A dán Caustic egy igencsak ígéretes death/doom kezdeményezés volt a 90-es évek első felében, melynek szálai a valóban legendássá vált Saturnus zenekarig nyúlnak. Míg a gyűrűs bolygóról elnevezett csapat valóban ismertté vált, a Caustic néhány demó és egy EP után szétszéledt. Majd újjászületett és újra szétesett, hogy aztán 2017-ben egy új dallal jelentkezzen Murder The World nevű rövidke kiadványán. Talán sosem lesz belőle semmi, de az anyabanda folyamatos haláltusája mellett született belőle egy oldalhajtás ThunderWhip névvel, amely megunta a tökölést és egyetlen halványka demó után nagylemezre váltotta tehetségét. Ha Hellmann Andersen énekes, basszusgitárosnak és Rolf Hansen dobosnak azonban ilyen témák rejlenek a hátsó zsebében, melyen képesek évekig mereszteni a hátsójukat, akkor nagyon tudom sajnálni őket. A ThunderWhip projektbe bevették gitárosnak 2017-ben Kenneth H. Nielsent, aki a gitárokért lett felelős és kiadták tehát bemutatkozásukat Forever’s End címmel.

    Szívesen írnék olyanokat, hogy micsoda elpazarolt tehetségek, elvesztegetett évek sorakoznak itt fel, de az anyag identitásválságából kiindulva ezek az arcok erre a tempóra lehettek képesek. Míg a legtöbb helyen (még a zenekartagok is) stoner metalként hivatkoznak az anyagra, csak a nagyon nagy képzavarban élők tagadhatják le erről a lemezről a doom metal jelzőt. A hat dalos produkción ugyanis hosszú, átlagosan 10 perc környéki szerzemények sorakoznak, melyeknek van némi stoneres hangzásuk, köszönhetően a nem túl energiadús, időnként a zenéhez nem is nagyon illő szólógitárnak, de ettől függetlenül a vokál és a tempó alapján elkönyvelhetnénk a tradicionális doom vonal újabb képviselőjének is, melybe időnként bőven belefér az epikus irányba kacsingató tiszta ének. Ez utóbbi pedig a ThunderWhip egyik legnagyobb erénye a sokszor unásig ismétlődő, nem túl fogós riffek mellett, ugyanis Hellmann egyszer magas röptű, máskor füstösen karcos hangja miatt hajlamos voltam szemet hunyni az egyértelmű időhúzások felett, ami ettől függetlenül sajnos bőségesen jelen van ezen az anyagon.

    A lemezt megnyitó teljesen felesleges és biztosan sokakat eltántorító 3 perces riffelgetés (First Steps Of The Last Dance) ugyanilyen unalommal folytatódik a Six Thousand Steps első perceiben, míg végül megjelenik a megváltó ének, amihez még vendég is csatlakozik a majd 12 perces szerzeményben Ida Bruun Marcussen (Death Rides A Horse, Pink Absynth) személyében. A borzalmasból korrektre váltó anyag aztán tovább lépdel a megváltás felé, ugyanis az East Of The Sun biztos helyre fog kerülni lassan, de biztosan gigantikussá váló doom metal gyűjteményemben, mivel egy nagyon erőteljesen lüktető dal kerekedik belőle, ami egyértelműen az egész anyag legjobbja. Az utána következő címadó dal újabb mélyrepülést produkál végtelenül elnyúló, semmitmondó kezdésének köszönhetően, aminek Hellmann sem tud gátat szabni, ugyanis itt végig egy acsarkodós hangnemben morogja végig az egész dalt, aminek feelinges gitárszólóján kívül, aminek a 8. perc vége felé szorítanak helyet, nem sok érdekesség jut számunkra. Teljesen másként tér vissza a csapat az As Paranoia Unfolds bő 10 percének idejére, amikor egészen a blues gyökerekig ugranak vissza egy kis Saint Vitust, Black Sabbathot megidéző mókázásra. A végre tempóváltással is büszkélkedő tétel persze távolról sem tudja kihasználni tényleges hosszát. Szerencsére azért a kiadvány végére még jut egy nagyon hangulatos Climb The Wall, mely amolyan doomos, lazulós finomság.


    Különösen rossz tud lenni egy zenekarral szövődő viszonyom, amikor látom, hogy adott nekik a remek hangzás, a megfelelő énekes, de csak mutatóba tudnak kezdeni valamit a megadatott idejükkel és lehetőséggel, miközben náluk érdekesebb kezdeményezések gyakran ok nélkül tűnnek el a süllyesztőben. Sajnos ennél többet nem tud kiváltani belőlem a nemrég kapott dán próbálkozás sem, melynek vannak nagyon jó percei és egy igazán erős dala, de ez még messze nem elég az üdvösséghez, ha minden tételhez kapunk ajándékba 4-5 percnyi ürességet, semleges témázgatást. Lehet, hogy ezek a részek hipnotikusak, esetleg pszichedeliát sugallók szerettek volna lenni, de szerintem csak alibiből feljátszott sablonok. Ettől függetlenül a stoner/doom rajongóknak okozhat meglepetést a ThunderWhip néhány szerzeménye, de a közös nevező megtalálásához minimum fanatizmus szükséges.