Azt hiszem a finn Shade Empire-ört egyeseknek nem kell bemutatni, akik pedig nem gyarapítják e halmaz részeseit, azoknak egy picit mesélek (illetve megtette helyettem már snecy kollégám is – aki kicsit más pontot is hozott ki a végén – csak hát jött a promó, a sick gyerek meg firkantani kényszerült róla). A csapat a dallamos death-black színházából érkezik gótikus ablakai, pedig repedeznek a samplerek és ipari vágások hadai alatt. Kuopio nevű helyen alakultak 1999-ben, a Zero Nexus (tipikus elektró cím) a tavalyi harmadik nagylemez, melyet a Dynamic Arts Records adott ki és idehaza a Lethal Conflict terjeszt. A front ember Juha Harju, akit a szintén finn Ajattara-ban 2007 óta négy húros nyűvő illetve háttérvokálos, a death-thrash Deathchain-ban pedig csak basszeros, ahogy a mesélő troll - gombás aberrációk szülte black mérgezésben is; azaz a Trollheim's Grott-ban. A Shade Empire rengeteg kisegítő zenésszel szállt a zenei ringbe, egy erősebb mérkőzésre, így akadnak valóban érdekes mozzanatok és hatások, de lényegében a profi munka egy nagy üresség, pedig a hat tagú hordát megsegíti Petra Lisitsin (női ének – csaj nagyon tud, bele se merek gondolni, miket adhat ki magából mikor izzad valaki alatt vagy felett…) vagy Jorma Koponen tenor énekes (na az ő izzadására inkább nem lennék kíváncsi, bár kétségtelenül érti a dolgát zenei téren), s akkor még egy szót se szóltam Aku Kolari szaxofonos meneteiről. Ezek alapján mindenki azt hihetné, valami nagyon nagy dolgot fogunk hallani, ilyen nevek, zenészek és érdemek mellett csak jó lehet a Zero Nexus.




A baj ott van, hogy nehéz igazán kiemelkedőt alkotni a The Kovenant Animatronic-ja után (holott nem egy remekmű, inkább csak kiemelkedő dalokat tartalmaz, s egységében hallgatva ügyes kísérletezés), s akkor egy szót se szóltam még a későbbi Arcturus űrlépegetésekről. A Shade Empire legnagyobb rákfenéje éppen abban rejlik, hogy egyesek már rég meg is emésztették azt a vaddisznót, melynek hajtóvadászatát a Zero Nexus még csak most szervezi. Csak 5-6 évet késtek, de ez a kis idővallum tökéletesen elég, hogy a fénymásológép kattogásának hangját jutassa eszünkbe, s a lényegében a recept egyszerű; Arcturus, Dimmu Borgir és The Kovenant, ezt még meglehet fejelni későbbi Troll-lal, vagy Throne of Molok-kal, vagy éppen a lengyel Mussorgski-val (Emberek! Az In Harmony with the Universe 1995-ös, s gyakorlatilag ugyanez, csak nem ennyire sokszínű és nincs ilyen cicomás teríték és függöny) nem is beszélve a Samael identitászavaráról, amely megint csak nem tekinthető elenyésző fűszernek a nagy kozmikus kotyvaszban. Mint már említettem akadnak érdekes megoldások, így tehát a Victory egy szinte tökéletes dal, s a vége olyan jazzes és post-rock témákat hoz elő (tehát erősen filmzene szagú), mint a késő Ulver, vagy a Harvesters of Death poppos lépegetései, melyek egy az egyben hajaznak a The Kovenant által is feldolgozott (nem véletlenül) Spaceman-re a Babylon Zoo-tól. Ahogy ügyesnek mondható a Blood Colours the White misztikus lépegetése és a Flesh Relinquished sűrű tere. A tudással természetesen semmi gond sincs, profi minden, de igazán nagyot az újszülöttnek adhat csak. No meg nézzük meg ezt a szánalmas fotót! Gyerekek, nekem mindig is hányingerem volt a Manowar féle barbár beállásoktól, ahogy a gothic csapatok temetős és templomos pózerkedései se nyerték meg a tetszésemet, na de ez a propaganda fotó túlszárnyalja a 12 éves black metalos anyu kedvencei, s a 13 évesen világfájdalomtól kancsalódott és csonttá aszott emo-s pöcsöket és nunikat is. Mint valami vásári búcsús majmok, a poromdon röhögést gyűjtő és dédelgető elbaszott bohócok! Ez félelmetesen szánalmas, a fémdetektor előbb találna rájuk, mint a húsvéti nyuszi a tormás sonkára illetve a srácok valószínűleg sokat szemeztek a Hellraiser-re és forgatták a kockát Clive Barker utasításai szerint, csak mert ilyen és ekkora láncok meg kampók? Huhh… vagy csak összekeverték a sado-mazo homevideós rakjuk egymást seggbe partit a fotós műtermével…


A hangzás erőteljes és Sami Niittykoski igencsak ért ahhoz, hogyan lehet a nagy halmazból úgy mixelni, hogy abból minden hangszer a maga módján üssön, s harmóniát és egészet alkosson (élőben gyakorlatilag előadhatatlan – ahogy az összes ilyesmi muzsika), ám a vérszegény borító, maximum a 70’es és 80’as évek szuperhőseinek képregény borítóján, vagy a korai Doom és társai lőjük egymást játékok fedőjén állta volna meg a helyét. Az igazsághoz tartozik, hogy míg az emlegetett The Kovenant elsősorban indusztriális sci-fi blackben utazott (igen utazott, a szó jogos és kézenfekvő, hiszen mára nagyon elpopularizálódtak zeneileg), addig a Shade Empire mindezt melodikus death metalokkal támogatja meg. De lényegében egyről beszélünk, hiszen minden ilyesfajta muzsika alapja az űr és a kozmikus magány repedései, az ismeretlen meghódítása, vagy annak körbevizelése, s ily módon a finn láncos brigád semmivel se eredetibb, mint mondjuk a The Amenta (s még nincs olyan komplex). Egyesek majd biztosan felháborodva küldenek el a kurva anyámba, de higgyétek el, anyu semmiről se tehet! Ő Omega és Beatles féle halmazon nőtt fel, s nem hibás abban, hogy nekem a véleményem; ami. Természetesen, aki ki van éhezve a klasszikus és pátoszi zenei burkokra, melyek ipari förmedvények lánctalpai alatt vonaglanak, annak a Shade Empire is betalálhat – hiszen egy újszülöttnek minden vicc új, de ha netán eddig valaki nem ismerte volna a hordát, az nézzen utána a hatások gyanánt említett neveknek is. Sajnos amekkora lehetőséget és határtalan perspektívákat biztosíthat az elektronikus és indusztriális massza alap gyanánt, akkora buktatókat is rejt a megvalósítás terén!