Kicsit kalandos a sorsa ennek a lemeznek, mivel a Ladlo tulajdonképpen csak tévedésből küldte el nekem. Mikor megtudtam, hogy jön az új The Great Old Ones anyag, valamint, hogy a kiadó küld fizikai példányt is, szóltunk, hogy kérnénk mi is. Aztán megjött a pakk két lemezzel, mivel azt hitték, hogy akkor ezt is kérem. Hát a párhuzam tetten érhető, és a korábbi bandákból ítélve, amikkel a Ladlo dolgozott (Regarde Les Hommes Tomber, Pensées Nocturnes) kimagozható, hogy mi a fő profiljuk. Viszont ez az anyag kevesebb a többinél számomra, igazából erős átverésnek érzek pár jelenséget...

Egyvalamiben mondjuk nagyon eredeti a 2005-ben megalakult francia csapat. A dalok címeinek elnevezésében. Az első EPjükön két szám szerepelt, ezek címei: I és II. Aztán jött egy split az Unruval, ahol a cím III. Jelen lemezen pedig a következő dalok kaptak helyet: IV és V. 
A tagok előéletéről nem sikerült túl sokat kiderítenem. A főnök egy Antonin Gerard nevű gitáros úr. Egyedül ő van jelen 2005. óta, a basszer Simon Barth és az énekes Thibault Bapst 2012-ben érkezett. A dobos Pierre Perichaud borítókat készít időnként, ezt is ő készítette, és azt kell mondjam, hogy a végeredmény szemet kápráztató lett. Kétszer kihajtható digipakról van szó, melyen misztikus ábrák kaptak helyet a koromfekete alapon. Őszintén szólva erősen unom azokat a mostanában divatba jött kontrasztra építő, digitálisan manipulált rajzokat / festményeket, amilyeneket pl. Seth Siro Anton is csinál. Nagyon nagy divat lett, és ha jól belegondolunk, az az irányzat eléggé határos és korlátokba ütköző.


Amit hallunk, azzal kapcsolatban viszont annyira nem vagyok elragadtatva sajnos. A hangzással nem lenne baj, még akkor sem, ha recsegős és zajos. Ez a műfaj ezt eltűri, viszont lehetne néha szellősebb, mert így, hogy egy vastag reszelékkolbász szól, így azért önerőszak egy kicsit az egyben hallgatás. Többre meg lehet, hogy nem lesz kedvünk. Mindemellé egy erősen visszhangosított és nagyon egyoldalú hörgés hallik 10 kilométer távolságból. A zenei témákat sokszor meg egészen egyszerűen nem hallom ki. Én pont szoktam örülni az ilyesminek, mivel lehet kutatni a mélyben, a sárban, a kátrányban, amitől egy black lemez csak izgalmas lesz, de ebben elakad a kezem, mikor nyúlok le a dolgokért.
A banda kiálása alapján arra következtettem volna, hogy sokkal érdekesebb és sokrétűbb zene lesz ez, de a dalok elején és végén hallható lehalkulós atmoszférikusabb részek kivételével csak a dara megy. Amikor majd két percben lecsengett a második szám felvezetője, és elkezdődött a blast, már tudtam, hogy megterhelő negyed órának nézek elébe. Az Altar of Plaguesnek is vannak (voltak - sajnálatomra feloszlottak) hasonló megnyilvánulásai, csak ott az ilyen fémlavina megoldások után jöttek a pihentető részek, meg valljuk be, jobb témákkal is operáltak.
Megszállott black fanoknak, akik élvezik a zajt is, tudom mondjuk ajánlani, mivel párszor nagyon el van találva a hangulat, kihámozhatók jók a hangzatok, és a tempó is szélvész, a vokális megoldáso̶k̶ is trúnak nevezhetők̶. Éppen ezért tulajdonképpen még mindig inkább jónak mondanám a Paramnesiát, mint rossznak. A második dalt például határozottan élvezhetőbbnek érzem, amikor egy kicsit belassul. Hirtelen fogódzkodót találni az egészen, bár a kíméletlenül horzsoló gitárok addigra sajnos már fájdalmat okoztak a hallójárataimnak.