Aki otthonosan mozog az avantgárd (black) metalok halmazában, annak biztos ismerősen cseng a görög Transcending Bizarre? neve. Legutóbbi lemezük például megnyerte a 169-es Hangpróbát. Szóval amikor Perszepeta kollégám fölhívta a figyelmem a Transcending tagok (nevezetesen Theo Liratzakis és Haris) által létrehozott Hail Spirit Noir bemutatkozó albumára, rövid időn belül be is szereztem az anyagot és egyáltalán nem bántam meg!
Mondjuk a két zenész előéletén túl az is bizakodásra adott okot, hogy a Pneuma a Code666 Records égisze alatt jelent meg, mely kiadó neve garancia az igényes, nem hétköznapi muzsikák kedvelői számára. És a Hail Spirit Noir zenéje minden, csak nem hétköznapi! De ezzel együtt egyáltalán nem nehezen befogadható. Legalábbis engem már első hallásra megvettek, és ellentétben a már említett TB? lemezzel, a Pneuma hallgatásról-hallgatásra jobban tetszik, pedig már túl vagyok jó pár fülelésen. Ha mindenképp valamiféle skatulyába akarnám őket tuszkolni, akkor valami ilyesmi stílus-meghatározást alkalmaznék: avantgárd pszichedelikus black’n’roll… Szóval inkább hagyjuk a műfaji besorolást és lássuk/halljuk a medvét!
Túlvilági zajokkal nyit a Mountain of Horror és egyből konstatálhatjuk, hogy a hangzás távol áll a manapság megszokott és leggyakrabban használt modern, testes soundtól, inkább avíttasnak mondanám, de jó értelemben! A ’60-as, ’70-es évek hangzásképe köszön vissza, tehát semmi kompresszálás, trigger, egyéb korszerű "elterelő hadművelet”, hanem egy organikus, analóg megszólalás, melynek köszönhetően minden hangszer szépen kivehetően szól! Theo és Haris mellett három vendégmuzsikus játszotta fel a dalokat és már az első nóta kapcsán kiderül, hogy nem akármilyen zenészek ők sem! Amit viszont a Let the Devil Come Inside-ban összemuzsikálnak, az rendhagyó! A tiszta énekért felelős Dimitris hangja fantasztikus, druszája pedig a basszusgitárral olyan futamokat csapat, mint a hőskor legnagyobbjai. Giannis dobolása és dobsound-ja is tiszta ’70-es évek. Ebben a nótában a három és fél perces játékidő ellenére annyi minden történik, hogy csak kapkodom a fejem. Mégsem követhetetlen, összevissza témahalmozásról van szó, még akkor sem, ha elég élesek a váltások. A középrésznél kérem szépen, még egy olyan nem tipikus hangszert is csatasorba állítanak, mint a xilofon, aztán ahogy felpörög a dal, az Opeth neve ugrik be óhatatlanul.
A harmadik tétel egy black’n’roll-os húzású szerzemény, a vége felé a tiszta ének űberf@sza!
A When All Is Black-re aztán végképp nehéz szavakat találni! Olyan szívbe/lélekbe markolóan dalolászik Dimitrakopoulos Mester és maga a dal is a tempóváltásig annyira gyönyörű, hogy csakis a kultikus prog., art rock/ avantgárd csapat, a King Crimson mércéjével mérhető! A monumentális, több mint 13 perces Into the Gates of Time még jobban megidézi a "Karmazsin Király” debütáló, 1969-es klasszikusát, az In the Court of the Crimson King-et! Ááááááá… CSODÁS!!!
Még az sem zavar, hogy az utolsó 4 perc gyakorlatilag a természet hangjaival, ciripeléssel, csicsergéssel telik. Ugyanis teljes mértékben passzol ide!
A záró nóta újfent rock’n’ roll-osabb és ahogy a refrénben a banda nevét skandálják az eksztatikus!
A borító pedig tökéletesen átadja a zene hangulatát, én el is neveztem a rajta lévő figurát ördögpuncinak. :D

Egy szó mint száz, a Pneuma az idei év egyik legfontosabb, a szó eredeti értelmében vett progresszív, azaz előremutató muzsikát rejtő albuma, ami köröket ver a legtöbb ismertebb, prognak titulált előadó produktumára!