Egyetértek chipmonkey összehasonlításával. Tetszenek a meglepő fordulatok, amik ráadásul még emlékezetessé is teszik az anyagot.
A Veiled Illusion például a Guano Apes Lords of the Boards-át juttatta eszembe...
Profi, meg minden, de hoooosssszzzzúúúúú....
Komolyra fordítva, jól összerakott, kevés izgalmat rejtő, a francia nyelv miatt érdekesnek mondható, "progos" rock ez.
Nem az én világom, de az eleje érdekesebb, izgalmasabb anyagot ígért. Később itt-ott még felkaptam a fejem egy-egy megoldásra, de azért véleményem szerint az erős középszerűség írja le szerintem a The Pardoner-t legjobban.
Anneke nem tud hibázni. Bár még mindig nem értem teljesen, miért volt szükség erre a csapatra a szólókarrierje mellé, de jó dalok vannak a debütön. Azért kíváncsi leszek a folytatásra is.
Ahogy farrrkas kolléga írta: "Hátborzongató minden értelemben."
No, én nem vágyom ilyen borzongásra.
Igazából a hossza elrettentő, főleg ha nem vagy a stílus(ok) feltétlen híve.
Nem nekem szólnak.
Hasonló érzéseim vannak, mint a VUUR esetében. Jó, szeretem is az ilyet, de nem tudok feltétlenül lelkesedni érte.
Mindenesetre kap még esélyt, ez biztos.
Ez is inkább háttérzene számomra. A sci-fi sem jön annyira elő, hogy érdekessé tegye, még a borító a legjobb...
A The Wild Hunt anno tetszett, aztán nem követtem őket. Ezt most gyengébbnek érzem, bár jóval átlag fölötti.
Sokkal érdekesebb, változatosabb, mint vártam. Esélyes, hogy előkerül még.
Tényleg a korrekt az a szó, ami a legjobban jellemzi. Ha olyan dalokkal lenne tele, mint az Asebeia vagy az Obsidian Chamber akár még lelkesedni is tudnék érte.
Konklúzió? : Meglepően dallamos néhol a francia nyelv. :)
No, ez nagy meglepetés. Nem is tudtam, hogy a Satan Jokers és a Shining "unokatestvérek". :) Persze a stílusokból fakadó zenei megoldások tárháza adott... :) Ráadásul mindkettő az anyanyelvén tolja... Többnyire. :)
No, a djent és a deathcore hatások felbukkanása előtt még volt bennük reményem. Stílusában a Thy Art Is Murder köröket ráver.
Rádióbarát zene Anneke van Giersbergen tolmácsolásában. Természetesen semmi újat nem kapunk a művésznőtől...
Olyan, mint aki összegyúrta a black metalt a doom-al. :D A hangzást szokni kell természetesen, de ezen már meg sem ütközöm.
A zenészek önmgukhoz képest is brilliroznak, meglepetésekben nincs hiány. Egyedül Pornoy játékán nem érezni azt a plusszt amit elvárna ilyen esetben az ember. Soto bácsi hangterjedelmét ismerve pedig itt valahogy nem énekli túl magát. - Ha komoly project, még hallunk felölük, mert egyszerű iparosmunkánál ez sokkal több. :)
Kár érte, mert pont azt nem adja vissza amit tükrözni akar... Egy próbálkozást megért, megismertem őket. Még csak újszerűnek se nevezném, ahogy bentebb ér az ember és kiismeri a zenét elég hamar ráun... Ez pedig nem túl pozitív.
Inkább 10 Marduk, mint egy Watain lemez. Kár értük... Pedig beleéltem magam, hogy ez lesz az első korongjuk, amit ronggyá hallgatok tőlük. :S
10 és pont. Tessen hallgatni. :)
Azt nem mondom, hogy ez a könnyebbik út, mert manapság elég sok death zenekar jár más utat, mint a kezdetek kezdetén. A stílus rákfenéje pedig az arányokban rejlik, mindenesetre a finnek most megpróbálják összemosni a feketefémet a halálmetállal. Iparosmunkának jó, de hosszútávon még hiányzik valami. Talán a következő albumon. - A kórusok nagyon ütnek ám. :)
Unalmas. Kiszámítható.
