Az idei év talán legtöbb kétségét keltő anyagát tette le elém a holland Urfaust, akiknek 6 év kellett az Empty Space Meditation megalkotására. A 2017-be is bepofátlankodó hangpróbán eddig széles spektrumon gyűjtögeti magának a pontokat, ami a legkevésbé sem lep meg azok után, ahogy közös kapcsolatunk alakult. Először is, az atmoszférikus, elszállós, ambientes black metalban utazó duó zenéjét én mindig csíptem, még ha igazán kiemelkedő alkotás nem is került ki kezeik közül. Egyszerű, borzasztóan unalmas ambient témáik mellett mindig sikerült életben tartaniuk a metal lángját, ami feltétlenül izgalmasabbra sikerült minden esetben. Az azonnal ható, magával ragadó borítóval ellátott új lemezen sincs ez másképp, csak az ötletek számát sikerült a megszokottól még szegényesebbé változtatni.
    A lemezt nyitó, 5 perces Meditatum I például tökéletesen alkalmas lenne egy házibuli oszlatására, mivel hatására mindenki felkapná a holmiját és kiszaladna a világból. A legnagyobb probléma az, hogy nemcsak a vendégek, de a ház tulajdonosának sem lenne semmi kedve otthon maradni és merengeni egy jót, mert annyira felesleges és unalmas ez az öt perc, hogy egy guvadt szemű, kínjában tajtékokat verő aranyhalon kívül senkit sem lenne képes a közelben tartani. Ez vezeti fel sajnálatos módon a jóval hangulatosabb Meditatum II-t, ami egyedül azért működött nálam, mert azt a rövid ideig működőképes Burzumot tudta eszembe juttatni, amit kedvelek. Dobáljátok meg tojással a házamat és adjatok hashajtót a macskámnak, de nekem akkor is tetszik a Vikernest idéző, leginkább kóros légszomjra emlékeztető vokalizálás, amit nagyon jól esett hallani ennyi év után is. Ez az állatias, kíméletlen zihálás nem tud nem őszintének hatni, még a jóval polírozottabb hangzás ellenére sem. A 9 perc feletti dal azonban gyorsan átvált egy epikusabb hangulatú, tiszta énekkel megtámogatott középtempós keringőre, hogy ismét a kultikus banda árnyékában záródhasson. Már maga ez az áthallás annyira erős szerzeménnyé tette, hogy nem tudtam nem élvezni. A jóval lassabb Meditatum III folyamán egy újabb legenda ugrott be, a doom metalos Warning neve, de sajnos az ő érzelmekben dús világáig nem sikerült eljuttatni az érdekesen kezdődő, majd lassan végtelen unalomba fulladó szerzeményt, ami ettől függetlenül még működőképes. A Meditatum IV tovább rontva barátságunkon már egy tibeti szerzetes füstbe bámulós hétköznapját idézte meg, ahol a vokál is csak azért van, hogy idegesítsen, mintsem meditációra sarkalljon. Zeneileg nehéz megítélni annak a pár hangnak a létjogosultságát, amiket folyamatosan ismételgetnek metal címszó alatt, szerencsére azonban újfent feltűnik a légszomjjal kísért ének és a nosztalgia addig repíti ezt a tételt is, hogy ne tartsam teljesen reménytelennek. A jóval rövidebb Meditatum V-öt azonban nem menti meg semmi attól, hogy úgy zárjam ki a szervezetemből örök időkre, mint a rémálmaimban kísértő tökfőzeléket. Ezek után már nem okoz meglepetést a záró dal címe sem, ami egyszerűen Meditatum VI-nak lett elnevezve. A 7 perc feletti játékidő alatt itt azért törekednek némi változatosságra, ami ugyan kimerül a keleties hangok megidézésében, de legalább kapunk valami meditációt idéző hangulatot. Valahogy így kell nagyszerű elemekből összeállítani az ürességet és látványossá tenni a semmit. 
    A 2010-ben megjelent Der Freiwillige Bettler után az Urfaust nagyot akart bliccelni ezzel a lemezzel, de nálam nem jártak sok sikerrel, mert a vélhetően korábban kukázott ötletekből (vagy azok hiányából) álló lemez messze nem aratott sikert. A zenészek produkciójában ennek ellenére folyton fel-fel bukkan az, amivé lehetnének némileg több odaadással és bátrabb kivitelezéssel. A lemez közepe, de leginkább a második dal megmutatja, hogy több van ezekben a holland srácokban annál, amit a hívogató külcsín alá rejtettek, de ez most sem hangulatában, sem kivitelezésében nem igazán működőképes a hatalmas minőségbeli hullámzások miatt. Még a magányosan utazgatós, ködös idő sem kedvezett neki, pedig megkapták az esélyt rendesen...