A brazil Sepultura a 80-as évek thrash hullámának egyik legerősebb, legbetegebb zenekaraként kezdte pályafutását olyan klasszikusokkal, mint a Schizophrenia, a Beneath The Remains és személyes kedvencem a korszakból, az Arise. Kő egyszerű, mondhatni bunkó zenéjük és lendületük úgy tört előre, hogy azt mindenki megemlegette, bizonyítva a tényt, hogy a sikeres evolúciós folyamatnak nem feltétlen lételeme az intelligencia. Nem hülyézem őket, nehogy félreértsétek, pusztán zseniálisan egyszerűek voltak, minden hangszeres tudás birtokában. Aztán új irányvonal körvonalazódott ki előttük, új hatásokat szívtak magukba és ennek következtében a rajongótáboruk és az őket övező tisztelet úgy fordult ellenük, ahogy bonyolult tervei és elképzelései ütnek vissza a szerencsétlen prérifarkasra az ismert rajzfilmsorozatban. A negatív visszhangok, a csalódott rajongók és messzemenően eltérő elképzelések a zenekar jövőjét illetően az első, klasszikusnak tekinthető felállás végét is jelentették, miközben két olyan Sepultura lemez kapott rengeteg köpködést és kritikát (Chaos A.D., Roots), melyek annyira nem szolgáltak rá. A törzsi elemeket beemelő, egyszerre modern (nu metal) és régebbi (thrash metal) fogásokat egyesítő kiadványok közül különösen a Roots az, ami a közutálat tárgyává vált, pedig jócskán túlmutat a kor sablonos produkcióin.


    Semleges, gyakorlatilag még csak alig-alig létező táborba érkezett meg, mivel az old school rajongók heveny kiütéseket kaptak modernkedésétől, az érezhetően nagy hatást gyakorló Korn tábornak pedig túlzottan elvont lett a végeredmény. Végtére is egy korát megelőző, viszonylag szűk réteg által értékelt (de akkor nagyra) lemez született meg az eredeti Sepultura hattyúdalaként, amit az én, gyakorlatilag kettő közé beékelődött korosztályom biztosan szívesen vesz elő a mai napig. Az értékelés szempontjából tehát nem hunyhatunk szemet az elmúlt évek, sőt évtizedek hangjai felett sem, így nézzük először a negatív felhangok többségét összefoglalva: ez nem thrash metal, hanem az ördögtől származó nu metal, valamint egyértelmű célja a mainstream vonalba történő integrálódás. Ezekkel gyorsan le kell számolnunk, még ha az igazság szikrája meg is bújik valamelyest az állítások mögött. Először is, ha a sokat emlegetett Korn vonallal akarjuk összehasonlítani a lemezt, én úgy tenném, hogy míg Davis csapata a hisztis, világot gyűlölő, akaratos tini korszakot testesíti meg hibátlan módon, addig a népies elemeket magába olvasztó Roots egy érett, céltudatos felnőtt, aki zokszó nélkül nyúl be a bőrnadrágod hátsó zsebébe a tárcádért, ha pedig ez nem tetszik, simán pofán vág párszor. Azok közé tartozom, akik szerint a nu metal épp olyan teljes értékő szüleménye a metal világnak, mint a 90-es évek többi vonala, gondolok itt az extrém vonal zenekaraira egyaránt. Az viszont letagadhatatlan, hogy egyes képviselői gyakorlatilag a gitárt ragadó Backstreet Boys céljaival megegyező módon, tiszteletlenül álltak időnként a dolgokhoz, de ugyanakkor néhány banda egyértelműen klasszikussá vált. Ha olyan egyszerű lenne a műfaj, akkor még ma is okádná a sztárpalántákat a világra, de szűkös kereteinek köszönhetően igazán zseniális dalszerzőkre és tehetségekre volt szüksége a zenekaroknak, hogy maradandót tudjanak alkotni. Joggal kóstolt bele az új áramba a Sepu, a mainstream törekvéseik pedig már jóval korábban elindultak, hiszen már első sikereik után hajszolták a fesztiválokat és a minél nagyobb ismertséget és lehetőségeket. Ettől függetlenül az azóta is egyedi hangulattal bíró Roots őszinte maradt és valljuk be, ha ilyen lenne a fősodor, akkor gyakrabban hallgatnánk a rádióadásokat. Tehát adott egy változásban lévő, remek zenészekből álló zenekar, akik a brazil törzsi hangulatot próbálják egyeztetni az éppen feltörekvőben lévő új áramlatokkal, mindezt úgy, hogy saját identitásukat se adják fel. Ezt a Sepultura 1996-ban játszi könnyedséggel megoldotta.
    Először is, tegye fel idő közben a kezét, aki sokszor hallotta ezeket a dalokat a médiában. Nem vagytok túl sokan. A kiadvány összesen két slágergyanús szerzeményt adott a világnak a címadó Roots Bloody Roots és a Ratamahatta képében, amik egyszerűen olyan bitang erős és egyedi dalok lettek, hogy képtelenség lett volna nem felfigyelni rájuk. Hatásukra nem árasztották el ugyanakkor a plakátok a tinilányok rózsaszín, fűrészporos tapétás szobáit, ellenben erőteljes bólogatásra bírtak több ezer hímet, köztük szerény személyemet is. A mindenféle bónusz nélküli 15 szerzeményt tartalmazó lemez továbbra sem egy könnyű, vasárnap délutáni teázgatáshoz választható hallgatnivaló, többnyire középtempós, súlyos groovejaival, beteges effektjeivel és Max elmebajos üvöltéseivel rengeteg underground bandát indított útjára, még kis hazánkban is. A zenébe tökéletesen beolvasztott népies elemek az egész albumot egy férfivá válási szertartássá, egy erődemonstrációvá változtatják, ami azért már a korábbi thrash metaltól sem áll olyan távol, mint azt bárki gondolná. A Straighthate például nem más, mint egy végletekig lassított thrash szörnyeteg. Mindemellett az egész produkciót elejétől a végéig átlengi egy olyan morbid, beteges hangulat, mely újfent a megismételhetetlen kategóriába billenti a végeredményt. Az egyre elborultabb, elvontabb, kísérletezőbb hangok aztán szépen felemésztik a hallgató idegrendszerét, amiről szintén elmondható, hogy nem sokan büszkélkedhetnek vele. A Roots egy végletekig átgondolt, mérnöki profizmussal megtervezett tömegpusztító fegyver egészben hallgatva, ami arra a frekvenciára van beállítva, hogy felébressze a bennünk élő ösztönlényt, a belső szörnyet. Ezek a tények könnyen felfegyvereztek Max lassan történő répává válásával szemben és a szappanoperába illő zenekari történések ellen. 


    A zenekar teljesítménye, tündöklése, bukása, újbóli tündöklése tehát nem csak fekete-fehér érvekkel vizsgálható. Az általam később megismert, úgymond első korszakos Sepulturát éppolyan értékesnek és erősnek érzem, mint a modernebb törekvésű zenekart, a mostanában ismét felerősödő kísérleti hajlamukat pedig éppúgy üdvözítőnek tartom, mint sok-sok évvel ezelőtt. Személy szerint kedvelem ezt a lemezt, sok jó emlékem fűződik hozzá, viszont a hibátlan előzmények révén jóhiszeműen csak egy kövér 9-est tudok adni nekik, de azt teljes meggyőződéssel. Alapvetően egy olyan klasszissá nőtték ki magukat minden hibájuk és sikerük mellet, hogy például mára azt is bebizonyították, hogy a Cavalera vérvonal nélkül is tökéletesen életképesek és köszönik, jól vannak.