Kb a francia nyelv használata dobta fel, más nem igen.
Modern, megfelelési kényszertől nem mentes album. Ha nem vársz el tőle eget verő katarzist, csak hagyod, hogy szórakoztasson, mint a moziban a blockbusterek, akkor egészen kellemes. Időnként jól esik, de miután letetted, rá fél órára már nem sok mindent tudsz felidézni belőle.
Anneke csodálatos, mint mindig. A hangja legalább is tutira. A dallamai itt pl nem annyira. Betették szegénykémet középre és körbeírták semmitmondó témákkal és unalomig ismert zenei frázisokkal, meg egy olyan sterilen megdörrenő hangzással, hogy 3 perc után elunja magát az ember. Devinnel kellett volna szerzőpárost alkotva összehozni valamit. Ha már ilyen jó volt az együttműködés korábban.
Elég sokat ment, amikor kijött. Teli van hatalmas ötletekkel, amiket sikerült is megvalósítaniuk, csak egyben sok és hosszú. Elfárad az ember, ha egyben próbálja legyűrni. Hamarabb kellett volna kijönni a bemutatkozással és nem ennyi mindent felhalmozni elsőre. Felfelé kerekítettem jóindulatból.
Nem fog előkerülni nálam többször, de hiba lenne nem elismerni erényeit. Tisztességes, alázatos munka, ami csak részben fedi le az ízlésvilágomat.
A kör egyértelmű meglepetése és számomra győztese. Meg tudtak lepni, ami manapság már ritka. Nem ők találták fel természetesen a spanyol viaszt, de jó arányokkal, izgalmas fordulatokkal és textúrákkal eladták amit akartak. Fülessel az igazi, hogy minden részletét kiadja. Köszi szépen az ajánlást az elkövetőnek!
Arctalan profizmus. Nem kötött le.
Az alkotó nyomora, illetve kreativitásához használatos lelki állapota csöppet sem érdekel. Teszem hozzá én sem hallok semmi betegeset az anyagon. Hangulatos, átgondolt, kiérlelt tételek, remek hangzás. Szomorkodásra, beteges hangulatkeresésre nem ezt venném elő. Nem igazán voltam eddig képben a Shining munkásságával, de érdemesnek tartom a behatóbb megismerkedésre.
ensomhet leírta. Ott megtalálod az én véleményem is.
Tisztességes francia iparosmunka néhol egészen megkapó dolgokkal. Még a végén nekem lesz a legmagasabb átlagom? Úgy látszik, lágyul a szívem:)
Teljesen korrekt takarítós zene, főleg ha párom is segít:) A hossza viszont valóban kiakasztó.
Tényleg pofás a borító és a téma sem hétköznapi, de azért szólhatna valaki a srácoknak, hogy a zenéjük rettentően középszerű, mondhatni tucattermék.
Nem vagyok értője én ennek, szóval kap egy ötöst, mert van itt szép ének, meg kacskaringós proggerkedés, de teljes mértékben hidegen hagy (akárcsak Adjneki és a The Gatyaing, egyedül a Mandylion lemezt hallgattam talán végig párszor). Mégsem lesz olyan jó az átlagom, mint vártam.
Nem egy könnyű szerzemény, elsőre végig sem tudtam hallgatni. De idővel összebarátkoztunk. A tökéleteshez túl hosszú.
Nagyon kellemes meglepetést okoztak, mert nagyon rég élveztem ennyire prog lemezt. Mai állás szerint nem gondolnátok, de a kétezres évek környékén nagyon faltam a hasonló kaliberű anyagokat, de valahogy hamar ráuntam és már csak évente vetemedem rá egy-egy prog előtaggal ellátott kiadványra. Portnoy játékát különösen kedvelem. Jó kis stíluslemez, se több, se kevesebb.
