A post rock / post metal a jelenkor grunge-ja. A hivatásos metalosoknak ezt kell protokollból utálni, hiszen felhígitja vagy ellágyítja a színteret, vagy valami ilyesmi... A grunge leköszöntével jött a nu metal, aztán a metalcore, aztán a djent, most meg a post korszak tombol vagy éppen fullad ki... Szerintem nincsen baj sem a metallal sem a post rockkal, csak a helyén kell kezelni őket. A két tábort az étkezési szokásokon keresztül megközelítve azt mondanám, hogy a metal egy erősen fűszerezett, húsközpontú táplálkozás, míg a post rock egy puritán vega konyha ételeit teszi az asztalra. A metal csípős, bonyolultabb, nagyobb konyhatechnikát igénylő művészeti ág, ami azoknak készül, akik az erős ingerekből értenek, míg a post rocknál sokszor a nüansznyi árnyalatokat kell észrevenni. Kisebb technikai tudást igényel a metalnál, viszont nagyobb hangulatfestő képességet. És mindkét irányzatnak megvannak a nagy séfjei és a kontár kisszakácsai.
A LADLO-tól szoktunk kapni metallemezeket, post lemezeket is, ezekben a közös a minőség szokott lenni. A Wildernessking egy dél-afrikai post metal együttes, és az említett kiadó ismét nem nyúlt mellé, a külcsín is ott van a topon és a zenekar is faszán kavargatja az éteri hangulatokat. A megszokott sikálós gitártechnika vezeti végig a melódiákat, és a műfajhoz feltétlenül szükséges basszusgitár alapú harmóniamenetek dominálnak. A dob változó, de inkább lassú/középtempós. Az ének pedig a black károgás/sikoltozás jegyében épít.

A csapat egyébként 2011-től aktivizál, azóta ez a második lemez. Négytagú felállás, a basszusgitáros tolja a torokmunkát is. A záródalban megszólaló hölgy Alexandra Morte, és a nevén kívül nem tudok róla semmit.

A második dalban a kezdés után bejön egy pár másodperces intenzív blastelés, azt úgy tudtam volna még hallgatni - igaz, az lett volna a megszokott felfogás - így beszúrásként érdekesebb.
A To Transcend adja a megszokott shoegaze lazulást. Direkt nem írok depizést, mert ez most itt nem az. Amúgy az anyag egészére érvényes, hogy inkább pozitív érzelmeket kelt a megszokott elborulástól, vagy setétségtől. Ez pro-kontra hatás igazából, mert színfolt, ugyanakkor nem hatékony. Lehet újítás, lehet direkt, de lehet a hozzá nem értés következménye is.
A With Arms Like Wands aztán ellensúlyoz, legalább is az első két percben. Zakatol a blast, a gitár sikál, a basszer döngöl Keenan Nathan Oakes meg vérezteti a torkát. Jó ez így, eléggé rendben van. Majd törik a tempó, és szépen átvezetik a dolgot post metalba. Receptszerű, de mindig működik.

Ami nekem ront az összképben, az a többek között a túl éles pergőhang. Ez egy jazzesebb - rockosabb sound, nem annyira illik a black metalba. Kétségkívül jobban értelmezhető, mint a kutyabőrös verzió, és itt azért vannak is jól kidolgozott témák. A jó harmóniajáték mellé ütős kombóként szolgálna egy jó torkú énekes, ezt a folyamatos acsarkodást annyira nem tartom izgalmasnak. Igaz az utolsó dalban ott a női hang, de elfért volna az máshol is. Nálam a vendégszereplők mindig a vízbe dobott mentőövet juttatják eszembe. "Jó a lemez srácok, de kéne valami extra... Á, hívjuk meg énekelni/szólózni/szintizni az XY-t!"

A LADLO kiadvány mellett a Sick Man Getting Sick Records kiadta a cuccot bakeliten is méghozzá három féle színben.

Ha ajánlanom kéne ezt a cuccost valakinek, akkor az egy olyan ember lenne, aki épp ismerkedik a post metallal, vagy elkezdené magát beleásni a színtérbe. Még nem riasztaná el, hanem pont meghozná az étvágyát. Ezt a lemezt hallva a Wildernessking a metal zene Verdije lehetne. Könnyen emészthető, közérthető és játékos. Kellően ügyes, fülbemászó, viszont alig extrém.
Jó lemez a Mystical Future eszményien szép digipak csomagolással.