The Riven
The Riven (2019)

 
    Azokkal szemben, akik a 80-as évek thrash hullámába, esetleg a 90-es évek extrém metaljába kapaszkodva vetették bele magukat a fémzenék világába, nekem a klasszikusok iránti szenvedélyem alakult ki korábban. Ennek megfelelően egy pofás black lemez után könnyedén tolok le egy Led Zeppelin, Deep Purple diszkográfiát, de a hetvenes évek másodvonalát is igencsak kedvelem, mert annak a korszaknak is megvannak a maga underground remekművei. A műfajok kedvelése ellenére viszont azt vallom, hogy ha hard rockra vágyom, akkor ennek a letűnt korszaknak a maradványai közt turkálok tovább, mert a modern anyagok kevésbé szoktak közel kerülni hozzám. Hiába a jól imitált hangzás, esetleg egy-két jól sikerült dal, a hangulatot legtöbbször már csak érintőlegesen tudják produkálni. A hard rock nem halott ugyan ma sem, de legtöbbször saját magát ismételgetve próbál csak meg a felszínen maradni, bármiféle merészség nélkül, ami nem ad okot arra, hogy egy új lemezt vegyek elő egy régi kedvenc helyett. Ezekkel a gondolatokkal álltam neki a svéd The Riven bemutatkozó anyagának ízlelgetéséhez, akik a hagyományos rockzenéhez előszeretettel adagoltak némi bluest és pszichedeliát a saját magukról elnevezett kiadványukra. A 2016-ban indult fiatalokat felsorakoztató csapatot Arnau Diaz gitáros, Max Ternebring basszer és Olof Axegärd dobos alkotják, akik a karcos férfi hang helyett ráadásul egy hölgyet, Charlotta Ekeberghet állították a mikrofon mögé.


    A 40 perces albumon 9, 4-5 perc környékén mozgó dalt sorakoztattak fel a meggyőzésünk érdekében, melyen zenészént teljes vállszálességgel feszíthetnek, ugyanakkor dalszerzőként nem sikerült rácáfolniuk a bevezetőm egyetlen szavára sem. Az ízes gitárjáték, lüktető dobok, blues elszállások és Charlotta egyébként igencsak erőteljes hangja csak a műfajon túl a mai napig nem látóknak fog maradéktalan örömöt szerezni, mert a The Riven lemez egyszerűen néhány dal erejéig szórakoztató. Mindegy, hogy az album elejét, közepét, esetleg utosló számait hallgatjuk meg, azokra esetleg még egy jót bólogathatunk is, egyben sajnos nem képes túljuttatni minket azon a godolaton, hogy ezt vagy azt a részt már hallottuk valahol.


    Nehéz feladat ilyenkor értékelni egy albumot, mert a maradéktalan slágerek hiányát leszámítva igényes zenei produkciót hallhatunk a bandától, ugyanakkor semmilyen indokkal nem tudnám magam rávenni, hogy a kritikához szükséges randevúnk után bármikor visszahívjam. Elnézve kissé butyuta, szórakoztatásra szánt videóikat pedig igazán komolyan venni sem lehet őket. Ajánlani azoknak tudom a svédek hivatalosan március elsején érkező debütálását, akik valami régi sulis rockzenére akarnak kocsikázni, természetesen néhány háztomböt, és már csordultig vannak a klasszikusokkal, sőt a másodvonalas zenekarokkal is. Ha esetleg valakinek a The Sign Records lenne a szíve választottja, akkor még mindig jobban ajánlom a pár éve megjelentetett Excerpts From a Future Past című lemezt a Hällas nevű csapattól, ami egy igazán tökös hard rock anyag lett még mai szemmel mérten is. 


The_Riven_The_Riven_2019
Kiadó:
Stílus:
hard rock
Értékelés:
 
Pont
: 6.5 / 10
 
Külalak
: Igényes
 
Hangzás
: Jó
Dalok:
1.The Serpent
2.Far Beyond
3.Edge of Time
4.Shadow Man
5.Finnish Woods
6.Fortune Teller
7.I Remember
8.Leap of Faith
9.Sweet Child
Írta:
boymester
2019. február 10., vasárnap, 17:32
Facebook:
Obsidian Sea - Strangers (2019)
Kritika, boymester @ 2019. március 26., kedd, 12:17
Stevie McLaughlin - Toy Empires (2018)
Kritika, boymester @ 2018. november 10., szombat, 17:41
Cameltoe - Up Your Alley (2018)
Kritika, boymester @ 2018. október 20., szombat, 12:31
Nothing Exact - Fekete fellegek (2018)
Kritika, Werewolfrulez @ 2018. április 19., csütörtök, 23:11
Burning Saviours - Death (2018)
Kritika, boymester @ 2018. március 18., vasárnap, 14:05
Koncertek
© 2001-2024 Fémforgács - Impresszum - Az oldalról
Valid HTML 4.01 Transitional Valid CSS!
This page took 0.023 seconds to render