Amióta zenével ajándékozta meg az embert a Világegyetem, koronként előfordul, hogy a teremtő erő soha nem látott-hallott inspirációt testál egy-egy művészre. Az ilyen kivételes jelenségek példátlan, és megmagyarázhatatlan opusokban öltenek testet. 1997-ben a zenetörténelem kódexének legfényesebb oldala nyílott meg, hogy Norvégiában véglegesen felvéssék rá az Arcturus nevet.
Húsz évvel ezelőtt olyan lemezek láttak holdvilágot a fjordok földjén, mint az Emperor magasságos Anthems…, az Ulver Nattens Madrigal, az Enslaved Eld, a Borknagar The Olden Domain, az In the Woods Omnio vagy az Immortal Blizzard Beasts című korongja. De lemezzel jelentkezett a Gorgoroth, a Limbonic Art, a Kampfar, az Aeternus, sőt, a Mayhem is kiadta a Wolf’s Lair Abyss EP-t. A Dimmu Borgir is megjelentette az Enthrone Darkness… című albumát az ominózus évben, de a Cradle of Filth / Dimmu Borgir-féle új black metal hullám ekkor még épp csak a szárnyait bontogatta. A Vörös Óriás 1997-es albumának dicső előzménye, az Aspera Hiems Symfonia, egy évvel korábban fektette le az elpusztíthatatlan fundamentumot, amelynek hatása azóta is hevesen pumpálja a vért a műfaj szívébe. Míg a metal törzsének több ágán is a száradás jelei mutatkoztak (melyek aztán később ismét kivirágoztak), addig a black metal tüze fényesen ragyogott. Az északi izzó parazsat azonban már nem a templomgyújtogatások bűnei táplálták, hanem az ihletettség szikrái lobbantották lángra. Az érettséggel járó megkomolyodás új zeneiséget és páratlan kreativitást hordozott a hátán. A fennebb felsorolt művek ezt egyértelműen alátámasztják.

Ebbe a közegbe érkezett a La Masquerade Infernale, amely még a legjártasabb zeneismerő lába alól is kirántotta a talajt. Erre egyszerűen nem lehetett felkészülni, és ebből kifolyólag, sokan nem is tudtak vele mit kezdeni, magamat is beleértve. Tizennyolc éves voltam, amikor megjelent ez a zenemű, és első találkozásom a minden hagyományt és szokványos megoldást mellőző koronggal torz döbbenetet és értetlenkedést váltott ki belőlem. Nem is tudtam értelmezni, sem felfogni, amit hallok, nemhogy értékelni! Idegen volt, kaotikus, túlontúl rétegzett és átláthatatlan. Akkoriban még a fekete fémre jellemző extrém énekhang teljes hiánya is feldolgozandó traumának számított egy-egy black metal lemezen. A védjegy értékű énekstílus szinte elvárás volt azokban az időkben (ma már annak örülök jobban, ha egyedi „tiszta” énekkel találkozom), ám a La Masqeurade annyi meghökkentő elemet mutatott fel, hogy a „károgós” vokál elengedése volt a legkevesebb, amivel meg kellett birkózni. Sverd társulata egy komplett avantgárd színházat nyitott meg a metal színtér előtt, amelynek függönye mögött tobzódott az őrület és a briliáns elme zsenialitása.

Nyolc csoda található a lemezen, amelyek előtt álmélkodunk, mint a majmok a monolit előtt a 2001 Űrodüsszeia című filmben. A hajmeresztő témák és a felülmúlhatatlan szépség bizarr kompozituma természetfölötti erővel teremtett stílust és írt történelmet. Évekig kellett emészteni ezt a gigászi lemezt, amíg mi, egyszerű halandók, képesek voltunk felismerni teljes nagyságát. Sverdet és társait galaxisokat átölelő szellemóriások szállhatták meg az alkotói fázisban, ami cáfolhatatlanul halhatatlan matériává gyúrta ezt a nyolc überkompozíciót. Steinar Sverd Johnsen billentyűjátéka a világ legnagyobb zeneszerzőivel teszi őt egyenrangúvá. Dallamai példa nélkül állnak az ember egyetemes zenei hagyatékának epicentrumában. Erre épülnek rá Knut M. Valle tőrőlmetszett, markáns gitártémái, Hellhammer rendkívüli dobképletei, Skoll színes bőgőfutamai, a megannyi kifejező sampler és elektronika, valamint Garm és Simen grandiózus, fenséges éneke.

Kristoffer Rygg (G. Wolf / Garm) rezonáló, öblös hangja a poklok legmélyebb katlanjából szól hozzánk. Teátrális, fennkölt, ugyanakkor ádáz és dermesztő rigmusai semmihez sem foghatók. Az ember jóformán el sem hiszi, hogy így is lehet énekelni. Ugyanez vonatkozik Simen Hestnæs (ICS Vortex) mannaszerű hangjára, amely egyenesen a hetedik égbolt fejedelemszékéről zengi tüneményes dallamait. Szó sincs túlzásról! Soha azelőtt és soha azután ennyire egyedi megoldásokkal énekes nem rukkolt elő. E két üstökös adottsága és teremtőképessége új szintre emelte a metaléneklés fogalmát.


Az anyag kuriózuma, számtalan tulajdonsága mellett, a lenyűgözően létrehozott egységben rejlik. Annyira összetett műről beszélünk, hogy minimum mágia kellett ahhoz, hogy mindezen rétegek együtt ilyen megsemmisítő hatású, lehengerlő integritást eredményezzenek. Nem egyszer tapasztaltuk már, hogy több kiemelkedő egyéniség egy csapaton belül kiolthatja egymás inspirációját. A La Masqeurade esetében éppen az ellenkezője történt, ami szinte unikumnak számít. Biztosan valamilyen szerencsés csillagállásnak volt köszönhető, de az albumot készítő géniuszok ihletettsége nemcsak összeadódott, hanem meghatványozódott a közös munka során.

Írásban visszaadni a dalok okozta egyedülálló élményt lehetetlen feladat. Az érzések a háromszázadik meghallgatás után is megrohamozzák az embert, köztük olyanok is, amelyekre a mai napig nincs szava a nyelvnek. A hangok közötti harmónia káprázatos, a gonosz és a jó szimbiózisa delejező. Képtelen vagyok úgy végighallgatni, hogy ne verjen ki a veríték minden másodpercben és ne futkosson a hideg a hátamon a gyönyörűségtől. Ezernél is több metal lemez próbálkozott azzal, hogy az őrületet lefordítsa a zene nyelvére, ám talán éppen ezért buknak el mind a La Masquerade-del szemben. Az Arcturus itt meg sem próbál őrültet játszani, hanem önmagát adja; ezek a lángelmék egyszerűen csak arcot faragnak a legbelsőbb érzéseikből, és felénk fordítják azokat. Nem tettetnek, nem színészkednek! Ebben a groteszk színházban mindenki saját magát játssza, és megmutatja lénye fonákját. Így olvad egybe az emberben megbúvó ékesség a téboly és abszurditás koromfekete árnyaival.



Ezer oldal is kevés volna ahhoz, hogy ennek a mesterműnek az összes erényét feltárjam, és pontszám sem képes kifejezni az értékét. A La Masquerade Infernale a kozmosz egyszeri és megismételhetetlen adománya az emberiségnek, amelyhez hasonlót nemhogy más, de maga az Arcturus sem kreálhat többé. Ez a gyöngyszem az avantgárd metal alfája és ómegája, számomra minden lemezek koronázatlan királya.