Nem mondanám, hogy különösebben belelkesített volna első hallgatás után a Perseus zenekar muzsikája, így bőven sokára szántam rá magam, hogy mégis megismertessem az arra fogékonyabbakkal, mert elhallgatva egy percig sem kételkedtem benne, hogy ez igenis sokaknak tetszik. Hogy nekem annyira nem, az meg egyéni szocprobléma.

Amit elmondanak magukról, hogy olaszok, és két szerintük fontos korábbi zenekar elemeit egyesítik – az egyik egy Judas Priest tribute, a másik egy progresszív metal banda volt. Izgalmas kérdés rögtön, hogy akkor egybe valamit ebből hoztak-e össze, vagy más utat kerestek. Hááááát. És amit még a metal archives elárul, hogy ezt a remekbeszabott zenekari logót egy bizonyos Svetlana Fomina tervezte, bizonyára alaposan megdolgozott vele, bár talán trükkösebb lett volna utánagondolni, ki a zenekar névadója, és valami hozzá kötődőt a logóba applikálni, de ha nem, hát nem.

Az idei évben megjelent The Mystic Hands Of Fate a zenekar első nagylemeze, úgyhogy az ember eleve még kicsit felvont szemöldökkel fogott hozzá, mert ha világmegváltást nem is illik ilyenkor várni még, másrészt valamit meg mégis, ami meggyőzi az embert róla, hogy ez nem csak egy zenekar lesz a százhúszezer másik közül nulla saját ötlettel és arculattal, hanem érdemes rá odafigyelni. E téren meglehetősen gyengének ítéltem a Perseus debütjét, ami már eleve azzal a szerény vállalással vágott bele az alkotásba, hogy melyik nagy elődök által kitaposott úton akar haladni. Kevés ígéret – kis csalódás, ugye. A lemez több mint 50 perces, 13 dalt hallunk, amelyekben esik szó érzelmekről, mitológiáról, utazunk, merengünk, borongunk, szeretünk. Meglehetősen terjedelmesnek érzem a lemezt, és bár néhány dallam átmenetileg beragadt a hallójárataimba, több másik annyira egykaptafára megy, hogy néha megnéztem, nem ugyanaz megy-e megint. És nem.
Kiemelendőnek összességben Antonio Abate hangját találom egyrészt, ami nekem tulajdonképpen tetszett, még ha sok is néha a magas, és aligha tudnám megkülönböztetni némelyik másik power metal énekesétől – mégis, a maga középszerű módján egy egyenletes, meggyőző szintet produkál – noha esetenként az angol kiejtésen volna mit csiszolni még. A másik tetszetős elem a két gitáros tevékenysége volt, különösen a szólókra, amiket ebben a műfajban szeretnek túlzásba vinni, itt ez nem történik meg, és a gitárok úgy eleve sokkal inkább a hangulat megalapozásán ügyködnek, mint a dolgok túljátszásán. Erre a kedvenc példám a lemezen a Tears Of Saturnus.

A lemez felütése a Sons Of Kronos című lassú intro, amelyhez kísértetiesen hasonló lesz kicsit később a Bad Illusion. Érdekes, hogy a kettő közt helyezkednek el a lemez pörgősebb számai, mintegy erős felütésként, ami egyben azt is jelenti, hogy a Mystic Hands Of Fate második, hosszabb fele borzalmasan leül. Hiába vannak ott az igényesebben kidolgozott nóták, ha egyszer sokkal hosszabbak, lassabbak és többnyire vontatottabbak, mint amire az ember rákészül. És hiába itt minden, legyen szó az I’ll Be Alone melankolikus érzelmeire, amit nem is tudom, a vokál vagy a szólógitár prezentál átélhetőbben; vagy a Devil In Disguise erősen Iron Maiden ízű gitártémáiról és borzalmas sikoltásairól, vagy a Tears Of Saturnus kifejezetten ügyes kiállásáról, és meglepő nyelvezetéről.



A maga teljességében akkor is rendkívül nehéz végighallgatni ezt a lemezt, mert egyáltalán nem sikerült benne találni olyasmit, amiért pont őket akarhatná valaki szeretni sok másik zenekar helyett. Így ha az elején feltett kérdésre kellene válaszolni, hogy meggyőző-e a Mystic Hands Of Fate atekintetben, hogy a Perseusra szükség van, mint a power metal zenekarok palettáját színesítő elemre, sajnos nem tudok őszinte és lelkes igennel válaszolni. Az más kérdés, hogy a stíltus iránt elkötelezettek sokkal rózsásabbnak láthatják a helyzetet, mert az eredetiség hiányán kívül nagy bűne ennek a lemeznek sincs.