Japán az egyik legizgalmasabb, legérdekesebb, legmisztikusabb és egyben legbetegebb országa. Én személy szerint nem túlzottan rajongok a keleti kúltúrákért. A japán teákat mondjuk pont imádom, a gasztronómiájuk is érdekesnek néz ki noha még nem kóstoltam. Mégis a cenzúrázott Chulhu pornóval vagy hentai-al nem tudok azonosulni. Úgy, ahogy a használt bugyi automaták létjogosultsága előtt is értetlenül állok. A mangákat és anime-ket is csak rövid távon tudom elviselni, pedig rajongok a képregénykért és rajzfilmekért. Szóval elég felemás a kapcsolatom az országgal. Mégis az utóbbi időben sorra jönnek velem szembe a piszok jó, japán hardcore bandák. Nem igazán vagyok képben az ottani zenei színtérrel, csak az alap bandákat ismerem többnyire. Most kb az az érzésem, mintha láttam volna a Barátok Közt 2435. részét, értem én, hogy Berényi "pénz és sárm" Miklós a király de azt nem, hogy miért. Így kicsit lemaradva érzem magam. Ennek fényében álljon itt a legfrisseb japán találatom a
Friendship.
Ami minden csak nem barátságos. A játék neve sludge-os powerviolance. Többynire szeretem a powerviolance-t. Viszont a legtöbb bandával az a bajom, hogy nagyon gyorsak, nagyon agresszívak és nagyon extrémek akarnak lenni. Ez az esetek többségében sikerül is nekik, csak éppen közben elfelejtenek dalokat is írni. Kapunk az arcunkba egy nagyedórás, egybefolyó adrenalin fröccsöt, ami néhanapján tök jól esik,csak nem maradandó. Ellenben a sludge/powerviolance/grindcore anyagok tudnak nagyon izgalmasak is lenni. A két stílus kontrasztjából, hozzá értő kezekben jó eséllyes születhetnek maradandó alkotások.
Undercurrrent-re keresztelt zaj karikájuk a második a sorban, egyenes folytatása a 2017-es Hatred-nek. Hasonló zenekarokkal ellentétben, nem ontják magukból az EP-ket és split-eket, már elsőre is egy nagy lemezzel álltak elő és úgy néz ki ezt a tendenciát akarják folytatni. A Demise egy zajos intro-nak felel meg, hogy aki véletlenül keveredett ide az is tisztában legyen vele, hogy ez nem a Nóta TV délutáni műsor blokkja. A Vertigo-val pedig bele is csapnak a lecsóba, a dob szinte le robbantja az arcunkat. Itt már fel készülhtünk rá, hogy a következő 20 percben sem lesz ez másként. A Punishment-től pedig azt kapjuk amit a címe is ígér, itt is a dob az ami nagyon büntet és ez így lesz az egész lemezen. Ha kell bontókalapács módjára csapkod, ha kell pedig olyan gyors blast-okat tol, hogy csak lesünk mint hal a szatyorban. Kicsit úgy is éreztem, mintha a dob lenne jobban a reflektor fényben, mint egy karmester vezényelne. Pedig bizony a gitárjátékra se lehet panasz, kellemesen váltogatják a disszonáns témákat a megfelelő pontokon el helyezett dallamokkal. A hangzás az előző lemez óta kicsit le tisztult, a Hatred-et én mocskosabbnak éreztem. Ott néhány riff is már szinte olyan volt mintha, egy New Orleans-i aligátor vadász kunyhójából szólnának. A dalok hossza két perc körül mozog általában, így aki elveti a pár másodperces core muzsikákat az is nyugodtan tehet vele egy próbát. Kerek, teljesen kidolgozott ötletekkel operálnak a japán úriemberek.
Egyik oldalon a fékezhetetlen, őrült gyorsaság a másik a csontropogtató súly. Ebből a kettő nagyon eltérő dologból mégis sikerült, egy fogyasztható össze illő egészet alkotni. Ami ugyan fájdalmas és szörnyű mégis a stílus kedvelőinek minőségi csemege lesz.