Izgalmas, érdekes hangok sokasága tarkítja a lemezt és a stílusok közötti ugrálás sem idegesítő. Hangzás ennek megfelelően lehetett volna kicsivel erősebb.
Érdekes, hogy a banda korai lemezeiért nem rajongok túlzottan, viszont a legutóbb megjelent, vegyes fogadtatást kapott The Wild Hunt is tetszett, a mostani lemez pedig felmosta velem a padlót. Állati jó fekete mise, egyedül Erik énekét tartom kicsit monotonnak és ötlettelenebbnek, de így is jár a pacsi.
Ez megint nagyon betegre sikerült. Mondjuk egyedül a "nyócésfél" lemezt nem tudtam eddig hova tenni. Lehet még megy feljebb is. Fülessel még tolnom kell...
Borítója alapján már vártam, mikor bukkan fel hangpróbán, mivel elég korrekt lemez. A lemez első fele valahogy jobban bejött, utána kezd kifogyni a szuflából. A 2011-es debütálást is meghallgattam, az jobban tetszett.
Nem rossz ez...eddig nem is volt hozzájuk még szerencsém. Valamiért azt érzem hogy 100x inkább ez, mint 1x a Watain.
Legyen elég ennyi, hogy ez rettenetes volt.
Néha felvillantanak valamit azon képességükből hogy van elképzelésük a dalírás mikéntjéről, aztán utána 2-3 dal erejéig megint megy az agyat szétrobbantó kalapálás ugyanazon a fordulatszámon, nehogy a hallgató 3 másodpercre meg tudjon pihenni.
Ettől az albumtól sokkal-sokkal többet vártam.
Extrém fajsúlyú death/black/doom, ami elég szűkmarkúan bánik az élvezhető pillanatokkal. Nem lesz visszatérő darab.
Nem igázán tudom, mitől is rázta fel ez a lemez az évek óta progresszív metal körökben tartó állóvízet, legalábbis ezt írták róluk sok helyen... Ha már egy ilyen nem túl érdekes és nem túl emlékezetes lemeznek is örülniük kell a fanatikusoknak, akkor ott már tényleg nagy a baj, és hajlamosak lehetünk azt hinni hogy baromi nagy válságban van a stílus!
A tavalyi év egyik olyan felfedezettje a csapat számomra, mely teljesen le tudott nyűgözni!
Régen sem érdekeltek, mai állapotukban pedig már nem is nekem szólnak.
Most csak egy hetes. A VI - Klagopsalmer, VII: Född förlorare, Redefining Darkness hármassal borzastóan magasan volt a léc...
Standard stíluslemez, amiből egy évben 150-200 biztos megjelenik, mindenfajta következmény nélkül. Az ilyesmi már csak a lemezgyűjtő extremistáknak készül minden bizonnyal...
A boldog DC++ időkben nagy lendülettel gyűjtöttem az afféle pontatlan, rossz hangzású egyszerű black metal alkotásokat, amiket ők is játszottak akkoriban, viszont túl mély nyomot nem hagytak bennem, mert nem igazán tudtam felidézni milyen volt, így fel kellett frissítsem az emlékeket, hogy megállapíthassam: az eltelt majd' 20 év alatt lényegileg nem sokat változtak, pontosabbak lettek, jobb a hangzás, emészthetőbbek a dalok. A zene továbbra is egyszerű, dallamos, szellősebb black metal, ha hallgatsz belőle 1 percet, pontosan tudhatod mire számíthatsz. Elsőre kevesebb pontot akartam adni rá, mert úgy éreztem több rajta a töltelék téma, mint ami tetszik, azonban néhány áthallgatás után arra jutottam, hogy tulajdonképpen annak, ami, egész jó.
