A görög Hail Spirit Noir Pneuma című debüt albuma megjelenése óta nagy favorit nálam.
Az általuk játszott muzsika az újszerűség erejével hatott rám, miközben erőteljesen és nyilvánvalóan a ’60-as, ’70-es évek progresszív és pszichedelikus rockjában gyökerezik. Nem csak zenei megoldásokat tekintve, de hangzás szempontjából is.
Mégis, ahogy az elszállós, merengős részeket keverik a Pneuma dalaiban a black metallal, az frissnek, előremutatónak hat.
Tehát egyértelmű, hogy én, mint a prog. zenék nagy barátja hatalmas kíváncsisággal vártam a folytatást.
Ami év elején be is futott, és az első hallgatás után azt hittem, hogy az Oi Magoi személyében megvan a 2014-es esztendő első nagy csalódása.
Pedig nem történt drasztikus változás, nem ment át szirupos popzenébe a társaság, mégsem éreztem azt a bizsergést, amit a bemutatkozó korong minden egyes fülelése alkalmával átélek. Aztán persze rájöttem, hogy mi okozza ezt a hiányérzetet.
A túlzott elvárás, és az, hogy másodjára már nem tudtak meglepni.

Mert alapvetően ugyanolyan stílusban íródtak az Oi Magoi nótái is, csak talán letisztultabbak lettek elődeiknél.
A nyitó Blood Guru kezdő taktusai alapján 100%-os bizonyossággal meg lehet állapítani, hogy ez Hail Spirit Noir.
És ez nem kis fegyvertény!
A mai, tucathangzással megtámogatott, futószalagról legördülő bandák sokaságával ellentétben a görögök egyéni hanggal, unikális stílussal bírnak.
A Blood Guru kb. másfeledik percénél előkapják a Pneumaról már ismerős xilofon (vagy vibrafon) játékot, a negyedik percnél pedig egy éles váltás után csodaszép gitármelódia ringat el minket, de a rájuk oly jellemző tompított akkordbontások is szerephez jutnak.
A Demon for a Day folkos dallamai, hipnotikus kórusa majd begyorsulása, Hammond- nosztalgiája újabb zseniális dalt eredményez.
És a fantasztikusan dinamikus, analóg soundnak köszönhetően minden hangszer kitűnően érvényesül.
A Satan Is Time pedig meghozza az igazi dallamos, szívhez szóló, lélekbe markoló éneket!



Gyönyör a köbön!
A Pneuman még vendégénekes felelt a dallamokért, de ezúttal úgy tűnik Theoharis vállalta magára az összes vokált.
Szerencsére nincs hiba a tiszta énekében sem!
De a rock/metal műfajban nem túl elterjed ujjkasztanyetta által képzett hangok is hallhatók a Sátános tételben!
Ez a kis aranyos, csettintgetős (hivatalosan ütős) hangszer gyakori szereplője a western filmzenéknek.
A lemez monstruma, progresszív nagyágyúja a The Mermaid, a maga 11 és fél percével.
Ebben legalább annyi space rock van, mint pszichedelia.
A Hunters refrénje meg talán az album legfogósabb, már-már himnikus magasságokba törő pillanata.

Tehát a kezdeti szájhúzogatás helyét átvette az elégedettség.
Ma már az Oi Magoi is olyan kedves a szívemnek, mint a Pneuma!