Extance (2014)
Vannak introk, amit az ember meghall, és azonnal biztos benne, hogy ezek valami elképesztően jó dolgot vezetnek be. Aztán persze vagy pofára esik, vagy nem, de mikor az Aenaon The First Art-ja felcsendült, pont ez a fajta bizonyosság fogott el. És nem csalódtam.

Kikkel is állunk szemben? Háromszáz göröggel. Nem, csak öttel. Akik 2005 óta zenélnek, jól átgondolták és végül csináltak egy nagyon jó lemezt 2011-ben, ő volt a Cendres Et Sang, meg még egyet most, ez az Extance. Előbbivel az oldal mind kritika, mind HP-ajánlás formájában találkozott, ezért döntöttem úgy, hogy ha már ők folytatták a hagyományt, és ilyen albumot tettek le az asztalra, akkor itt is szerepeljenek továbbra is minden lehető módon.
Kísérleti kedvben, elképesztő megoldásokban, műfajok közti már-már nehezen követhető váltogatásban nem volt hiány eddig sem, ezúttal is jó eséllyel kikerekedett párszor még a bolondokháza-metal hallgatásban már gyakorlatot szerzettebbek szeme is párszor, és mint előzőleg, most is kisodródott HP-n a kanyargós pálya cikkcakkjainál a legtöbb versenyző. Ez így van jól.


Ezúttal ráadásul kifejezetten hosszú lemez készült, amit természetesen ismét a Code666 gondoz, a borítón látható szottyadt felsőtest újfent Lukasz Wodynski műve, akinek a munkássága engem valamiért a stasi fogdát megjárt Gino Kuhnra emlékeztet, de legyen az én bajom. Az alkotásban közreműködtek többek közt vendégek az In Vainből, a Sighből és az oldal kedvence Hail Spirit Noirból. És ennyit a handabandázásról, mert kivételesen elég sokat akarok magáról a lemezről mondani.

Szóval az intro, a maga hidegrázós, zongorás, majd rákapcsolós módján már említettem, hogy azonnal meggyőzött, meg megnyomta az egyébként folyton csak porosodó „na, ez hasonszőrű, mint a Vulture Industries” gombot, de itt inkább csak hangulatra tessenek gondolni.
A Deathtrip Cronicle rámutat, hogy ez a zenekar még nem esett annyira távol a black metal fájától, viszonylag hosszan semmi kedves nem jön. Aztán meggondolják, és a nagy részét mégis felmutatják annak, ami a továbbiakban jobban kifejtésre kerül. A Grau Diva elején többször is azt hittem, hogy ez a huncut pécé véletlenül bekeverte a Rammsteintól a Zwitter-t, csak itt sikerül igényesbe váltani, noha a női öröm hangjai nélkül tulajdonképpen én meglennék, de el kell fogadni, hogy ez a szám szól valamiről.
A klipes nóta, a Der Mude Tod (aminek a címe rogzíti azt a szép szokást, hogy a mediterrán népség nem ismeri a pottyos o és u betút, az elején felcsenduló német nyelvú mondatban is elég felemásan sikerul) eléggé a darálós darab a lemezen. Nem tudom, mennyiben függ össze a dolog az azonos, csak pöttyös című német némafilm klasszikussal, ha akarom, igen. Az In Vaines vendégszereplés viszonylag jól megragadható, azoknak is vannak a tipikus „ezt hallani és meghalni” refrénjei, de ebben a számban mégis az a zseniális, hogy a hamar és bőségesen osztott refrén helyett a katarktikus pillanatot elnyújtják a kis jazzes betét utánig, szerencsére arra, mit érez a magát kellőképpen beleélő hallgató ebben a pár pillanatban, kiválóan alkalmas a nyelv. Azt, hogy GYÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ.



Ezt követően van egy kis pihentető szám, ahol a vokált az éjjel az ágyad alatt lakó gonosz manó, Pornocrates szolgáltatja, és közli, hogy amint elalszol, leharapja a kislábujjad. Vagy mást.
A keménykedés eztán folytatódik, csak épp másképp, kissé Amerika izű megmondós metalos részek, fura szaggatások ésatöbbi fémjelzik a Closer to Scaffold-ot, aminek az utolsó 3 percében a dolog egészen nyerssé és brutálissá válik, főleg ha az ember visszagondol a kis zongorás, fehérgalléros bevezetőre.
A Land Of No Water kapcsán komolyan eltűnődtem, hogy ha elrejtenék egy új Vulture Industries albumon, lehet hogy egy darabig nem jönnék rá, mi van, pedig nem is onnan hívtak kölcsönbácsit, hanem a Sighből.
Itt jön egy újabb jó meglátás, hogy az ember kicsit kezd elfáradni, mert a jóból is megárt a sok, úgyhogy megint egy kis zongorázgatás jön, meg valaki nyitva hagyja a vízcsapot, ezért kétszer kimarad a dobásból, így a következő Funeral Bluesban megint kell némi kisegítő erő, ez egy szinténgörög doom metal énekes hölgy személyében érkezik. Én általában ennél a válaszolgatós éneknél fáradok ki, nem azért, mert rossz, hanem mert az elkövetkező bő negyed órát nyugodtan rájuk lehet hagyni, úgyis jó lesz. A Palindrome meg már-már énekelhető refrénnel igazolja be ezt a belé fektetett bizalmat.

Őrület. Mestermű született, és ennyi.
Aenaon_Extance_2014
Kiadó:
Stílus:
avantgarde black metal
Értékelés:
 
Pont
: 9.8 / 10
 
Külalak
: Igényes
 
Hangzás
: Kiváló
Dalok:
1.The First Art
2.Deathtrip Chronicle
3.Grau Diva
4.A Treatise on the Madness of God
5.Der Mude Tod
6.Pornocrates
7.Closer to Scaffold
8.Land of no Water
9.Algernon’s Decadence
10.Funeral Blues
11.Palindrome
Írta:
baathory
2014. április 5., szombat, 09:47
Facebook:
Hail Spirit Noir - Mayhem in Blue (2016)
Kritika, emp @ 2016. december 14., szerda, 18:21
Aenaon - Hypnosophy (2016)
Kritika, boymester @ 2016. november 29., kedd, 19:57
Kayo Dot - Coffins on Io (2014)
Kritika, baathory @ 2014. október 25., szombat, 19:10
Hail Spirit Noir - Oi Magoi (2014)
Kritika, oldboy @ 2014. március 8., szombat, 10:56
Koncertek
© 2001-2024 Fémforgács - Impresszum - Az oldalról
Valid HTML 4.01 Transitional Valid CSS!
This page took 0.023 seconds to render