Minden tekintetben indokolatlannak és feleslegesnek érzem ezt a lemezt. Idejétmúlt hardrockszerű muzsika, pont olyan, amilyenre a full gagyi logó és a borító alapján számítani lehetne. Az első gondolatom az volt, hogy francia helyett sokkal jobban passzolna hozzá "cseszlovák" vagy "jugoszláv" ének, később pedig az, hogy ha Magyarországon működnének akkor biztosan ValamiBármiAkármi Rock Band néven tolnák falunapokon a saját sabloncuccaikat, hogy aztán majd az ezredszerre eljátszott Ződ csillagér' bezsebeljék a megnemérdemelt tapsokat. Az ilyen zenéket a jó gitártémák / dallamok / jó ének vinni magával, amik itt nincsenek meg. Sem poénnak, sem komolynak nem jó. A 66 percből mondjuk egy 22 percnyi vállalható anyagot lehetne talán összemazsolázni (igaz a mazsolát is utálom). (Az Obsession blesztbítjét rendesen megmosolyogtam :))
Az Abhordiumhoz írt jellemzésem úgy tudnám ide adaptálni, hogy másodvonal közepe, 14-16 órás idősáv, és nem biztos, hogy visszamennék a végére a sörömmel. A hangzás valahogy fura, főleg másfajta zene után ütközik ez ki (pár dal után megszokható), mintha egy munkafázis kimaradt volna a végén. Történetmesélős konceptalbum, de valahogy ezzel a fajta deathmetalszerűséggel nem nagyon tudom ezt összetársítani. A borító grafika szép, szeretem Karmazid alkotásait (egyedüli baj vele, hogy annyira jellegzetes, hogy néha önállóbb életet él, mint a lemez), viszont nem érzem annyira a zenéhez illőhöz. Összességében van pár jobb rész rajta, de nem egy kiemelkedő album. (A Pardoner kifejezésről pedig elsőre valami L'art Pour L'art figura ugrott be, a'la Bókember, csak ez bocsánatkérésben utazik :P)
Nálam ez a meglehetősen jellegzetes énekhang a Nighttime Birds albumhoz kötődik, így más környezetben furcsa hallani. Meglepően sokat tudott javulni a lemez első hallgatásról a másodikra, de összességében sokkal inkább untat, mintsem szórakoztat. A zenei aláfestést elég arctalannak/jellegtelennek érzem, nem alkot számomra jó elegyet az énekkel. Aki rajongója Anneke hangjának, annak bejöhet - én nem vagyok ilyen nagy énekhang-fetisiszta.
Valami sokkal megterhelőbbre számítottam, ezért is hagytam a hp végére, azonban csak a dalok hosszából adódik a nehezebben emészthetőség. Amolyan black/death/doom elegy ez, van sajátos hangulata, világa, vannak benne jó témák, például a gyorsabb kezdés az egyes és kettes tétel elején, mondjuk legjobban a lassú hármas dal tetszett, viszont sajnos nem tudta végig megtartani a figyelmem - a kevesebb néha több esete. A harmadik dalon kívül a többi nem hiszem, hogy újrahallgatom, de nem rossz lemez.
Minden tekintetben profi proghardrockmetal lemez, lényegében pont olyan, amilyen egy Mike Portnoy / Derek Sherinian / Billy Sheehan / Jeff Scott Soto / Ron "Bumblefoot" Thal alkotta "szupercsapattól" várható és elvárható. Ilyen, amikor öt profi művész a saját stílusát hozva összeáll örömzenélni, és rendelkeznek annyi alázattal, hogy öncélú hangszerfaszverés helyett képesek igazi dalokban gondolkodni, kerek egész működő és jó nótákat írni. Nyilván adja magát vezérvonalnak a Dream Theater jobb korszaka, azonban JSS éneke által kap egy hard rockos ízt, míg a mélyebb gitárriffek által egy modernebb hangvételt is. A szintiboy írta a honlapjukon, hogy: "The music is modern, but we have an old school soul. What is unique about SONS OF APOLLO is that we have true rock n' roll swagger along with the virtuosity - a lethal combination!" - tulajdonképpen ennél jobban én se tudnám megfogalmazni. Magamtól ritkán hallgatok ilyesmit, de a sok nyomasztó/sötét zene mellett/helyett kifejezetten jól esett.
