A
Les Acteurs de l'Ombre Productions egy 2009-ben alakult, azóta lassan, de biztosan épülő kis francia kiadó. A furcsább, postos hangvételű black metal zenéket favorizálják, ahogy ez a náluk lévő bandákból is látszik:
The Great Old Ones, Paramnesia vagy a
Moonreich. A kiadványaik minősége lassan védjegyszerűvé válik, a digipakjaik bármelyik nagy kiadó cuccai mellé odatehetőek.
De beszéljünk inkább a zenéről...
A
Deluge bő egy hónapja megjelent CDjét betéve, pont olyan kezdést kapok, mint a dal címe:
Avalanche, vagyis lavina. A dal kirúg a székemből. Az első hangokból be tudom stilizálni, hiszen a profira sztereózott és kicsit túlkompresszált, de nem agyatlanul mély gitárhangzás a post metal sajátja... A szám végén kicsit idegesítő a megszaggatott gitárhang, de nem tart sokáig szerencsére. Sosem szerettem, mikor nem kézzel van a gitár eltompítva, hanem a hangmérnök egerével. Azok a zajok - zörejek hozzátartoznak a hangszer megnyilvánulásaihoz kérem!
A másodjára érkező
Appátban már megjelennek dallamok is, és néha
Benjamin Marchal dobos is megpihen. Szélvész - vadállat tempót diktál, de ez jól harmonizál a kiadvány zeneiségével. Aztán a dal közepén érdekes, chrunch hangzás és női kántálás a háttérből (
Héléne Muesser szállította a hangot). Hatékony. De van itt másik vendégszereplés is, konkrétan az
Alcestből ismert
Stéphane "Nige" Paut személyében, aki a
Mélas Kholéban hallatja hangját.
Viszont így a tizedik perc után kezd egy kicsit az összkép terhes lenni. Ha már én mondom azt, hogy egy-két riff jól esne, ott már tényleg nagyon rizsára lett véve a gitár. Gyakorlatilag a tremolós és az akusztikus (amúgy nagyon profin kevert és atmoszférikusra gyúrt) betétek váltakoznak. A dob is zsír profi, de ezidáig egyetlen egy stílust hallottunk. Ennél a pontnál éreztem azt, hogy az igazán nagy pontszámhoz valamiféle fordulópont, csavar szükségeltetne.
De sajnos a soron következő nóta egy perces bevezetője után ismét jön a szögelés, és a HC üvöltés. Tulajdonképpen működik a zenétől erősen elütő vokális megoldás, viszont ez a fajta hangképzés egy idő után fárasztó. Gondolom, ezért voltak a vendégénekesek, viszont ha őket jobban kívánja a fülem, akkor az egy kicsit gáz, nem?
És a menetrendszerű pszicho gitár is a
Naufrage vége felé. Ez már tényleg borítékolható volt.
Na de ne legyünk negatívak, úgy érzem, most már tényleg történnie kell valaminek (annak ellenére, hogy kaptam már a
LADLO-tól olyan lemezt, amit jóra kellett hallgatni - igaz rossz az sem volt, csak elment mellettem).
![](/userfiles/Image/2015-11-03/deluge2.jpg)
Így is lett, meg nem is. Szerintem az alkotók is érezték, hogy ez így unalmas lehet, ezért drasztikus tempócsökkentés következik, viszont üvölt, hogy ebben meg nem elég jók. Oké, a
Klartraumerben hallani zongorát is, és a harmonikus megoldások is mélyek, okosak, és pimaszul jól van időzítve. Csak emiatt a rész miatt bevésem idő előtt a nyolc pontot, amit már nemigen fog tudni semmi lerombolni. A Vide-ben pedig már ismét itt a lavina, ez egyfajta keret, így a lemez működik.
Ami említésre méltó még, az a hangzás és a külcsín.
A hangszerek faszán duruzsolnak, igazán modern és jól felépített megszólalás ez köszönhetően
Chris Edrichnek és
Joey Sturgisnak a michigani
Bros Studioból.
És hát a borító. Mint már említettem a
LADLOtól még nem kaptam randa cuccot. Itt van a polcomon a korábbi
Paramnesia lemez és a két
The Great Old Ones is. Mindegyik profi mű (utóbbiak zeneileg is). Ez, amit itt láthatunk egy se nem monokróm, se nem színes cucc, a fehér mellett a kék és az arany színe alkotja az egészet. Az a fajta grafika, amin megragad az ember szeme, szinte vonzza. Hosszú percekig lehet rajta kutakodni.
Összefoglalva, ez egy egész jó lemez, annak ellenére, hogy a cikk egészében ütöttem - vágtam szegényeket. Amit hiányolok, az az egyedi arculat, és a kiszámíthatatlanság. A post metalnál ezen kettőből nem fogok engedni, mivel annyira sok képviselője van, hogy jóformán ez a pontozás lényege.