Az egyik legkülönlegesebb és legfélelmetesebb élmény volt ezt hallgatni anno. Nagy a nosztalgiafaktor, ami körüllengi nálam ezt a lemezt, de azóta sem hallottam ilyet. Roppant egyedi színfoltja a doom/death metalnak a Disembowelment. Igazi ajándék, hogy Inverloch néven a banda két tagja tovább kísért iszonyú súlyos zenéjükkel.
Ebben nagy fantáziát nem láttam. Itt-ott egy-egy érdekesebb pillanat, de a többi nem igazán nyűgözött le. Sőt...
Ezt az egyórás játékidőt itt nem tartom annyira indokoltnak. Az utolsó szám és főleg a második tétel felmutat egy-két jó ötletet, és a Heaven Shall Burn-re emlékeztető sikálások is jól állnak a bandának, de ötletek terén messze elmarad az előbb említett vagy más nívós black anyagtól. Múltidézésnek valóban megteszi.
McFrost leírta az én gondolataimat is. Egy olyan hihetetlenül erős közegben, mint amilyen a black metal volt akkoriban (és még csak azután robbant be igazán), világos, hogy egy ilyen lemez feledésbe merül, főleg, hogy 96 környékén klasszikusok egész sora látott holdvilágot és adta fel a leckét mindenkinek! Szerintem jó lemez a Vinterland egyetlen albuma, de ha visszalépnék 96-ba, ez az anyag ugyanúgy nem találna el hozzám, mint ahogy akkor sem, vagy ha igen, hamar a porosodó kazetták egyike maradna. Nem volt akkora egyénisége a lemeznek, hogy utat törjön magának akkor, amikor a legnagyobbak sziporkáztak. Mondom ezt úgy, hogy nekem mai füllel tetszik ez a lemez, viszont úgy gondolom, az akkori (90-es évek) mesterművekhez hasonló gyöngyszemek ma már ritkábban bukkannak fel a műfajban (de azért megtörténik, lásd: Exercises in Futility), így az ember másképpen tudja értékelni a szenzációsnál gyengébb lemezeket is.
Úgy látom, többen is az ínyencségeket vették elő erre a különleges HP körre. Az Alchemist nagyon sok mindent tartalmaz, és ahogy ensomhet is kifejtette, egységet alkotnak az elemek. Az kimondottan tetszett, hogy nem várt pillanatokban jönnek érdekes váltások vagy súlyos, fémes riffek. Az én érdeklődésemet határozottan fenntartják.
Túl sok izgalmas vagy kiemelkedő dologgal én nem találkoztam itt, legalábbis mai füllel nem. El tudom képzelni, hogy a 90-es években jobban megbecsültem volna, most azonban hazudnék magamnak, ha többre értékelném. Elcsobog a háttérben, de nem tud meghatni. A magam részéről én visszalapátolom rá a földet.
Nagyon jó témák sorakoznak a lemezen, zeneileg abszolút izgalmas anyag, de az énekesnő hangszíne egyáltalán nem tetszik, sőt, zavar. Mintha lenne az agyamon egy védőfólia és ő azt kapargatná le éppen. A zene miatt mégis érdemes meghallgatni, mert jófajta prog. metal anyaggal van dolgunk.
Valóban igényes darab, nekem mégsem fekszik igazán. Nem tudok ráhangolódni, ami nagymértékben köszönhető a vokálnak is, ami nem talál utat hozzám, és a zenéből is hiányolom az erőt. Azt elismerem, hogy van egy sajátos hangulata.
A Disembowelmenten kívül ez az egyetlen anyag a HP-ról, amelyet már hallottam valamikor nagyon régen (de felidézni nem tudtam volna belőle semmit). Köszönet az ajánlónak, hogy előásta ezt a minden ízében kísérletezős korongot. Kontextusában (az album megjelenésének ideje és a tény, hogy ez itt Swanö) nézve az anyagot, roppant érdekes visszagondolni mi miért történhetett. Aligha venném komolyan ezt az lemezt egy mai fiatal bandától, de megértem, miért volt Swanönek erre szüksége. Én jobban kedvelem az egyéb dolgait (főleg a Nightingale-t), de az is igaz, hogy kellemes érzésekkel, csemegeként hallgattam végig a lemezt. A hangzás pedig szintén szívet melengető.
