Sok zenekar csúszik el azon, hogy pár érett és egyedinek tekinthető korong után újításba kezdenek, és nagyon elcsúsznak vele, felszámolják mindazt, amik előtte voltak, a metamorfozió pedig súlyosan viszályos. Mindez nem mondható el a finn Ajattara-ról, amit azt hiszem nem kell bemutatnom, hiszen a hírhedt Pasi Koskinen dalolászik benne (egykoron a műfajában méltón kultikus Amorphis frontember), de megtalálható a brigádban még pár ismerős név; Tommi Lillman a Sinergy-ből, vagy pl,. a billentyűk mögött Janne Immonen a Waltari-ból és még sokan mások…
Zeneileg tehát az Ajattara mit sem változott, a már jó beékelt középtempós hasogatást kapjuk immáron az 5. nagylemezen…


A recept egyszerű, végy súlyos lassú ritmusokat, nyakonöntve egy jó adag szaggatással és kínnal, mélységgel és reménnyel, folk elemekkel, és hörgő-károgó vastag tónusú vokállal. Minderre cukormázként olvad rá a végtelen űr, a tátongó éjszaka és a bármelyik pillanatban bekövetkező apokalipszis. A Kalmanto lényegében ugyanott hagyta abba, ahol a 2006-os ÄPÄRE befejezte, mégsem érzem, a meg nem szakítható folytonosságban az erőt. Profi zenészek profi zenéje, de mára kissé lerágottá lett, a Kuolema-hoz képest, pedig egyenesen gyenge produkció. A hangzás a már megszokott vastag és erős dobálózás a ritmusok és riffek között, betegséggel és leprával a hátán, megmászva a végtelennek hitt erdők dombjait. A külsőségek se sok újat mutatnak, bár azért már volt erősebb borítójuk is, ez a mostani is beleillik az összképbe. A folkos (pl. ...Putoan, vagy a Naimalaulu) témák viszont most nem csámborognak annyira népiesen végig azon a bizonyos főutcán, ezek helyét is komor dallamok és suttogó ipari degradációk veszik át. Ám ettől függetlenül rájuk férne, hogy kimozduljanak monstrumaikkal a jól kitaposott lélekvesztő láb és fejmozgató vonaglásból, bár mindenképpen újító szándékkal bír, hogy megjelentek az ipari hatások előszelei – lásd a címadóban, s még ha minimalistán is de benne fogantak ebben az elátkozott 36 percben. Igazából nem csak középtempó uralja az anyagot, itt-ott akadnak szinte már doom lassúságú sebesség vesztések, és a gyorsabb témák is megjelennek itt-ott. Annak üthet nagyot, aki most ismeri őket meg, azonban ellentétben ezzel a réteggel, kétlem, hogy a rajongók elájulnak, hiszen a szószórós értelmében nem kapnak semmi újat, olyan mint egy brazil szappanopara, csak ez kegyetlenül összerakott, dühös és súlyos, jaa és Finnországból való…


Tehát, amit kapunk az tipikus Ajattara; beteg black metallal vegyített dark death zene a középtempósabb féléből, sok erővel, agresszióval, de szinte előre kiszámítható építkezésekkel és igazából, ahogy az eddigi korongok – így ez is 3-4 gitár témát kevergetve adja, azt, amit ad. Ezzel nincs semmi gond, csak könnyen unalmassá lehet egy idő után, s hiába merítenek más kultúrákból – pl. Turuuden Takila, mongolos-törökös hatásokkal indít – mikor letisztul és felszívódnak a népzenei fertőzések, a gitárok a megszokott riffeket gyártják és a dob is a már 1000x hallott ritmust püföli. Persze mindent egybevéve kellemes hallgatnivaló, de semmi megváltó, a Hold fénye éterien adja át magát az elmúlásnak, a végső éjszaka beköszöntének, a démonok és a Halál pitvarának egy rothadó szív belsejébe süllyesztve…

http://www.myspace.com/ajattara