Borító alapján valami spacedeathmetal "csodára" számítottam, ehhez képest talán leginkább szintetizátorral és ambient részekkel átszőtt modern black metal szerűségnek lehetne nevezni, amit az olaszok művelnek. A problémám vele az, hogy ugyan sok jó rész van a zenéjükben, de valahogy nekem nem áll össze egységes egésszé. Nem értem a keleties(?)/tribal(?) ambient részek miképp illeszkednek ebbe a spacebm koncepcióba, valamint az említett jó részek mellett lehetne kevesebb időhúzó jellegű témázgatás. Nem pont nekem ez, de teljesen megértem, ha valakinek bejön, mert nem rossz.
Minden tekintetben profi tucatblackmetal, amivel a fő bajom az arctalanság: ha nem tudom, hogy ez Watain, meg nem mondtam volna, hiányoznak belőle azok a dallamok, megoldások, amivel annak idején eltároltam őket magamban. Arra mindenképp jó volt, hogy újra elővegyem a Rabid Death's Curse-t és megállapítsam, hogy az még mindig 10-es, ahhoz képest pedig ez nekem 8.
Minden tekintetben profi szomiblackmetal, pont olyan, mint amikor már 10 lemez óta érlelsz valamit, de 34 éves korod és a kiváltó ok pontos ismerete ellenére sem vagy képes túllépni a nyomorodon, például stílusosan meghalni diszembör tventiszevöntín, hamár. Én semmi beteges hangulatot nem érzek benne, ahhoz túlságosan kimunkált / megcsinált a produkció. Ha eltekintek az énekes iránti unszimpátiámtól és nem dsbm-féleségként tekintek rá, akkor tulajdonképpen kellemes hallgatnivaló.
Minden tekintetben átlagos, tipikus "majdnemjó" lemez, a másodvonal elsővonala. Stílusát tekintve "blackened death metal band from Salo, Finland" - és tényleg. Olyan zenekar, ami stabil fellépő lehet egy tematikailag releváns zenei fesztivál 16-18 órás idősávjának, s ha erősebben megindítottad a napod, akkor nyugodtan végig tudod bólogatni, amúgy meg lelkiismeretfurdalás nélkül el lehet menni róla sörért, de azért visszamész megnézni, ha nincs más. Korrekt hangzás, korrekt témák, nekem a blackbe hajló dallamosabb/gyorsabb témák jöttek be jobban (From The Depths I Slithered / Omega Prayer), de valami plussz hiányzik belőle, valamint ki hangot kell adnom a nemtetszésnek, amit a borító jobb alsó sarkába Papyrusra hajazó, glow effekttel ellátott albumcím keltett bennem.
A Celestia tagjai észre sem vették, hogy két éve feloszlottak, így véletlenül kiadtak még egy lemezt. Nekem nem hiányzott. Ez a fajta black metal már majdhogynem olyan hatással van rám, mint a fehérzaj. Megszokják a füleim és aztán már nem is hallom. Erőltetnem kell magam, hogy figyeljek rá.
Igazából örülök, hogy ilyen zenék is felbukkannak itt, mert magamtól nem hallgattam volna meg ezt a lemezt. Felemás érzéseim vannak. Egy csomó egyebet is belepréseltek a dalokba a heavy metal mellett, az olcsó popos szintibaromságoktól és nyálas dallamoktól az agyafúrtabb vagy tökösebb prog metal riffekig, jó szólókig. De egészen különc dolgok is helyet kaptak, amelyek szintén kb. 50-50 százalékban működnek. A Dave Mustaine-es vokál sokkal jobban áll az énekesnek, mint a sikoltások, szóval itt is kettős érzésem van. A 66 perces játékidő 16 dalon keresztül szintén indokolatlan. Négy dal rajta lehetett volna valami japán verzión, vagy EP-n, 12 bőven elég lett volna ebből. Egyszer kellemesen, izgalmasan cseng, máskor fülsértő. Igazából a 4-es pontszámtól a 8-asig van itt minden.
