Alapvetően szkeptikus szoktam lenne egy gitáros, dobos vagy basszer önállóan megjelentetett nagylemezek kapcsán, mert általában két kimenetele van az ilyen próbálkozásoknak. Egyik, hogy valamely felkapottabb, tapasztaltabb anyabanda árnyékába húzódva játssza el azokat a témákat az illető, melyek nem fértek fel a példaképként számon tartott zenekar valamelyik lemezére. Másik eset, amikor az illető beleun a mókuskerékbe és el akar szakadni a gyökereitől, bizonyítván, hogy vannak saját elképzelései és bőségesen megáll a saját lábán. Legtöbb esetben egyik irány sem szokott különösebben meggyőzni, mert vagy kópiát, vagy az adott előadótól teljesen idegen ötletelgetéseket rögzítenek hőseink. Van egy harmadik lehetőség is, ami azonban nagyon ritka: amikor egy hangszeres és dalíró zseni ránt maga mellé segédeket pusztán azért, hogy ne neki kelljen mindent feljátszania, amit egyébként már jó előre összerakott fejben.
    Stevie McLaughlin gitáros esetében egyértelműen a hangszere használata utáni kielégíthetetlen vágy és a túltermelt ötletek vezettek a nevével fémjelzett Toy Empires megjelenéséhez, mely igencsak hajaz a Sandstone dalainak megoldásaira, mely egyébként 2003 óta a fő bandájának számít és eddig négy nagylemezt adtak ki közösen. A klasszikus heavy metal/hard rock keverékhez minimális progressziót adagoló csapatban talán kevés Dream Theater rajongó kapott helyet, mert Stevie szükségesnek érezte egy újabb vonal létrehozását, ahol az említett bandához hasonlóan keményebben szólaltatja meg hangszerét, vagyis jelen esetben hangszereit, mert mindenért ő volt a felelős. Ilyenkor azért illek megsüvegelni egy előadót, mert Stevie bőven felér egymaga egy komplex zenekarral, még ha az egy viszonylag langyos, visszafogott brigád is. Az emlegetett amerikai ikon és annak holdudvara idéződik meg tehát a Toy Empires esetében, helyenként Neal Morse melodikus, érzelmes énekéhez hasonló vokállal tompítva, hogy a keményebb virgázások után nyugodtan hátradőlhessünk egy bögre langyos kakaóval.
 

 

    Mindehhez közel egy órás játékidő és tíz változatos hosszúságó dal tartozik, tiszta és kellemes hangzással, amire igazán nem lehet panaszunk. Hiányérzetet leginkább a billentyűk esetében éreztem, mivel hiába akad a lemezen több helyen is dalindító, andalítóan sablonos zongorafutam, a hosszadalmas tételekben maga a gitár igencsak kevésnek bizonyul főszereplőként. Az egész életutat, születéstől a halálig feldolgozó laza koncepció és az ének sem mindig sikerül kellően figyelemkeltőre, bár Stevie hangjával nincs baj, a lemez elején még jóleső megoldásai később már ismétlődnek, unalmassá válnak és egyre közelebb hozzák egymáshoz a dalokat hasonlóságban. Komolyságra alapvetően nem kell egyébként számítanunk Stevie promós képei és videói alapján, érezhető, hogy az egész produkció egy alapvetően jókedvű úriember szórakoztató önmegvalósítása abban a közegben, ahol akár bekötött szemmel is könnyedén, magabiztosan tudna mozogni. 

    Az ír zenész alkotása minden hibájával, közhelyes megoldásával egyetemben mégis igazán hallgattatja magát egyetemessége miatt, az időnként valóban jól eltalált gitártémák pedig szinte mindig a megfelelő ponton rúgnak minket tovább, hogy ne kelljen megnyomnunk a megállító gombot. A progresszívnev rock/metal rajongók elrágcsálhatják addig, amíg kedvenc műfajuk végre ki nem termel valami valóban újszerűt, másoknak azonban maximum porfogó lehet a polcon.
 

Kiadó:

Limb Music

Stílus:

prog rock/metal

Értékelés:

Dalok:

Írta:

2018. november 10., szombat, 17:41

Facebook: