Biztos meggyőződéssel(-ből) állítom, hogy a német Holy Moses-t illik ismerni mindazoknak, akiknek a thrash metal jelent valamit. A csapat 1980-ban alakult Aachenben, korántsem azzal a felállással és koncepcióval, amivel mi ismerhetjük, rengeteget tagcserén estek át, s ők is azok hordák halmazát erősítik, melyek az eredeti felállásból már egyetlen tagot se tudhatnak magukénak. Az örök thrasher tündér Sabina Classen is csak 83-ban ismerkedett meg szent mózerünkkel, és 84-től kezdett énekelni, s az első demó, amin hallható volt egyéni recés hangja, az a Death Bells. Valójában semmiről sem maradtunk le, hiszen Sabina oszlopos tagja lett a Holy Moses-nek, egyedi vágású frontembere, s az első nagylemez is csak 86-ban jött ki Queen of Siam címmel.
Azonban nem állíthatjuk azt sem, hogy nem voltak elgyengülései, és a 1993-ban alakult hamburgi Temple of the Absurd volt ennek az egyetlen, ám majdnem végzetes jele. Szintén thrash metal volt, azonban sokkal sötétebb és lassabb, mint az őrjöngő és csapkodó Mózesünk. Ami talán még érdekesség, hogy Warpath tagok alkották, s mindössze két korongjuk jelent meg, azonban nem rabolnám senkinek az idejét, mert ha lejjebb néztek, akkor ott van az oldalon az első publikált cikkek között a 95-ös Absurd korongról egy kritika, illetve egy nagyon rövidke (időhiány és fáradtság) interjú, melyből kiderül, hogy Sabina végül a Holy Moses mellett döntött és azóta is gőzmozdonyként zakatolnak előre… immáron 25 éve…

Az e hónap 7.-én megjelent Agony of Death mindenidők leglátványosabb Holy Moses borítóját termelte ki, s egyben a legdallamosabb korongjukat is. Régen láttam ennyire jól sikerült (s a zenéhez is illő) digitális táblán készült fedőt, amelyet Stephan Hagenow képregény-rajzoló készített el, aki olyan hazánkban kevésbé ismert design művekért felelős, mint a Joe Darling vagy a Ratten Meute... A jövő szerű és fiktív biomechanika megvalósulása itt csak hangulatában és zenei koncepciójában mutat hasonló jegyeket a 89-es sci-fi és hidegháború marta The New Machine of Liechtenstein-nel. Amúgy zeneileg szinte az összes lemezről kapunk valamiféle reinkarnatív megoldás halmazt, de a már említett 89-es korong és az azt két évvel megelőző Finished With the Dogs érzékelhető leginkább. Két kiemelkedő anyag tőlük, tehát panaszra nem lehet okunk, azonban ettől függetlenül rengeteget lassultak, a nóták többsége inkább középtempós mint csapkodó őrlés háború. S a korai speed elemek inkább power és heavy metal barázdákkal töltődnek fel, melyek a thrash erejét nem veszik el, de a gyilkos éle sokat csorbul.
Ennyi klasszikus zenei monumentális pátoszt se kaptunk eddig tőlük, de mindez remekül illik az Agony of Death post-humanity világégés és öldöklő burjánzásába, így tehát szinte minden dalokban hallhatunk hihetetlenül igényes már-már filmzene szerű részleteket, ha mást nem akkor egy sejtelmes és párolgó-sistergő űr-kozmosz atmoszférát, melyek által remekül össze lett kötve a 12 tétel, és még erősebbnek is tűnnek, mint ha nem lebegne a háttérben az a bizonyos megfoghatatlanság (hasonlóakat a floridai első két Nocturnus anyagon hallhattunk).
A dalok természetesen technikásak, de korunk thrash csapataihoz képest, igencsak egyszerűnek tűnnek – s valljuk be, hatnak is! Ilyenkor esik le, mennyit fejlődik egy-egy stílus, mennyi komplexvitáson és változáson esik át, s még mindig ugyanarról a műfajról beszélünk, és ha górcső alá vesszük az egykori ősmamut képviselőit – ez esetben a Sabina féle Mózest – akkor bizony akaratlanul is észrevesszük, mennyire leragadtak és egyhelyben topognak egykori isteneink a többi hordához képest a scenében. Ám ezt valójában egyetlen szóval el tudjuk intézni; a Holy Moses old school thrashben utazik, nem gerinctelen és hű maradt egykori önmagához, s korántsem lehet érzékelni, azt a modernséget, amit a Strength Power Will Passion-ön vagy a Disorder of the Order-en hallhattunk, hiszen sokkal mélyebb gyökerekig ástak vissza…


Mindent leszámítva egy hibátlan lemezzel lettünk gazdagabbak, aminek az igazán nagy thrasherek polcában ott a helye (hiszen kijött sima CD-n, limitált Digi-Packen és LP-n is, amit már csak a gyönyörű borítóért is érdemes beszerezni), az viszont tagadhatatlan, hogy erejük fogytában, s mikor anno Sabinával az A38-on beszélgettem, bár frissnek és belevaló nőnek láttam-ismertem meg - aki meghazudtolja korát!, - ám a idő pespektívái és az évek lenyomatai a Holy Moses jövőjét is determinálják. Úgy érzem belefáradtak, nincs bennük az a hatalmas bulldózer energia, s nem hinném, hogy a csapat 30. évfordulóját még ünnepelni fogjuk egy új koronggal. Egy viszont biztos, a Holy Moses a thrash metal egy komoly múlt béli szegmense, Sabina egy hihetetlenül nagy egyéniség, s kissé tovább vitte, mint a mi Bíró Icánk (alias Metallady - aki most 51 évesen egy millióért levetközött - gratulálok - végülis a muff az muff marad fémmel és a nélkül is...) mi pedig legyünk boldogok, hogy ismerhetjük-ismerhettük mindezt!