Arcturian (2015)
Kihívás és egyben megtiszteltetés virtuális papírra vetni gondolataimat e lemez kapcsán, hiszen itt nem csak egy zenekar aktuális albumáról van szó, hanem az univerzum egyik legfényesebben ragyogó csillagjáról, a mindenható vörös óriás Arcturus-ról. Arról a jelenségről, amelynek neve alatt olyan vitathatatlan mesterművek keltek örök életre, mint az Aspera Hiems Symfonia, vagy a magasságos La Masquerade Infernale. Ez utóbbiról elmondható, hogy eszenciája mindennek, amit csúcsminőségű zenének lehet nevezni, egy már-már felfoghatatlan mérvű művészeti alkotás, amelynek létrejötte csakis egy hatalmas galaxis keletkezésével lehet egyenértékű. Annak ellenére, hogy La Masquerade csak egy van, és soha nem is lesz több, az utána következő The Sham Mirrors és Sideshow Symphonies lemezek erényeiről is külön köteteket lehetne kiadni.

Amikor Simen-ék 2011-ben újraindították a 2007-ben feloszlott csapatot, a remény újra felcsillant, majd amikor a lemez érkezése is konkretizálódott, megkezdődött az örökké tartó várakozás. Aztán jött egy zseniális borító a román Costin Chioranu-tól, amely tökéletesen megragadta az Arcturus lényegét, főleg, hogy a lemezt az életművük átfogó képeként hirdették. A kiéheztetés utolsó stádiumában megkönyörült rajtunk Hellhammer kompániája, és elénk tárta a The Arcturian Sign nyitódalt, amely elsőre csak felemás érzésekkel töltött el. Először is, gyengén szólt, az éneket kicsit háttérbe szorították, és úgy tűnt, mintha biztosra akartak volna menni azzal, hogy telepakolják a nótát az Arcturus-ra jellemző egyértelmű stílusjegyekkel, én pedig már kezdtem félni a kiszámíthatóság csapdájától. Létezik, hogy tíz év kihagyás után az Arcturus elhagyja azt az eget súroló szintet, amilyen magasságokban rajtuk kívül csak nagyon kevesen jártak?


Bevallom őszintén, az első néhány próbálkozásnak újfent sikerült felültetnie, már ami a dalok megítélését illeti, pedig tudatában voltam annak, hogy Arcturus lemezről tíz hallgatás alatt egy szót sem szabad szólnom. A rajongó, a nagy elvárások közepette, már az elején ugyanazt akarja érezni, amit az előző albumok kapcsán érez, amelyeket már ezerszer meghallgatott, csakhogy ezzel a türelmetlen hozzáállással könnyen átejtheti saját magát. Nem is csoda, hogy elsőre olyan dolgok szúrtak szemet, hogy a promó anyagon a nyitó dal halkabban szól, mint az azt követő Crashland. Hogy az eredeti CD-n ez másképp lesz-e, az már csak napok kérdése, és kiderül. Mindenesetre, tizenakárhány meghallgatás után már egészen más köti le a figyelmemet.

Mellébeszélés helyett, nézzük inkább, mit tár elénk Sverd mágus gárdája ebben a tíz dalban és 47 percben. Bármennyire is nagy szavaknak tűntek az előzetes ígéretek, az Arcturus-nak valóban sikerült minden korszakot megidéznie, és a félelmeim, hogy a nosztalgia füstje belengi majd a végeredményt, alaptalanok voltak. Az Arcturian nem örömzenélés, nem jutalomjáték, hanem a tehetség, a zsenialitás és a művészi véna újabb színpompás gyümölcse. Amit az előzetes dal felületes szemügyre vétele nem mutathatott meg, azt az alapos vizsgálat elbűvölő szirmokra bont.

