A Korn egy tipikus megosztó banda. Oldszkúl arcok általában nem szeretik, a modernebb felfogásúak azonban igen. Meg még azok szoktak rákattanni néha, akik a true vonalat kamálják, de nyitottak a reformációkra. Ha valaki úgy érzi, hogy most hülyeséget írtam, elfogadom a kritikát... mégis itthagyom ezt a mondatot, mert bár logikátlan, ez az észrevételem...
Továbbá dobosok, basszerosok szintén pörgetik a lemezeiket, gitárhősök szinte kizárt. 
A Korn korai időszakára (ami az Issues-szel zárul) a nyers hangzás, koszlott gitár, kupakpergő, gyomorforgatóan mély basszus a jellemző, és az első két lemezen David Silveria dobos viszi a prímet technikailag. A gitárosok sosem virgáztak ebben a bandában, kimondottan csak a hibbant énektémák alá való szőnyegezés volt a feladat, bár láttam egy koncertvideót, amikor James "Munky" Shaffer eljátssza a Pink  Floyd Another Brick In The Wall-jának gitárszólóját. Akkor esett le, hogy ezek a gyerekek azért mégiscsak tudnak gitározni (majd láttam egy másikat, amikor pedig Brian "Head" Welch teszi ugyanezt).
Megkérdőjelezhetetlen szerepe van a bandának a metal zene fejlődésében, nem csak azért, mert megteremtette a nu metalt (utálom ezt a jelzőt, mert amikor a Korn letette az első lemezeit, még nem létezett, akkoriban azt mondtuk rá, hogy "industrial hardcore"), hanem azért is, mert követők-kópiák százai jöttek létre hirtelen, melyek közül talán ha egy-kettő ütötte meg a szintet, és itt persze nem a technikára gondolok, hanem a hangulatra. Én a nu metal kifejezést pont az ócsó kópiákra használom, a Kornra sosem mondanám rá.
Az ilyen együttesekre mondják azt, hogy stílusteremtő. Bocsánat. Kicsit nyomatékosabban fogalmazok. A Korn volt az a banda, ami valaha a legnagyobb hatást tette a metalzenére. Ez csak az én VÉLEMÉNYEM, ne bántsatok érte. Vitaindítónak jó, és vevő is vagyok egy egészséges vitára a témában. Bár hogy ne legyen olyan nagy topikfosás, meg is indoklom az előző kijelentésem. Korn előtt nem volt modern metal. Minden, ami előttük volt tradícionálisnak számít.
Ehhez a zenéhez nem kell nagy technika, bár mint már említettem, a dob az első Korn lemezeken bitangul oda van ragasztva (figyelje le Ön a  Chi nótát).
Még a Sepulturára is hatással voltak Munky-ék, gondoljunk csak a Roots lemezre. Vagy mondhatnám a Machine Headet is, akik két anyagjukkal jöttek ki hasonló stílusban, eléggé öngólszerűen ugyan, és aztán sikerült talpra állniuk hála Istennek. Akik kétségbe vonnák az előbb említett két bandára mért hatását a Kornnak, azoknak megjegyezném, hogy még a producerük is Ross Robinson volt azokban az időkben.


Az Issues lemez a kedvencem a bandától, bár az újak közül van kettő, amit még nem is hallottam, illetve nem bírtam végighallgatni, annyira ócskának éreztem őket (nem az utolsót). 1999-ben jött ki az Immortal Recordsnál, és az évek során átlépte a tízmilliós eladást, ezzel a második legsikeresebb lemezük lett, a 14 milliós Follow The Leader után. A megjelenés után a zenekar egy fél évig tartó Amerika-Európa turnéra indult.
A zenei részeket tekintve nincs nagy változás a kezdeti időkhöz képest, hisz ugyanúgy ipari hangzása van az anyagnak, a gitárok sikálnak, bontják az elmét a beteges harmóniákkal, a basszer döng-csetteg, ami változott, az a dob és az ének. Előbbinél - és ez már a Follow The Leadernél is érezhető volt - egy sokkal nyugodtabb játékmód figyelhető meg, mint azelőtt, bár ez nem feltétlen pozitívum, hiszen azóta tudjuk, hogy Silveria inkább trógerságból fogta vissza magát, mint érzésből és zenei alázatból. Az ének az viszont nagyon pozitívan változott, hiszen Jonathan Davis szólamok tucatjaival kápráztat el minket, és hát ugye az ő hangját lehet imádni, utálni, de egyediségét kétségbe vonni egy vallomás magunkról.
