Nemrég írtam cikket a hagyományokhoz hű, sajátos jelleggel is bíró Mare zenekarról, akiknek Trondheim városa ad otthont. Az ottani „szcéna” igencsak sok örömöt okozott nekem, így barátságos mosollyal öleltem keblemre legújabb promós ajándékomat, ami ugyancsak erről a norvég tájékról származik. Persze a földrajzi kapcsolatot leszámítva semmi köze a régi sulis black metalnak a meglehetősen egyedi névvel ellátott Cameltoe (a szó az emlősök osztályába tartozó párosujjó patás testrészére utal, a tevepatára, amit mi magyarok szinte a szemünk előtt látunk…) zenekarnak. A sem a nevet, sem a borítót nem kímélő társaságot Tron Sturle Aune gitáros alapította régi cimborájával, Nils Mortennel karöltve, amit az ifjú, ámbár nagyon tehetséges énekessel, Ben Rodgerssel, Trond Bakken gitárossal és Tobby Johansennel bővítettek mai formájára. Eltúlzott ismertséggel nem vádolhatjuk őket, azonban rögtön beszédesebb a dolog, ha azt nézzük, hogy a tagok olyan bandák háza táján fordultak meg, mint a Whitesnake, Thin Lizzy, Slade, TNT, Uriah Heep vagy a Def Leppard. Ha a végeredményt kellene hasonlítani valamihez, leginkább a Dokken neve ugorhat be a zenekar produkcióját illetően.

 

    Patás barátaink ezek alapján nem Belzebubot dicsőítik az Up Your Alley keretein belül, inkább a klasszikus 70-es, valamint 80-as évek hard rockját, kezdeti heavy metal muzsikáját hozzák el nekünk pusztán saját kedvtelésből és élvezetből, amiből általában sem maradandó, sem rossz lemez nem szokott születni. Nincs ez másként a norvégok bemutatkozását illetőleg, amit minden hard rock rajongónak lehet ajánlani minősége és vidám nevének köszönhetően, de puszta múltidézésnél tovább nem érdemes gondolkodnunk.
 

    A riff vezérelt nyitány, a Delusional refrénjénél szinte magam előtt látom Marty McFly-t, ahogy rátapos a DeLorean gázpedáljára és felgyorsul 88 mérföld óránkénti sebességre. Nincs ez másként a stadionrockra hajazó Screaming My Head Off esetében sem, aminek következtében gyorsan lankadni is kezdett a figyelmem az anyagot illetően. Egy valaminek azonban sikerül mentenie a lemezt, ez pedig nem más, mint Ben Rodgers, aki a Never What It Seemsben, majd még inkább a Tank Commanderben énekel hatalmasat, miközben a háttérben erőre kap az ősi hammond orgona. Nem hallgatom már napi rendszerességgel, mert annak idején túllőttem magam a 70-es évek zenéjével, de számomra ma is éppolyan élvezetesek ezek a hangok, amikből minőségit valljuk be, igencsak keveset kapunk manapság. Ugyan nem olyan intenzív a hangszer használata, mint egy ELP dalban (sosem felejtem el, amikor először láttam Keith Emersont, ahogy egy mozdony hangját imitálva először teszi magáévá hangszerét, láthatóan annak akarata ellenére).

    A Cameltoe persze művészi törekvések híján pusztán okosan dobálja egymásra a hard rock paneleket, kis karéjt lehasítva a múlt kenyeréből. Az viszont már tiszteletre méltó, hogy ezekből a zenei emlékfoszlányokból nem egy modernkedni akaró keveréket hoztak össze, hanem egy egységes színvonalú, végezetül egészen élvezhető albumot. Egyszerűen jó volt például hallani az I Always Cared finom balladáját, vagy a Van Halenes lüktetésű Twisted Fistert. A glam metalt általában a hard rock szégyenletes gyilkosaként tartom számon, így a lemez második felében már kevesebb kapaszkodót találtam, mivel itt is kiölte a kezdeti hangulatot, de ez csak személyes fóbia, ami alapján az egyébként igényes dalokat nem áll szándékom keresztre feszíteni.
    Ha számodra sem csak a „melyik a keményebb, durvább, szomorúbb vagy még sötétebb” féle farokméregetős hozzáállás jelenti a fémzenét és éppúgy kedveled a múlt nagyságait, mint az extrém vonalat, akkor kellemes perceket okozhat neked a norvég csapat, de ha kihagyod, éppolyan teljes lesz az életed. 

 

Kiadó:

Battlegod Productions

Stílus:

hard rock/heavy metal

Értékelés:

Dalok:

Írta:

2018. október 20., szombat, 12:31

Facebook: