A Thy Catafalque új albumáról szóló ismertetőmmel eredetileg vártam volna addig, amíg a digipak megérkezik a postaládámba, de mivel még mindig a keleti szélre várok, hogy hazahozza nekem (vaskerekeken), úgy döntöttem, most már össze kell szednem a gondolataimat az év egyik legfontosabb anyagáról.


Amióta szólnak a fülemben a Geometria hangjai, azóta alig találok szavakat az engem minduntalan megrohamozó érzésekre. E lemez megítéléséhez márpedig csakis ezek az érzések lehetnek mérvadóak… Az ujjaimon meg tudnám számolni, hogy Kátai Tamáson kívül hány előadó képes ilyen tágra nyitni a könnyeket is előcsaló, mérhetetlenül bensőséges érzelmeket őrző lelki kincstár kapuit.

Ajándék a zenei undergroundnak, hogy a Sgùrr óta nem kell éveket várni egy-egy újabb lemezre, pláne, hogy azok nívója a töltésen futó vonaton halad azokba a bizonyos nagy, kék csillagokba, hogy Kátai soraival fejezzem ki magam. Mindkét előző lemez teljesen levett a lábamról, annak ellenére, hogy a Sgùrrnak a Rengeteg című mestermű után kellett helyt állnia, de itt a Geometria, és alig térek magamhoz a meghatottságtól.


Ha eddig változatos volt Kátai zenéje, akkor most nem tudom, mit mondhatnék! Zeneileg behatárolhatatlan remekműről van szó, és ami valósággal elképeszt, hogy a lemezen felbukkanó elektronika, pop, jazz, metal (azon belül is black, doom, death… stb.) és számos egyéb műfaj egyetlen organikus egészet alkot a Thy Catafalque stílusjegyek cérnáján átfűzve. Az a szál pedig maga az esszencia, az maga Kátai Tamás és egész belső világa, érzései, gondolatai, mind a zene nyelvére fordítva. Úgy is mondhatnám, hogy Kátai a világ középére állt, behunyta a szemét, kitárta a karját, és magába szívott mindent, amit szél feléje sodorhatott, majd ezekhez a bizsergető ingerekhez tapadtak a személyes képek, emlékek, vágyak, hogy megszülethessen ez a rendkívül nyitott, saját útját járó lemez.

A Geometria rám gyakorolt hatása megtízszereződik minden gyerekkort idéző apró részlettel. Elég egy régi felvételről bejátszani azt, ahogy valaki tíz másodpercenként közli a pontos időt, és egy letűnt világ, egy szinte elfeledett gyerekkor élénk képeket küld lelki szemeim elé. Azonnal az idő múlásának szívbemarkoló felismerése és egy valaha valóságos élethelyzet képlékeny víziói kavarják fel azokat az érzéseket, amelyekről nem is tudtam, hogy bennem vannak. Ezek megélése katartikus élmény, ugyanakkor nosztalgiától fűtött és melankolikus. Számos ilyen apró részletet találni (pl. „tankönyv, 49. oldal”), de a Töltés című dalban mindez szinte már kézzelfogható. A Horváth Martina csodálatos dallamaival előadott sorok mindegyike oldalakat mesél annak írójáról. Látom a hidat, látom a két sor nyárfát, látom Kátait gyerekként elalvás előtt felfigyelni a vonat zakatolására, látom őt fantáziálni arról a világról, ahová a vonat tart… Látom magam gyerekként és felnőttként ugyanezt tenni, átjár a felismerés, és elfogynak a szavak. És lehet, hogy a „test elhagyta a várost”, hogy Skóciába költözzön, de a „lesz még lágy kenyér is” sor mintha azzal a reménnyel kecsegtetne, hogy egyszer lehetek ismét fiatal, egyszer átélhetem még azt, ami az idővel annyira megszépült, még ha csak álmok formájában is, vagy a világvégében sodródó zúgó lélekként. Martina gyönyörű hangját és népies dallamait lágyan kúszó atmoszferikus, szinte űrbéli, elektronikus alapokon lüktető zene emeli fenséges magasságokba, a közepén meseszép hegedűjátékkal. És ez csak egyetlen dal volt a 11-ből…