A norvég Satyricon sok szempontból fura képződmény. Először is, ténylegesen alapító tag már nincs is a bandában, hiszen Satyr (Sigurd Wongraven) csak az alakulás után röviddel szállt be. Ez még 1990-ben volt, majd Frost (Kjetil-Vidar Haraldstad) 1992-ben csatlakozott, és gyakorlatilag létrejött a banda végleges felállása. Mára Satyr kezeli a húrokat és a torkot, szerzi a dalokat, Frost meg dobol.

Amikor megjelent ez a lemez, a black metal szcéna felől sok támadás érte a csapatot a rádióbarát hangzás miatt. Ez azért érdekes, mert a Satyricon igazából sosem tartozott az ultraortodox black csapatok közé, amilyen például a Burzum, Darkthrone, korai Immortal vagy a korai Ulver volt. Ugyanakkor igaz, hogy tovább enyhült a hangzásvilág, már abból a szempontból, hogy a gitárok nem roncsolt, vagy pláne nekró hangzással vannak rögzítve, de ez már a Volcano lemeznél elkezdődött. A Rebel Extravaganza (ami sokak szerint a legjobb lemezük) és az azelőtti anyagok még csak-csak elmentek a true vonalon, az utóbbi három lemez viszont már semmiképpen.

Pedig a gonoszság-faktor megvan, éppen ezért én nem azt mondanám, hogy rádióbarát, hanem egyfajta elvont, vonszolós hangulat felé fordult a banda. És a megszólalás is profi (no nem agyonpolírozott, nem divatos). A leginkább szembeötlő a gyomorba ható mélységű dobhangzás. Kopogós, dohos, egyedi. A gitárokból minden tökéletesen kihallatszik az utolsó hangig, ellentétben egy klasszikus black banda gitárhangzásától. De a gitárnál nemcsak a hangzás a feszes, és precíz, hanem maga a játék is, annak ellenére, hogy nem egy nagyon bonyolult dolog az, amit Satyr csinál. Szóló az nincs. Ide? Minek... Ellenben kellően monoton és meditatív időnként a játéka.

Frost is azok közé a dobosok közé tartozik, akik képesek két külön stílust játszani két külön zenekarban. Érdemes megfigyelni, mit csinál az 1349-ben. Ott egy szélvész gyors, embertelen dobolást mutat be, míg a Satyricon utolsó 3 lemezén inkább a középtempókat favorizálja. Ezen kívül nagyon sokszor érezni, hogy magasról tesz a trendekre, inkább egyfajta sámánisztikus lüktetés létrehozása a cél nála, mint a tényleges, szabályos fémzene dobolás.
A basszustémákat Lars K. Norberg játszotta fel a Spiral Architectből (érdekesség, hogy ugyanazon csapat énekese Øyvind Hægeland meg a Mayhem Grand Declaration of War lemezén vendégeskedett).

Kritizáljam csúnyán is a lemezt? Hát összességében azért kap tőlem fél pont levonást, mert Satyr hangja bár izmos, a műfajban mindenképp élvonalbeli, csak éppen nem tud mást, egyedül ezt az egyhangú gonosz károgást.

2006 április 24-én jött ki a lemez a kontinensen és június 13-án az államokban. A limitált kiadású CD-n és a bakelitváltozaton található egy 9-ik szám is, a Storm (cukipofa kiadók - szívassuk a gyűjtő szenvedéllyel megáldott rajongókat). Két kiadó is gondozza a Now, Diabolicalt mégpedig a Roadrunner és a Century Media (ez megint csak egy olyan pont, ahol a true arcok elkezdenek fujjolni). Érdekességképpen megjegyzem, hogy Satyr a tulajdonosa a Moonfog Records kiadónak, ahol szintén jelentek meg korai Satyricon lemezek (no, akkoriban még nem volt fujjolás). A keverés Mike Fraser kezei alatt készült, ami már meg is magyarázza a pöpec megszólalást. A mastert pedig az az Eirik Hundvin (Pytten) készítette, aki eleve a norvég black bandák "sztárhangmérnökének" számít, hiszen olyan bandákkal dolgozott együtt, mint a Burzum, Mayhem, Immortal, Enslaved, Emperor, sötöbö...
A Now Diabolocal lemezen két dalhoz is készült klip. Az egyik a Pentagram Burns, a másik a K.I.N.G. 

Ha Ön a true black vonalra kíváncsi, ne ezt a lemezt vegye elő, hiszen ez már bőven elhajolt attól, bizonyos szempontból több, más szempontból meg kevesebb annál. Van pár zenekar, ami hidat ver a true black és a végletesen rádióbarát "black metal cirkusz" közé. Ezek közé sorolnám a Satyricont vagy az Emperort is. Ha túlteszi magát a hallgató az első két nóta popos hangvételén, egy fura kísérletezős, gonosz utazásban lesz része. Kiváló lemez azoknak, akik kíváncsiak a black metalra, de nem mernek abba fejest ugrani.