David Silveria nyilatkozott: "...Hallhatólag egyszerűbb és súlyosabb lett a zene. Több a kemény groove, mint ezelőtt. Több minden egyszerűbb, mint eleinte, kivéve Jon-t, aki egy sokkal jobb énekes most, szóval összeáll a kép..."
Már mindjárt a nyitó tételben hallhatjuk ezt a kifinomult érzéki énekstílust, ahol ráadásul skótdudával kíséri magát. Hanem aztán ami ezután jön, az maga az atomrobbanás. Alig egy pár pösszenés után beindul a Falling Away From Me, amihez foghatóan mély megszólalást eddig a lemezig nem is hallottam. Tulajdonképpen nagyon sokáig ennyi volt az összes élményem az anyagról, mert pont egy technikamániás idióta időszakomat éltem, és csak évek múlva vettem elő megint a cuccot, amikor viszont totálisan beért nálam (vagy inkább én nőttem fel a feladathoz, hogy ezt a monolitot feldolgozzam). Technikai csodát azóta sem találtam rajta, de a technika sok esetben veszélyes dolog, hiszen rosszul használva átveri az embert, és a kezdeti nagy durranás után csak az üresség marad, vagy az idegbaj, mert ahogy változunk - pontosabban, ha olyan irányban változunk - már megterhelővé válik. No, a Korn szépen ügyelt rá, hogy ilyesmi ne forduljon elő sose náluk. A 4 U az egyik legeredettibb darab az Issues-on, ami ismét az előbbi mondatomat támasztja meg, hiszen csak pár hangot hallunk, szép komótosan, miközben Jonathan eltorzított éneke szárnyal a levegőben.
Ügyesen vannak ezek a pillanatnyi ambientek beépítve, mert például itt mielőtt nagyon belealudnánk, már megjön megint a SÚLY a koldulásra felszólító nótában. Ezeken kívül még két kiugró pillanata lehet a lemeznek, mégpedig a pattogós Counting és az eszméletlenül depressziós No Way.


Ez a lemez lezár egy korszakot a Korn történetében, hisz a következő Untouchables már a hangzásában is teljesen más. Eltűnnek a rövid ambient süllyedések is, a számok konkrétak, van elejük és végük. Kiváló lemez az is, csak máshogyan.
1999 november 16-án jött ki az anyag, amit Brendan O'Brien producelt (Rage Against The Machine, Pearl Jam, Limp Bizkit, Aerosmith, Red Hot Chili Peppers). A borítónak négy verziója van, mely különböző limitált példányszámokhoz készült (hajrá, a pénzért mindent). A pályázatot az MTV írta ki annak idején, és a nyertes pályamű Alfredo Carlosé lett.
Erről a lemezről nem lett Grammy dal, csak a Falling Away From Me klipjét jelölték a MTV Video Music Awardson, ami végülis nem nyerte el azt. Ezzel együtt a lemezről három dalhoz készült klip, a másik kettő a Somebody Someone és a Make Me Bad-re.
A Korn egyike a nagyon kevés tagcserével működő zenekaroknak, hiszen tizenkét éven át ugyanaz az öt arc rakott össze minden lemezt, szám szerint hatot (az első hatot).
Divat volt szidni a bandát, és divat ma is, de TUDOM jól, hogy nagyon sokan vannak olyan arcok, akik a régisulis felfogás miatt teszik ezt úgy, hogy nem is ismerik. Mondjuk nem biztos, hogy nekik ezzel a lemezzel a legjobb kezdeni, mert az olyan számoktól, mint a Make Me Bad biztosan vakaródzni fognak. Viszont az a néhány kiemelt nóta, amit megemlítettem kárpótol mindenért. Nehéz a Korntól egy albumot ajánlani, mert egy nagyon kevés dolog engem is idegesít  bennük néha (ezért sem kap 10 pontot). Lassan érik be ez is, mint a legtöbb lemezük, bár itt inkább az ember érik a zenéhez. Én legalább is ma már meghajolok előtte.