Hihetetlen, amit a debreceni Perihelion művel! Mindig hatalmas öröm, amikor felbukkan egy kitűnő ötletekkel rendelkező, egyéni hangzással bíró magyar zenekar, és fejlődése során eljut oda, hogy elkészítsen egy minden szempontból csodálatos lemezt (Zeng), amelynek színvonalát egy soron következő EP-n is tartani tud (Hold), de még annál is nagyobb bravúr, amikor ugyanaz a zenekar nemhogy elkészít egy hasonlóan zseniális albumot, hanem túl is szárnyalja azt. Az Örvény című korongról van szó. Hetek óta hallgatom, és ki merem jelenteni, hogy minőségi szempontból ez a mű odatehető a Thy Catafalque lemezei mellé, annak ellenére, hogy Kátai zenei világa szerteágazóbb. Bakos Attila Aranyhajnal című lemeze szintén azonnal eszébe jut az embernek, hiszen az Örvény szövegvilága, és a zenéje által keltett érzések nem állnak messze tőle, a műfaji eltérések dacára.

Vasvári Gyula zenekarának nincs szüksége meghökkentő változtatásokra, radikális műfajváltásra, ellágyulásra vagy keménykedésre, hogy tökéleteset alkosson. A csapat nem tett mást, minthogy elénk tárt hét új dalt a Perihelion ismert stílusában, mégis úgy gondolom, a fiúk többet tettek ezzel, mint a zenekarok többsége együttvéve. Az az érzésem, hogy minden olyan ötletet is kiselejteztek, amely a „korrekt” vagy „elfogadható” skatulyába tartozott, és csak azokat hagyták meg, amelyek a banda magasra tett mércéjét messzemenően megugrották. És én még aggódtam, hogy képesek lesznek-e tartani a Zeng nívóját…

Minden alkalommal kincsként kell kezelni a saját, felismerhető hanggal megáldott, egyéni megközelítésű és ragyogó ötletekben bővelkedő zenekarokat. Persze, érezhető gyökerei mindenkinek vannak, de hogy azok hatására valami egyedit alkosson valaki, kiváltképp ritka jelenség. A Perihelion, legnagyobb örömömre, egyszersmind bebizonyította, hogy tagjai rendelkeznek azzal a tehetséggel és intuícióval, ami ahhoz kell, hogy felismerjék, mit és mennyit érdemes egy nagylemezre feltenni. A felsorakoztatott témák és dallamok egytől-egyig elsőrangúak, és olyan gördülékenyen, könnyedén repítenek magukkal, és kúsznak az ember bőre alá, mintha a születésük a legnagyobb természetességgel és egyszerűséggel történt volna. Erőlködésnek, bűvészkedésnek semmi nyoma.


Ha a korábbi anyagok énekdallamai megragadtak a fejemben, akkor erre a hét dalra ez hatványozottan igaz. Vasvári Gyula ezúttal nem „csuklatja” el a hangját a dalokban, bár nekem az ellen sem volt kifogásom, hanem réteket átszelő, változatos hangján énekel, és ezernyi érzést közvetít, a leheletfinom dallamoktól a legerőteljesebb kiáltásokig. Énekét az ember érrendszerével hozhatom párhuzamba: az érdesebb, ádázabb dallamok a vastagabb vénákat, ereket testesítik meg, a megannyi apró részlet, finom dallam pedig a hajszálerek csodálatos összetettségére hasonlít. Óriási, amit a frontember ezekben a dalokban bemutat! Nem csak a rögtön megragadó Kihalt égi Folyosók (micsoda cím!) vagy a Bolyongó bámulatos melódiáira gondolok, hanem a Bardó szívbemarkoló, végtelenséget sugalló dallamaira is.

No, és hát a zene… Elragadóbb, mint valaha! Már a Kihalt égi Folyosók hallgatása közben is teljesen libabőrös leszek, pedig minden egyes dal hasonlóan kiemelkedő. Amit ezek a zenészek tudnak (Hubicska Balázs gitáros, Várkoly Tamás bőgős, Katonka Barna dobos, és a már említett Vasvári Gyula énekes-gitáros), az nem tanítható! A témák, ötletek létrejöttéhez elsősorban belső hangokra, mély érzésekre van szükség; arra, hogy a zenészek hallják magukban és átadják magukat ezeknek az érzéseknek. A post-metalt szürke hömpölygések helyett lüktető dalok formájában mutatják be, amihez hozzáadódik az egyéniség páratlan íze. Nem véletlen, hogy az Alcest és a Sólstafir neve felmerül a Perihelion kapcsán, hiszen a zenéhez való hozzáállásuk a legnagyobbakéhoz hasonlít. Nincs olyan dalfoszlány, amely csak úgy elmenne az ember füle mellett. Már három-négy meghallgatás után kivételes jellegű bensőséges kapcsolat alakul ki a lemez és annak befogadója között. Nehéz a háttérben hallgatni, annyira vonzza az ember figyelmét. Érzések és képek hada jelenik meg minden hallgatás alkalmával. Az Örvény roppant találó cím, mert a földet szinte csak fentről láttatja a lemez az emberrel. Hol lejjebb ereszkedünk, hol a magasba emelkedünk, néhol pedig maga a végtelen áramlik keresztül rajtunk (pl. Bardó).

A dalszövegek pátosza egyeseknek biztosan zavarja majd a fülét (az enyémet nem), azonban ez a költészet nagymértékben hozzátesz a magyar jelleg kidomborításában. Az énekdallamokban és a szövegekben indirekt módon népdalok gyökereznek, de ezek nem kézzelfoghatóak, hanem ködfátyolként ereszkednek rá a dalokra, azok magukba isszák, és természetes módon, elválaszthatatlanul egybeforrnak. Megjegyzem, erre sem sokan képesek! A pontot az i-re a Costin Chioreanu keze munkáját dicsérő gyönyörű borító teszi fel.

A Perihelion a legmagasabb minőséget képviselő magyar zenekarok egyike, nemzetközi szinten is abszolút kimagasló teljesítményt nyújt. A 38 perces anyagnak nincs gyenge momentuma, az idei lemezek egyik legjobbja az Örvény.