fasza, de az én lelkemnek nem ad semmit. Tiszteletteljesen biccentek és továbbállok.

A karakteres jelzőt itt inkább iróniaként használnám, de azért nem rossz.

Eriggyetek már, ez nagyon rendben van. :-D

Én viszont szeretem az alternatív zenéket, de ezzel komoly gondjaim voltak. Ehhez hasonló az Amerikai Pite Kevinje szólólemeze (Thomas Nicholas - Without Warning), amit nagyon szeretek, igazi fasza tökös nyári rockzene. A SnailGardN-nél nem lehet eldönteni, hogy mi is akar lenni. Előszöris a popzenében, de a gitárcentrikus pop/metalzenében is csak pontos ének való márpedig a Dogs végén nagyon hamis. Pedig az énekhang állati jó. A Crawlspace fasza lenne nagyon, de ott meg túl van tolva. Plusz általánosságban a végére tökre idegesítettek a hosszan kitartott sorvégek egy idő után. Más szempontból ugyanazt tudom mondani, amit a Lazarvs esetében. Itt is lejön, hogy csak slágereket hallgatnak a zenészek. Ha meg mégsem, akkor miért nem bátrabbak? A halkabb, akusztikus részek jöttek be jobban. Mint a Bendsben. A duplázót dobnám ki a fenébe... Nem illik bele. Pont a Bends epikus része van széttolva vele.

A hangzására szavakat sem találok, egyszerűen tökéletes. A zenei tartalommal kapcsolatban viszont vegyes érzelmeim vannak. Az első és a harmadik dal bejött, a második egy nagy semmi, időhúzó kamu. Aztán a többi is többnyire. Sosem volt az Urfaust egy agyonvariált valami, de egy idő után ez a monotonság és a semmitmondó sikoltozás fárasztó. Az Atomtod című tétel meg - hagyjuk már... XD. A záró baromi jó. Ha csak az első és az utolsó dal lenne a lemezen, 8-9 pontot mondanék. A többi szépen lerontja az összképet.

Nekem ez túl melodikus egyrészt, másrészt a hosszú dalok végére zsongott az agyam. Az akusztikus részek jók.

Továbbra sem barátom a basszusgitár hangmagasságába belelógó nyolc húros gitárhang. És valahogy kialakult egy játékstílus erre a degenerált hangszerre, ami szintén nem a barátom. Zeneileg számomra semmitmondó, fantáziátlan, "bebújunk a mély hangzás mögé"... A borító pedig... pfff... egy kollektív székrekedést közbeni elragadtatást akar ábrázolni? Dimmurtal, nem tudom, mi egyediséget hallasz te ebben. Plasztik szépzenei tucatprodukció ez, amit még a szintetizátor sem ment meg számomra. Harmóniátlan hangfolyam, a Schammasch ilyen még, arra sem tudtam ráállni. Az első izgalmasabb dolog a Daguerreotype-ben történik. A hosszú dal sem hatott meg.

Nagyon sajnálom, hogy mivé lett ez a banda. A 777 trilógia életem meghatározó mérföldköve és az is marad. Ez így, ahogy van egy nagy káosz. Lehet, hogy az is volt a cél, csak én ezt nem élvezem. A Blut Aus Nord erőssége a káoszkeltél - feloldás körforgásban állt. A káoszban maradtak erősek, csak a feloldás elmarad. Így a dal végén marad bennem a feszültség, ami rossz. A Nameless Ritesig kell várnom arra a bizonyos feloldásra. Kajak leszarom, hogy a pasas papíron kottázza le a dalait, ettől nem lesz valami jobb vagy rosszabb. Visszaszívom a kiégésről tett megjegyzésem. A pokoli hangulat és az egyediség díjazandó.

A legjobban az tetszik, hogy az old heavy és az újhullám plusz a motoros rock is bele van injektálva. Motörhead - Iron Maiden és Wolf hatásokkal nyomják. Fasza, tökös, jól is szól. Alap a tremolós gitár, a fasza szólók, ikerszóló, patkány énekhang jó magasokkal. Pár éve lehet, hogy nem értékeltem volna, de öregszem.