Nem is tudom, mit emeljek ki elsőre, annyi mindenről lehetne szót ejteni. Már a második dalban olyan dallamokat énekel ki magából minden idők egyik legjobb énekese, hogy az eszem megáll (egy másik legjobbnak éppen Garm-ot említeném), és ha ehhez hozzávesszük Sebastian Grouchot hegedűjátékát a háttérben — ami szerencsére több dalhoz is hozzáteszi alkotói zsenijét —, akkor a dal nem egyéb, mint egy négyperces lúdbőrös élmény. Már most ki kell emelnem a Skoll/Hellhammer alkotta ritmusszekciót. Ha kizárólag a kettejük játéka lenne hallható a CD-n, akkor is megvenném a lemezt, annyira izgalmas és változatos, amit művelnek. Főleg Hellhammer nyűgöz le már sokadjára díszítéseivel, pörgetéseivel, életre kelt cinjeivel, hiszen külön hangulata van annak, ahogy ő játszik. A dalokban nyújtott teljesítménye egyedülálló és taníthatatlan.


Az elektronika már az első perctől borzolja a kedélyeket a lemezen, de ezek a megoldások mindig is részei voltak az Arcturus eszköztárának, és ha valakik, akkor ők pontosan érzik, hogy mit, hogyan és mennyit kell egészségesen felhasználni belőle, hogy magától értetődő, organikus részévé váljon a zenének. A nyitódalban, valamint a Warp, a Demon és a The Journey dalokban fellelhető elektro betétek tipikusan arcturusi üdeséggel töltik el a hallgatót.

Bármilyen felkészült is legyen valaki, azt az érzést, amit az Angst dal vált ki az emberből, lehetetlen előrevetíteni. Az Aspera Hiems Symfonia időket idéző vadság és féktelen erő jellemzi a dalt, amelyhez Sverd egy olyan monumentális témát írt aláfestésnek, amely megsokszorozza a szélvészgyors tempó elementáris erejét. Az első pusztítást követően észveszejtő dallamok bukkannak fel a semmiből, amelyekre csak és kizárólag az Arcturus képes. Ezt azonnal egy fékezhetetlen orkán követi, Simen magából teljesen kiforduló üvöltéseivel kísérve, mintha a hangokkal egy időben a lelke is távozna a torkán keresztül. Veszélyes ezt az utcán sétálva hallgatni, mert amilyen mozdulatokra ragadtathatja magát az ember közben, még könnyen elmeháborodottnak hihetik. Mindenesetre ez a dal számomra kenterbe veri az utóbbi időben megjelent, és általam hallott black metal albumok mindegyikét.



Ahogy halad előre a lemez, a csodálat egyre nagyobb méreteket ölt. Van, hogy egy-egy dallam néhány másodpercig van csak jelen, de olyan hatást gyakorol a hallgatóra, mint amilyeneket lemezek tucatjai együtt sem képesek. Egy hegedű, egy zongora részlet, egy csodálatos szóló, egy elbűvölő billentyű téma, Knut fogós riffjei, Simen egy-egy ép ésszel felfoghatatlan énekdallama, vagy egyszerűen csak egy nem várt fordulat, mind karakán egyéniséggel rendelkező DALOKBAN foglalják el természetes helyüket. Mindez fokozatosan, lépésről lépésre bontakozik ki, egyre többet és többet tárva fel e remekműből. Igazából minden dalt ki kellene emelnem, a Warp lendületét és pazar melódiáit, a Game Over (és egyéb dalok) példátlan énektémáit, a Pale-ben felvonultatott zenei arzenált, a borult Demon-t, az éteri The Journey-t, de szükségtelen folytatni a magasztalást, ez a tíz gyöngyszem magáért beszél. Utoljára azért még hadd térjek ki a lemezt záró Bane-re. Ez a tétel olyannyira tébolyodott és ugyanakkor fenséges, hogy még a La Masquerade hangulatát is képes megidézni, és ez mind közül a legnagyobb dicséret.

Egy olyan űrt pótol ez a lemez, amelynek betöltésére semmilyen más zenekar nem képes ezen a bolygón. Pusztán azért nem, mert Arcturus féle zenét csak és kizárólag az Arcturus képes alkotni. Jöhet száz Vulture Industries (akik mellesleg jók is), egy sem fogja helyettesíteni azt, amire ezek az istenadta géniuszok képesek. Pont. Most már csak az a kérdés, hogy mi lesz az év második legjobb albuma?
Arcturus_Arcturian_2015
Kiadó:
Stílus:
avantgárd progresszív metal
Értékelés:
 
Pont
: 10 / 10
 
Külalak
: Gyönyörű
 
Hangzás
: Jó
Dalok:
1.The Arcturian Sign
2.Crashland
3.Angst
4.Warp
5.Game Over
6.Demon
7.Pale
8.The Journey
9.Archer
10.Bane
Írta:
farrrkas
2015. május 9., szombat, 23:41
Facebook:
emp 2015. június 3., szerda, 12:33
emp
Csatlakozott:
2007. december 17.
Hozzászólások: 2497
Válasz ensomhet üzenetére:

"Ezért nincsenek például triggerelt dobok a lemezen." - mondja Simen egy interjúban.



