Ez alkalommal ismét egy LADLOtól érkező CDt van szerencsénk áthallgatni. A társaság, akinek az anyagáról szó van, hét éves fennállása alatt három lemezt és két EPt termelt ki eddig. A pontos jelenlegi felállást megállapítani elég nehéz feladat, de a Metal Archives szerint ezt a lemezt ketten jegyzik (Macabre: basszus és Weddir énekes, gitáros). Az amúgy nagyon tetszetős digipak (LADLO minőség) sem tartalmaz erre vonatkozóan érdemi információkat.


Roppant figyelemfelkeltő az indító nóta már egyből. Furán tördelt ritmika, amire monoton gitártrilla, és bontott akkordok sorakoznak. Ez eddig megfelel a kor által követelt szabványnak, tulajdonképpen post metalt hallunk. majd másfél perc után megjön a tehervonat és elcsapja a hallgatót. A sodró lendület mellett azonban a légiesség is jelen van, érdekes hajlítgatásokat tesz a bárdista Weddir. A lezárás is erős, ütemváltás vezet vissza a kezdő riffekhez.
Nagy hirtelenjében fellelkesített ez a sokrétűség, erősen reméltem, hogy marad is ez a hozzáállás. A hazai csúcsbrigád, az idő előtt méltatlanul elhamvadt Damned Spirits' Dance trillái jutottak eszembe időnként, bár ők egy csipetnyi humort is belevittek a művészetükbe. A Moonreich-nél ilyent nem hallani...
Jön tehát a Believe & Behead, amiben meg Mayhem emlékek lesznek úrrá rajtam. Mind a gitár, a dob és a vokalizálás miatt is. 
Ezek persze pillanatnyi zörrenések, nem egyértelmű áthallások. Amúgy a lemez egészére jellemző a visszatérő, lépcsőzetesen ismétlődő gitárhangok pörgetése, ahogy Blaspemer is teszi időnként. Ettől lesz a lemeznek egyfajta egysége, bár ez némely hallgatóknál idegesítő is lehet. Számomra rém izgalmas. Nemrég írtam egy másik LADLO kiadványról, ami ezzel együtt jött (Déluge). Ilyenkor ösztönösen összehasonlítást végzek, és ez tűnik győztesnek kikerülni a kettő közül (bár ez nem egy verseny).

A Sheitan hordozza az első igazi meglepetést. Bemutatja, hogy képes a társaság a lassabb tempóban is működni. Jól is esik már a ritmusváltás így 15 perc lavina után. És ez a következő nótában is így marad.
Aztán a Death Winged Majesty kezdése jórészt össze is foglalja számomra a jó black metal lényegét. És a folytatás is. A maga szűk 10 percével a megtestesült titokzatosság, sötétség... A "refrén" dallamai kifilézik az embert, egyszerre tradicionális és haladó szellem érződik.

Egy dolgot hiányolok ebből a lemezből. A változatosabb éneket. Így is kiváló, ebben a formában is működőképes, mégis lekapok egy fél pontot a végéből emiatt.

A megszólalás teljesen célszerű. A black metalra általában jellemző a jó gitárhangzás, mivel a magas és középfrekvenciákra támaszkodik (ezáltal a helyén marad), sok modernebb "brutálisabb" műfajban hallhatóval szemben. A svéd Endarkek Stúdiót dicsérhetjük itt vagyis Madnus - De Vo - Andersont.

Erősen franciás, modern, groteszk és izgalmas lemez a Pillar of Detest. Az a fajta, ahol minden pillanatban történik valami, mégsem fárasztó, mert bár alig vannak hosszan ismételt monoton részek, mégis eléggé egységes az összkép. A dallamok rendszerint bontott akkordokká állnak össze, ami ilyen mesteri szinten elég ritkán jelenik meg más bandáknál. Létezik melódia központú és harmónia központú zene. Ez viszont nagyon jól lavírozik a kettő között, házasítja a kettőt.