Elvetemült, fékezhetetlen szörnyeteg ez. A szimfo-aláfestés nem hivatott enyhíteni ezen a zabolátlan művön, hanem inkább őrültebbé, kaotikusabbá teszi az egész képet. Aki úgy érzi néha, hogy legszívesebben akkorát üvöltene az emberek közé valami nagy óriásként, hogy azok a hangorkántól szerteszét repüljenek, és közben szeretné, ha az agya által irányított minden apró korlátba belevághatna 200 baltát, és jó lenne, ha a szeme szikrákat szórna közben, ezt a lemezt melegen ajánlanám neki. Az én idegeim csak néha viselik el az ilyen beteg-extrém-szimfo zenét, de van az a pillanat...
Úgy en bloc nem vagyok nagy ismerője a -core szcénának, sem a mainak, sem a múltszázadinak. Sosem rajongtam tiszta szívből ezért a műfajért (egy-két frissebb deathcore banda zenéjét leszámítva), így nem akarok nagy okosságokba és megfejtésekbe belemenni, de ebből az albumból az jött le, hogy több, mint 20 év alatt a műfaj nem sokat változott/fejlődött. Ez ugyan olyan mocskos, agresszív dühöngés, amit a mai bandák tömkelege ont magából. Csak éppen még hangzásilag sincs a toppon. Lehet egy koncerten eltombolnék rá, de most a hangszórón keresztül nem igazán nyűgözött le.
Ez az egyik album, amit már ismertem korábbról. Ráadásul egy véletlen folyamán, ugyanis egyik volt iskolai társammal beszélgettünk az éppen aktuálisan felfedezett, kedvenc bandáinkról, és mondta, hogy majd mindenképpen csekkoljam le a "Naglfar"-t. Én meg utána szépen lecsekkoltam a "Nagelfar"-t, többek között a Virus West albumukat is. Sosem vált nagy kedvencemmé a lemez, de most kellemes nosztalgiahullám söpört végig rajtam a hallgatása közben. Akkoriban inkább a jóval dallamosabb dolgokért voltam oda, de érettebb fejjel el kell ismernem, remekül összerakott dolgok bújnak meg ezen a lemezen, ahol a hangulat és a témák könnyedén eluralkodnak a hallgatón. Nekem még a hangzással sincs különösebb bajom. A basszust meg mennyire imádtam! De most is nagyon adom. Kellemes múltidézés. :)
Tényleg tök jó korlenyomat. Csak éppen személyes kötődés nélkül nem igazán hordoz magával semmi extra értéket, ami kiemelné abból a múltbeli közegből, amikor minden skandináv bokorból hasonló bandák ugrottak elő naponta. Persze megint úgy okoskodom, hogy még kis szaros voltam, mikor ezek a zenekarok már űzték az ipart, ezért még csak azt sem mondhatom, hogy a 90-es évek annyi meghatározó albummal gazdagította gondmentes gyermekkorom, mert én -elvétve- kurvára nem a 90-es évek bandáin nőttem fel. Egyszóval, akinél megvan a lemezzel/korszakkal kapcsolatos nosztalgia, azoknál érthető a rajongás. Nálam ez hibádzik.
Számomra ez a number one szimfoblack album ever. Annyira francia, annyira agresszív, annyira kiábrándult, annyira dekadens és annyira könnyen felkorbácsolja a belső indulataimat, akármikor hallgatom. Hreidmarr vokálja adja szerint az egész alapját, nem csak az egysíkú károgás megy, hanem a gyűlöletes érzelmek végtelen skáláját képes felvonultatni az album alatt. Az erőszak és nyomorúságos, implicit hanyatlásba mártott romantika keveredik itt olyan hatásos módon, amilyet ritkán hallok ebben a műfajban, ráadásul anélkül, hogy önmaga paródiájába fordulna át. Ugyanez igaz a diektbe túltolt szintetizátortémákra is; a gyönyörű, grandiózus futamok keverednek bele a giccses, gonosz, fekete, kaotikus mocsokba. Egyszerre felemelő és félelmetes. A 'God Bless the Hustler' pedig a valaha megírt legkirályabb szimfoblack szám. PONT.