Játszottál annak idején a Heroes Of Might And Magic játékokkal? Ha igen, akkor pontosan tudod, hogy miért imádom az Ulk művészetét. Ezt a kidolgozottságot még a Murgrind képes elérni. Természetesen nem teszek sorrendet a koszlott hangzású és az efféle kiművelt dungeon synthek között. Az egyik ezért jó, a másik azért. A kazetta ott van a polcomon.

Nagyon bejött, de van ennél még jobb is, "csak" ezért 8,5 pont. Kind Diamond: a harmadik dal nem instrumentális, tök sok ének van benne. Látom, jól meghallgattad a lemezt.

Na erről beszéltem a múlt körben az Elfforral kapcsolatban. Itt aztán van minden. Oké, hogy a sodró tempóé a főszerep, de belefért középtempós rész is bővel, azonkívül a dalok kezdése rendesen meg van variálva párszor, arról meg ne is beszéljünk, hogy micsoda gitárötletek vannak bevetve. A basszus meg csak a szokásos mardukosan nagyon jól kevert, jól kezelt, a zenét minden szempontból zseniálisan alátámasztó úthenger. Szokták mondani, hogy a metalban a basszusgitár a lúzer hangszer. Lehet, de nem a Mardukban. Úgy, hogy ezúttal ráadásul Mortuus tette fel a lemezre. Év metallemeze listára teszem, meglátjuk, mi jön még.

Hát ez mekkora csalódás. A beharangozott két dal után sokkal többet vártam. Az elsővel lényegében el is lövik a puskaport, a második max érdekességként hat, utána meg átmegy abba a tipikusan magyarosan amerikaias hangjegtilitoliba, aminek szerintem totál semmi értelme. Betonzsolt lényegében össze is foglalta az AIC-panterás hasonlatával. Amúgy tudom én, mi az oka ennek a középszer jelenségnek az ismertebb magyar bandák esetében: egyszerűen nem hallgatnak semmit, csak a mainstream zenéket, így nem alakulhat ki a zenészekben egy átfogóbb ismeretanyag arra vonatkozólag, hogy mi minden zenei eszköz létezik a világon a slágergyáros kedvenceikéin kívül. Az öt pontos origóból kimozdulás az első dal miatt van.

Nekem nem csak korai Maiden, hanem Uriah Heep hatás is bejött. Az meg csak jó lehet. Mondom utánanézek a tagoknak. A gitáros a Satan nevű bandában is nyomja. Lényegretörő név, nem is tudtam, hogy van ilyen banda. :-D Az Architects of Time dalban 2:00-nál azért elkaptam a székkarfát...

Nem rossz, de annyira nem is csigázott fel.

Ez a regi oldal. Itt ne pontozzatok, el fog veszni!

2023. szeptember 30.										∑:
1.		Oromet Oromet	8	7.5	10	6	9	8	8.5	8.1
2.		Marduk Memento Mori	5.5	6.5	7	9	9	10	10	8.1
3.		Auld Ridge Folklore from Further Out	9	6.5	7	9.5	8	10	5.5	7.9
4.		Rannoch Conflagrations	8	7.5	8	9	9	6	5.5	7.6
5.		Enforcer Nostalgia	8	7	6.5	6	6.5	8	8.5	7.2
6.		Tanith Voyage	6.5	6.5	7.5	7.5	7.5	6	8	7.1
7.		Ulk Restoration Magic	4	7	6	5	7	10	10	7
8.		Urfaust Untergang	8	6	6	7.5	8	7	5.5	6.9
9.		Unfelled Pall of Endless Perdition	7.5	6	6.5	7.5	6	7	7	6.8
10.		Blut Aus Nord Disharmonium - Nahab	2	6.5	5	9	9	8.5	7	6.7
11.		SnailGardN Comfort in Collapse	4	8	7	8	7	7	6	6.7
12.		Lazarvs Blackest	8.5	7.5	6	7	6	5	5.5	6.5
13.		Loma Prieta Last	5	6	6	7	3	1	9	5.3
∑:			6	6.8	6.8	7.5	7.3	7.2	7.4	7.1