Az olasz Carcharodon közel tíz éve, 2003-ban állt csatasorba a fémzenék seregében, de eddig mindössze egyetlen albummal és pár demóval jelentkeztek. Első lemezük még 2008-ban látott napvilágot Macho Metal címmel, ami amolyan sajátos stílusmegnevezésként is szolgált számukra. Ugyan elsőre elriasztó hatású volt számomra ez a megnevezés, de valahol mégiscsak megbújik benne némi igazság. A négy tagú banda ugyanis harcedzett, whiskey szagú úriemberekből tevődik össze, akik nyaktörő sludge, doom riffekkel szakítják le a férfinép arcát, mindezt némi humorral és death metallal fűszerezve. Erőteljes hangulat uralkodik a kettes lemezen is, megidézve a sokak által nagyra tartott, szerintem is alapműnek tekinthető Down lemezeket. Az album 11 sűrű, iszapos dalt tartalmaz, amit elég változatosan tálalnak ahhoz, hogy 50 percben se legyen túl tömény. A stílustól eltérő kikacsintások nem mindig bizonyulnak jó ötletnek, néha kifejezetten megtörik a hangulatot, de máshol telitalálatnak bizonyulnak, gondolok itt például a gyakran előforduló kórusokra, akusztikus pengetésekre és a dallamos, folkos megoldásokra. De hard rockos, mocskos ősrockból, death aprításból sem szenvedünk hiányt a játékidő alatt. Nehéz elképzelni, de az elemek vegyítése, egymásba csepegtetése a dalok legtöbbjében hibátlanul zajlik. Ha tökéletes képet akarnék alkotni róluk, azt mondanám, képzeljünk el egy Crowbar, Corrosion of Conformity műsort, amit egy házibuli kedvéért improvizálnak össze. Eredetiségből nem csillagos ötös a banda, de ha az eddig felsorolt példaképek valamelyikét rendszeresen pörgetted az elmúlt években, akkor a Carcharodon sem fog csalódást okozni, sőt igen jó pillanatokat képes szerezni a rajongóknak.

   A nyitó Stoneface Legacy kórusa, ősvilági, súlyos doom kezdése már megalapozza a hangulatot, de közel sem készít fel a folytatásra, ami néhol percenként új képet fest a zenekarról. A lassulásból egy gyors stoner nóta kerekedik, remek refrénnel fűszerezve, majd dallamos hangulatzenébe vált, amit sablonos, de erőteljes groove követ, a remek gitárszólókról pedig már ne is beszéljünk. 8 perc feletti az indulás, de egyszerűen észrevehetetlen ez az idő, olyan gyorsan elrepül. A Pig Squeal Nation riffjét, vagy az egész dalt nyugodt szívvel lophatná a Down, egyedül az ének nem egy Anselmo szintű, de ezt is orvosolják a kórusok, változatos üvöltések. A dal az erős southern nyitás után átkúszik punkosabb vizekre, amiből valami nagyon minimál death/doom kerekedik… ezt hallani kell. A 3. tétel címe Adolf Yeti. Azt hiszem, ez önmagáért beszél, de kevesen gondolnák, hogy ez a dal áll legközelebb a death metalhoz a lemezen. Egy remek darálás, néhol egy kis középtempóval megtördelve. A Beaumont c. dal rögtön vissza is vesz a tempóból, egy rendkívül hangulatos kezdés után ismét Anselmo zenekarának nyomdokain haladnak, nem kevés feelinggel átitatva. A föld alá hangolt gitárok ebben a dalban a legegyszerűbbek, de a dal végén a riffeket követő szájharmonikával megint nagyot dobnak. A lazítás után a Jumbo Squid dolgozza meg a nyak körüli izmainkat zsíros riffjeivel és hangulatával. Próbálom írás közben kerülni a szóismétlést, de a HANGULAT szó egyszerűen elkerülhetetlen minden dalnál. Ez igaz a Marilyn Monrhoidra is, ami egy vicc. Képzeljünk magunk elé egy útszéli csehót a napsütötte Alabama államban, elötte egy rakás ZZ Top rajongót, akik a bendzsójukon death metalt pengetnek, a dal végére pedig a levegő után kapkodva a szívverésük lassúságáig visszavesznek a tempóból. A rövid, Chupacobra c. dal akár az előző lezárása is lehetne, elődjével egyetemben nehezebb komolyan venni, de panaszkodni nincs okunk erre a dalra sem. A lemez 8. dala klipes nóta lett, könnyedebb is valamivel az album eleji mélységeknél, kevésbé nyerte el a tetszésemet a Burial in Whiskey Waves, mert az arányok itt borulnak először, nehezebben egyeztethetőek a különböző váltások. A dal utolsó két perce viszont mindent visz. Rég kaptunk kemény darálást, ezt pótolja az Alaska Pipeline, ami egy valódi death’n’roll, amolyan Carcharodon módra. A Voodoo Autopsy sem nagyon vesz vissza, de itt a kreatív énjüket pihentették kicsit a srácok és csak simán az arcunkba köpnek néha a falbontó riffekkel. Zárásként megint egy hosszabb dalt kapunk, ez a The Sky Has No Limits, ezzel némileg keretbe zárva a lemez egészét. Töményen árad a hangszóróból a mocsárbűz és marihuána illatának bódító keveréke, a lassú kezdés után egy olyan „mindent tegyünk bele” dallá változik, de gyengének még ezt sem nevezném.
   Kellemes meglepetésként ért tehát ez a lemez, amit biztosan előveszek többször is és a debütálást is bevizsgálom hamarosan. Kellően kreatív, meglepő és erős az egész produkció. Előfordulhat, hogy egyeseknek tömény lesz és egészben nyomasztó is akár, de a dalok végig egy színvonalon mozogva hozzák a „macsó metalt”. Egy kicsivel rövidebben tálalva, az üvöltözéseket árnyalva, még alaposabban átgondolva nem semmi zenét hozhatnak még össze a jövőben.