Sokáig tanakodtam, mivel is kezdjek itt a Fémforgácson, s végül arra a döntésre jutottam, hogy a betoppanásomat a közösségetekbe, ha meghatározónak nem is, de mindenképpen érdekesnek ható (főleg mai szemmel) albummal indítanám meg. A Temple Of The Absurd sokak számára ismerősen csenghet, s elsősorban nem a klisés névválasztásnak köszönhetően, hiszen ez valójában két lemezre dagadó és azóta be is kebelezett a kultikus német Holy Moses project. Az alakulás 13 évvel a főbanda után történt meg Hamburgban (1993-ban). Valójában már ekkor születtek dalok és kerültek is fel a két évvel később debütáló lemezre, az Absurd-ra (melyről most olvasol), amit négy év differenciával és tagváltásokkal később a Mother, Creator, God követett, s ezzel be is fejeződött az abszurd templomok romlott oltára… avagy, kidőlt a tömjén, leégett a gyertya, s egyben a kápolna is… helyette marad a fémzenei történelem, s egyeseknek pár kellemes emlék.



Hogy mi szükség volt valójában erre a projectre, arról fogalmam sincs, hiszen a Temple of the Absurd mérges kislánya Sabina Classen itt is ugyanúgy hörög, mint a főbanda többi lemezén (leszámítva a kezdeteket) a zenei kísérletezések se mentek túl messzire a fővonaltól, az Abdurd-on még basszerozik a szintén Holy Moses-ből ismert Robert "Ozzy" Frese és a fél Warpath legénység (inkább tűnik Warpath projectnek, mint Holy Moses-nek, mégis a hatások és a végeredmény ez utóbbira hajaz, nem is gyengén!). Hogy ne húzzam az időt, s ahogy már említettem, ugyanazt kapjuk, amivel a Holy Moses fémjelezte masszív riffjeit, a témák alapvetően középtempósak és vastagok, kevés a radikális váltás, viszont sok a szaggatás, és nem az a tipikus thrash anyag (ahogy a Holy Moses se). A basszus feszes és mély, burjánzanak a fogós alapok, ahogy a szólók virtuózok, s a dallamok pedig nem fukarkodnak telíteni az oda illő részeket. Az egyetlen igazán nagy változás talán, hogy Sabina több helyen is beszél, melynek, ha nem is hatásai, de zeneműi lenyomatait jól ismerhetjük a Crisis vagy az Otep munkásságából. Az alapvetően lassú témák miatt kissé doom-os a dolog, de persze a thrash hadakozó riffjeit és szépen tagolt pergőit, kétlábdobjait nézve a doom elenyésző - csak a haldoklás marad meg, s ez is csak pár témában mutatkozik meg, mint pl.: Release vagy a Face The Fear. Ahogy a Plain Of Existance kezdése heavy és power alapokkal dönget, és a Beside The Rain akusztikus kezdése is súlyos doom témákat présel ki önmagából, mély, dallamos, súttogó… elfolyik, akár a morfium után a valóság. Ennek ellenére a lemez mégsem iszonyat változatos, csak azt az ösvényt járja végig, amit a Holy Moses már egy ideje, csak egyet lép erre, egyet arra… így érnek meglepetések, de a világ megváltás, ahogy 95-ben, úgy 99-ben is elmaradt, és az érdeklődés is…


Tehát nem más ez, mint egy elvesztett háború, csata ellenség nélkül, éles fegyverekkel, vérveszteségtől mentesen, s persze nem utolsó sorban emlékezés, egy kicsit Mikszáth szerűen, a megszépülő és dicső múlt távlataiból.