Egyébként most hogy egy ideje elkezdtem magam beleásni a mixelésbe és egyre mélyebbre jutok, már kezdem úgy érezni, hogy semmi sem biztos :-D :D

Valóban lehetséges, hogy semmi triggert nem használtak a dobokon felvételnél, viszont keverésnél triger hangzásúra alakították. Technikailag nem ördöngősség, már egy jól irányzott EQ-zással is trigger hangzásúra lehet alakítani a natúr jelet is... Érdekes dolog ez. Máskor meg a legnaturalisztikusabb dobhangzás mögött sem volt soha élő feljátszás.
--
Tiszta hülye, aki nem normális!
ensomhet 2015. június 3., szerda, 11:30
ensomhet
Csatlakozott:
2004. március 12.
Hozzászólások: 2307
"Ezért nincsenek például triggerelt dobok a lemezen." - mondja Simen egy interjúban.
nascence 2015. május 12., kedd, 00:37
nascence
Csatlakozott:
2010. november 27.
Hozzászólások: 1008
Válasz Pistike66 üzenetére:

Nálam a La Masquerade Infernale az isten, az a mindenek feletti, és nekem meg az a non plus ultrája a zenekarnak. :-)



Én is La Masquarade-ra szavazok...
Pistike66 2015. május 11., hétfő, 13:22
Pistike66
Csatlakozott:
2008. június 17.
Hozzászólások: 3408
Válasz Lambach üzenetére:

The Sham Mirrors mindenek felett. Nem értem miért a többi lemezen lovagol mindenki, holott az a non plusz ultrája a zenekarnak.

Talán azért lovagolnak a többi lemezen, mert nekik nem a The Sham Mirrors mindenekfelett. :-p Ahogy nekem sem. Természetesen az is egy remek lemez egyébként.
Pistike66 2015. május 11., hétfő, 13:19
Pistike66
Csatlakozott:
2008. június 17.
Hozzászólások: 3408
Nálam a La Masquerade Infernale az isten, az a mindenek feletti, és nekem meg az a non plus ultrája a zenekarnak. :-)
Lambach 2015. május 11., hétfő, 12:28
Lambach
Csatlakozott:
2013. február 26.
Hozzászólások: 45
The Sham Mirrors mindenek felett. Nem értem miért a többi lemezen lovagol mindenki, holott az a non plusz ultrája a zenekarnak. Ezek srácok csúcsra vitték az Adams Family metalt, remélem azon a vonalon maradtak, ahol szétváltunk. :-)
emp 2015. május 11., hétfő, 10:27
emp
Csatlakozott:
2007. december 17.
Hozzászólások: 2497
Számomra -egyelőre- a The Sham Mirrors kifinomultsága, mértékletessége és izgalmas zenei megoldásai jelentik a csapat ékkövét. Ezt meg majd megfelelő pillanatban és hangulatban átrágom párszor. :-)
--
Tiszta hülye, aki nem normális!
ZolixiusRex 2015. május 11., hétfő, 09:23
ZolixiusRex
Csatlakozott:
2011. január 31.
Hozzászólások: 1788
Hellhammer egy gép! - Mint mindig. :-p - Az Arcturus-nak ez meg pont jó... Ej de betyáros lemez lett. - Abban viszont igaza van Naga kollégának, hogy nem kicsit tömény az album. :-) - De csak ennyi hibája legyen egy albumnak.
Személy szerint én meg csak örülök ennek a hangzásnak. 2015-ben így kell megszólalnia egy albumnak.
Ja, HP-ra az albummal. :-) \m/
--
In Grind We Trust!
Koncertek
© 2001-2024 Fémforgács - Impresszum - Az oldalról
Valid HTML 4.01 Transitional Valid CSS!
This page took 0.028 seconds to render