A germán thrash metal megteremtői közé tartozó Sodom több mint 2 évtizedes múlttal rendelkezik, a 1995-ös Masquerade In Blood hangzását még gyengének találom, viszont az utána kiadott lemezek nagyon pengén szolnak. Miután két tagcsere történt nevezetesen Bobby Schottkowski dobos és Bernemann gitáros érkeztek ez által egy újra ereje teljében lévő csapat kovácsolódott össze mindez 1997-ben történt és ez évben kiadták a Til Death Do Us Unite korongot. Rátérve az M-16 (a vietnámi háborúban használt lőfegyver) külleme semmi kivetni valót nem hagy maga után, a borító szép és a témához tartozik. Szerencsére elhagyták a korábbi lemezek beteg szexuális témáit és a háború felé fordultak, amelyben a vietnámi borzalmakat boncolgatják, ez egyébként sem szokatlan, már az Agent Orange és a Code Red is ezzel a témával foglalkozott, érdekesség, hogy Tomék nem könyvekből vagy filmekből vesézték ki a témákat, hanem egyenesen ellátogattak a harctérre majd múzeumokat látogattak illetve veteránokkal találkoztak.



Meg kell hagyni szépen szól a dob és a gitár, a duplázott remekül használja Bobby, viszont hiányolom a feszes gitárszolokat Bernemann-től, több háborús effekteket pakolhattak volna bele. Tom próbálja korlátozott hangi adottságát kihasználni, hörgései és üvöltései nem egysíkúak. Száguldó tempók miatt egy perc megállás nincs, az 50 perces album pillanatok alatt végig fut, agresszíven döngöl és nem okoz csalódást a műfaj kedvelőinek. A Code Red-hez képest zúzósabb a hangzás, sokkal töményebb és vaskosabban szól. Az album utolsó számát igazán lehagyhatták volna, ami egy nagy idiótaság, de rájuk mindig is jellemző volt az efféle marháskodás. Igazi sikert a 80-as évek közepén és a 90-es évek első felében értek el, ennek ellenére folyamatosan adják ki a lemezeket, legutóbbi a 2007-es The Final Sign Of Evil, amely a legelső huszonnégy évvel ezelőtt megjelent Ep-jük újrakiadása illetve pár bónusz számmal megnyomva.




Semmiképpen nem mondhatjuk rájuk, hogy kiöregedtek a zenélésből, kompromisszumoktól mentes thrash anyagot tesznek le a fémasztalra. Hiába jönnek új divathullámok, Sodom-ék azt csinálják, amihez a legjobban értenek és ezért becsülni kell őket. Mindenképpen Tom Angelripper énekes érdeme, hogy a csapat még mindig aktív és sorra nyomja ki az új korongokat. Remélem még sok évig benne lesznek az európai thrash metal elitben, mert szükség van rájuk!