Kedvelem a Disturbed zenéjét!
Nem találták fel ők sem újra a spanyol viaszt, viszont lemezről-lemezre fejlődtek, minden albumuk egy fokkal jobb volt, mint az előző. Mivel a 2005-ös Ten Thousand Fists a saját stílusában szinte tökéletes volt, kíváncsian vártam merre lépnek tovább!
Aztán idén Indestructible, azaz „Elpusztíthatatlan” címmel megjelent a David Draiman vezette kvartett negyedik opusza, mely választ adott a fent említett kérdésemre.
Az első pár hallgatás után kapásból azt válaszoltam volna saját kérdésemre, hogy semerre sem lépett tovább a zenekar, sőt inkább visszafelé lépett.
Nem éreztem az átütő erőt, a tüzet az új szerzeményekben.
A Ten Thousand Fists után túl egysíkúnak tűnt az új lemez.
De úgy gondoltam adok még egy esélyt a bandának.
És láss csodát, kb. az 5. meghallgatásnál úgy elkapott az album, hogy utána vagy másfél hónapig állandó, napi vendég volt a lejátszómban!
Ezért azt hiszem, ha egy szóval kellene jellemeznem az Indestructible-t, akkor azt mondanám rá, hogy alattomos.
Nem adják meg magukat olyan könnyen ezek a szerzemények, de ha az ember ráérez az ízükre, akkor nincs menekvés!

Bár az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a lemez első negyede nem olyan ütős.
Én variáltam volna még a dalok sorrendjén a srácok helyében.
Nem rossz a kezdő és egyben címadó nóta, de nem is telitalálat.
Kütyükkel kezdődik (amúgy az előző lemezhez képest több samplert használtak ezúttal), hozza a középtempós döngölést, a refrén is rendben van, de valami mégis hiányzik…
A második dal (amiből az első kislemez készült) az Inside the Fire már egy fokkal jobb, de én tutira nem ezt választottam volna a lemez felvezetőjének.
A következő tétel szerencsére már gyorsabb az első két középtempós szerzeményhez képest, húzós dobtémával operál és kimondottan jólesik hallgatni!
Majd jön a The Night, ami megint csak középtempós, de hatalmas refrénjével, erőteljes húzásával és jó kis gitárszólójával bárkit levehet a lábáról.
Ezt követően viszont minden dal 10 pontos, tökéletes remekmű!
A Perfect Insanity gyilkos énekdallamokkal felvértezett monstrum.
Dan Donegan újra megereszt egy jófajta szólót, amit pedig utána énekel Draiman mester az rajtam heveny libabőrt eredményezett.
Ahogy a „Who said i’ve lost my mind” sort énekli, a végén azzal a tipikus hajlítással, egyből eszünkbe jut a tragikus sorsú énekes-zseni, Layne Staley!
Döbbenetes!


A 6. dal, a Haunted a legszebb Disturbed hagyományokat eleveníti meg, húzós, tördelt riffjeivel, ellenállhatatlan sodrásával.
Az ezt követő Enough dalból egyáltalán nem elég! (hogy egy kicsit a címre is utaljak)
Véleményem szerint Draiman itt énekli el a legmonumentálisabb, legnagyívűbb refrénjét amit valaha Disturbed lemezen hallhattunk.
A dal végére pedig betettek egy akkora zúzást, kétlábgéppel, hörgéssel/acsarkodással, hogy az ember csak néz ki a fejéből!
Majd berobbant a személyes kedvencem a The Curse, ami nálam mindent visz!
És itt abba is hagyom a dalok méltatását, pedig még négy nagyszerű szerzemény hátra van.
Összegezve a fentebb leírtakat, a Disturbed egy újabb modern rock/metal alapművet tett le az asztalra!
Húzós riffek, fogós énekdallamok, fincsi gitárszólók (Donegan egyértelműen élete legjobb teljesítményét nyújtja!) jellemzik ezt a remekművet.
Nem hat elsőre, de érdemes rá időt szánni, és tutira meghálálja!
Két ok miatt nem kap maximális pontot a lemez:
1. nem jobb, mint az előző (csak! ugyanolyan jó…)
2. lehetett volna egy kicsit változatosabb a tempók terén

Mindent összevetve nálam még így is simán a 2008-as év egyik csúcsteljesítménye!