A nemrég tárgyalt Revelations of The Black Flame anyagnál már írtam, hogy a csapat nagy valószínűséggel, akár a sok, szerintem teljességgel alaptalan csuklóból kirázott negatív kritika, akár saját torzszülöttük egyszeri mivolta miatt a friss anyaggal valamilyen szinten vissza fog kanyarodni az ortodox black metal közegbe.

Sejtésem be is igazolódott, bár természetesen az 1349 háza táján most sem alakult minden úgy, mint amire az ember egyébként számíthatott. Először is gyorsan megnyugtatok minden régi hívet, hogy a csapat ismét előtérbe tolta gyorsaságorientált mivoltát, azonban már egy kicsit más formában, mint ahogy az a korai anyagokon volt jellemző. Szerencsére a Revelations okozta lelki sebeket nem takargatták el, így a klasszikus süvöltő gyűlöletorkán vonal mára kiegészült egy egészen különleges, beteges hangulati aláfestéssel, nem feltétlenül klasszikus megoldással. Igaz, hogy a témák a hagyományos északi szélvész alapokból építkeznek, azonban a tempókat igen bátran, sokszor meghökkentő módon variálják. Bár közel sem olyan kifacsartan, mint az előző anyagon. Szerencsére a teljes album megszerkesztettségére most is sok figyelmet fordított a csapat, így az egyes tételek között felbukkanó hosszabb-rövidebb átvezető „csatornák” kellő pihenőt adnak a fülnek egy-egy újabb pusztítás előtt. Így a gyors számok egyértelműen elkülönülnek egymástól, ügyesen elkerülve a babkása-káoszba fulladást és saját hullámaik önkéntelen kioltását. A figyelemmel összerakott szerkezet, a hangzás, a használt hangulati elemek, a váltások, leállások és az egész miliő előttem egy egyedi vonal lassú kialakulásának gyanúját kelti, hisz meglepően erős párhuzamot lehet vonni a Demonoir, az utolsó két Marduk és a Funeral Mist anyagok között, amik mind valami hasonló, kicsit megfoghatatlan túlvilági attitüddel, hangzással és varázzsal bírnak. Természetesen a Rebel Extravaganzás Satyricon (főleg Frost egyedi dobolása miatt) és a Dödheimsgard hatása sem tagadható, amik szerintem egyértelműen mellérendelő módon fejtik ki energiáikat egymásra, szó sincs másolásról, vagy mimézisről. Ravn vokális teljesítményét csak dicsérni tudom, ami nem merül ki az egyszeri blackes károgásban. Ha kell, suttog, ha kell mély hangon monologizál, ha kell gyűlölettől telve köpködi az igét. A hangzás is kellőképpen tiszta, érthető és arányos.

Egy érett, az ortodox vonalon belül minden eddigi anyaguknál zeneibb irány bontakozik ki a Demonoiron, ahol fontos szerepet kap a minőségi rosta, a megszerkesztettség és a hangulat végletekig kidolgozott volta, ahol bizony elférnek megfelelő pillanatban a stílusidegen hangszerek is (pl.: zongora, egyéb népi húros ingyom-bingyomok, szintiszösszenetek). Gondolom a fentebb említett anyagok kedvelőinek nem kell sokat magyarázni, hogy mi a dolguk…