Érdekes módon a Disturbed utóbbi lemezei nehezebben találtak utat hozzám. Pedig nem mondhatnánk, hogy túl bonyolult zenében utazna az amcsi banda. 2008-as korongjuk ismertetőjében anno kifejtettem, hogy kellett vagy 5-6 fülelés, mire ráéreztem a dalok ízére. Igaz, aztán hetekig nem is volt kedvem mást hallgatni. A 2010-ben megjelent folytatás, az Asylum viszont akkoriban totálisan elment mellettem, azért maradt el róla a kritika is. Bezzeg ahogy a friss album kapcsán néhány hete újra előszedtem, értetlenül álltam négy évvel ezelőtti önmagammal szemben, hisz a 2015-ös énem méregerősnek hallja az anyagot.
A populáris, mainstream rock/metal csapatok ismerői, kedvelői biztos tisztában vannak vele, hogy 2011-ben a David Draiman vezette zenekar bejelentette, hogy határozatlan ideig szüneteltetik tevékenységüket. Engem derült égből villámcsapásként ért, amikor is kb. egy hónapja a facebookon elcsíptem a hírt, miszerint új klippel rukkoltak elő és hamarosan érkezik a "titokban” (értsd: mindenféle médiafelhajtás, hosszas felvezetés nélkül) készített visszatérő lemez, az Immortalized.
A megfilmesített The Vengeful One igencsak elnyerte a tetszésemet, de jó szokásomhoz híven a komplett album nem hatott elsőre. Se másodjára…
De elődeihez hasonlóan szépen beérett!

Az intróként funkcionáló, Dan Donegan gitárszólójára épülő instrumentális szösszenet után berobban a címadó tétel, a maga disturbedös középtempójával. Dan nagyon érzi a vaskos grúvokat, riffeket és szólójátéka is egyre bátrabb. A már említett The Vengeful One is hasonló tempót diktál.



Nekem kimondottan szimpatikus, ahogy a dobtéma elindítja a nótát. Mike Wengren nem tartozik a gyakran emlegetett, sokak által magasztalt ütősök közé, de én mindig örömmel hallgatom feszes játékát. Persze a banda lelke egyértelműen a karizmatikus, egyéni orgánummal, dallamvilággal rendelkező Draiman Mester! Hihetetlen egy fószer, nem csak refrénjei, de verzéi is annyira fogósak, hogy gyakorlatilag az összes számban ott rejlik a slágerpotenciál. Pont emiatt nehéz is kiemelni 1-2 dalt. Végig magas a színvonal, csak úgy röpködnek a fogós megoldások, megadallamok. A The Light talán még így is kitűnik, mint abszolút sláger. De a diszkós ütemeket/lüktetést felvonultató You’re Mine sem piskóta! Mindig is jellemző volt a Disturbed-re, hogy ügyesen, jó érzékkel adagolják az elektronikát a zenéjükbe. Ezúttal sincs ez másként. Feldolgozások terén szintén topon vannak! Ahogy a lerágott csontnak számító Simon & Garfunkel klasszikushoz nyúltak, az csakis dicsérhető. Anno a Nevermore teljesen saját képére formálta a The Sound of Silence-et, mondhatni új dalt hozott létre, hisz még a vezérdallamokat is teljesen megváltoztatták az eredetihez képest. És minden van az ő verziójukban, csak csönd nincs. A Disturbed nem ilyen drasztikus módon plasztikázta át a világslágert, hisz zeneileg végig higgadt marad, bár David az utolsó etapra bekeményít énekileg. Tanítani valóan építi fel a dalt, hangjának minden árnyalatát megvillantja benne. Személyes kedvencem a súlyos Save Our Last Goodbye. A 3. perc kezdeténél, a telefonbúgásos effektnél beiktatnak egy röpke Tool-ízű intermezzót, aztán David negédesen dalolássza a refrént.
A vízipipás, röhögcsélős hangeffektekkel indító Fire It Up nem túl magvas mondanivalóval büszkélkedhet, de maga a szerzemény szórakoztató.


És ha egyetlen szóval kellene jellemeznem az Immortalized-ot, akkor a szórakoztató lenne az. Tény, hogy a Disturbed egy divatbanda, Amerikában imádják őket, az aktuális lemezeik első helyen szoktak nyitni a Billboard-on.
Viszont esetükben a népszerűség nem egyenlő az igénytelenséggel.
Tudnak zenélni és képesek kerek, egész DALokat írni.
Ennyire egyszerű a recept!

Én csak örülnék annak, ha hazánkban is ténykedne néhány Disturbed-szintű banda!