Folytatnám azon black metal lemezek kivesézését, melyeket nem tudok egyéb jelző nélkül kategorizálni. Mellesleg a trv (igen, hiányzik az "e" a végéről, bízom benne, hogy leesik végre, hogy direkt) kategóriából is keményen kilóg a tárgy ezúttal, de muszáj róla írjak, mert hetek óta rá vagyok függve.
A Shade Empire egy finn csapat, amely lassan 15 éve szállít dallamos black metal anyagokat, és immár négy lemezzel büszkélkedhet. Viszonylag kevés tagcserével működött eddig, négyen a zenekarból alapító tagok. A hazai színtéren talán elsőnek mondható metal szakértő Dimmu Borgir kópiának találta őket, én azonban többnek hallom. Mondjuk szeretem a Dimmut is, viszont náluk a show és a felhajtás mindig többnek tűnik a valódi művészi értékeknél. A Shade viszont tényleg kidolgozott, művészi dallammenetekkel, szimfónikus betétekkel operál, és az avantgárdos fanyar téboly-humort egy pillanatig sem érzem. Nem színvonal skálán, hanem intellektuálisan értve, ez a lemez komoly.

Nagyon okosan épül fel az első dal, szépen bevezetve, hogy mi is fog itt történni, majd a refrénnél a torkomat elszorítja a váltás és a szimfónikus betétek. Az ember lelke szakad le tőle. És ez az a pont, ahol a lemez engem megfogott, és nem ereszt. Talán egy kicsit furcsa, hogy pont én írok egy efféle "jó produkcióról", egy pöpecre megkevert lemezről, de ez van... Nagyon tetszik...

Sok kedvenc, illetve meghatóan szép pillanat van itt. Például a kezdő nóta fentebb már említett refrénje, a második dal a Dawnless Days első perce végén hallható fűrészelés, és a személyes kedvenc dalom, a Malicious Winds. A játékidő alapján ez akár egy LP + EP is lehetne, így nem meglepő, hogy csak ez a három ugrott még ki eddig fejből, holott már vagy tucatszor hallgattam.
No igen, még egy, ami nagyon üt, pedig melodikus: az Ash Statues fő dallammenete, refrénje és a befejezéskor az a hihetetlenül váratlan harmónia. Megint csak az, amitől megszakad az ember szíve. Egy kimondottan melodikus metallemezen nem hatna meg (csömör), viszont ilyen körítéssel, mint amilyen a produkció többi része, nagyon is hatékony.
A Disembodiment kezdése egy kicsit pihenteti a fülünket. A nagy töménység után jól esik ez a kereken két perc szimfónikus, és elektronikus varázslat, majd az akusztikus gitárjáték. Valamint progos részek is bekúsznak, pl. a nyolcadik perc végén az akusztikus témára írt gitárszóló, ami után felrobban a dal. Meglepő a női vokál, és az is, hogy egészen eddig nem került elő.

Egy negatívuma az Omega Arcane-nek a túl tömény hangzás mellett, amit Peta is kiemelt a HP-n: újat valóban nem nagyon hoznak, így a pontozáskor szubjektív leszek, hiszen tényleges értéke talán nincs ennyi ennek a műnek. Viszont nagyon szeretem hallgatni, mert meseszerű, légies, de mégis kemény, és lendületes.

Számomra érdekesség - és ezt a dolgot szoktam szeretni -, hogy a vokálokat halkra keverték. Ahol ennyire dominál a hörgés/károgás az énekkel szemben, ott szerintem felesleges fentebb engedni a hangerejét, dolgozzanak csak a hangszerek. Úgyis telített a zene. 

A Ruinsre készült klip is, igaz, brutálisan szétszedték miatta a dalt, mellesleg csúnya filmes kliséket használtak fel (tagok arcai a végén egyenként mutatva - minek?).
Miért nem 10? Mert egy kicsit valóban sok a szinti, illetve a hangzás is olyan kiművelt (kimondom: művi), ami egy kicsit fárasztó, nehéz egyben meghallgatni, de az öt tized levonás valójában csak egy figyelmeztető, egy ötös-alá. Tudom ajánlani ezt a lemezt akkor, ha szeretnének Önök egy hosszan boncolgatható, és nagyon finoman kiművelt, szabályos megoldásokkal dolgozó metalbandát megismerni. Nálam a Dimmu Borgirt keményen leiskolázták.