Az album elején még irritált, majd a második felében már élvezetet is nyújtott. Több ez, mint amennyit az első néhány dalból le lehet szűrni.
Ha elfogultságomra hallgatnék (értsd: Anneke mindent bearanyoz a hangjával), akkor nagyobb pontszámot adnék, de ha a zenei aláfestést is hozzávesszük, akkor annak dacára, hogy szimpatikus metal muzsika szól, amit igen jó hallgatni, nem domborodik ki semmivel. Nem adhatom meg az "erős lemez"-ért járó 8-ast sem. Mégis... nálam szólni fog.
Olyan idegen bolygó ez, ahol a szépségnek egészen más jelentése van. Sem jótékony, sem barátságos élővilággal itt nem találkozni. Minden, ami él, és az is, ami nem, veszélyes, mérgező, vagy kiszámíthatatlan. Mégis színes, hívogató, inspiráló és gyönyörű. Utazás egy olyan helyre, ahová csak akkor merészkednél, ha több életed lenne, vagy még akkor se... mégis vágysz rá, hogy megtapasztald. Olyan, mint egy csalogató rémálom. Hátborzongató minden értelemben!
Portnoy dobolása annyira felismerhető, hogy a Dream Theater érzés ott van végig a lemezen. Nekem tetszik az anyag, élvezettel hallgatom ezt a fajta prog. metalt is.
Na, ez kimondottan érdekes, izgalmas csemege volt. Ebben a körben talán erre a lemezre kerekedett ki a szemem a legjobban. Úgy érzem, jól eltalálták az arányokat, az elektronika jól illeszkedik a metalhoz itt, és végig fenntartotta nemcsak az érdeklődésemet, de a lelkesedésemet is, hogy újra meg újra meghallgassam. Van mire figyelni benne.
Érdekes, hogy első hallgatásra többet láttam benne, mint a későbbiekben. Nem bontakozik ki úgy, mint azt elsőre hinné az ember. Még ha furcsán is hangzik, de túl hamar bejött az anyag, és aztán nem lépett újabb szintre. Ennek ellenére olyan érzést keltenek a dalok, mint amikor jól nyakon ragadják az embert. Főleg azok a pillanatok tetszenek jobban, ahol a sodrást megtöri a gyilkos riffelés, mert a kettő párosítása pusztító tud lenni, és több ilyet is elbírt volna a lemez. Összességében energikus, harapós cucc!
Kvarforth-nak megvan a saját pokla, személyes életútja, amelyet úgy kezel, ahogy tud, és ahogy akar. Bármennyire is ellenszenves számomra, ÉPPEN az a pokol, amit megjár ott belül, magában, teszi lehetővé, hogy ilyen mély és őszinte érzésekből fakadó lemezt készíthessen, megkapó ötletekkel, még akkor is, ha azok az érzések a spektrum fekete oldaláról érkeznek. A két feldolgozásnak nagyon örültem ezúttal, két 10 pontos dalról van szó, és nagyon szépen levezetik a lemezt. Én nem is bónusznak raktam volna fel, hanem az album szerves részeként. Nekem ennyire még nem is tetszett Shining lemez, mint az idei.
Nem tudok semmit hozzátenni ensomhet és srppk kommentjéhez. A véleményem megegyezik az övékkel.
Ahogy Naga is említette a Consolamentii egy baromi jó szám, az album többi dala elég átlagos.
Az utóbbi időben eléggé megszerettem újra ezt a stílust, de ez a lemez nagyon a jól bevált elemek használatára törekszik és ez így nem az igazi...szóval maradok a TBDM-nél, ha ilyesmit van kedvem hallgatni.
Anneke hangja valóban szép, de ehhez a zenéhez irgalmatlanul nem illik szerintem se.
Bitang nehéz hallgatnivaló, sokadjára tudott csak az elejétől a végéig lekötni...a hossza miatt -1 pont, sűrűn elő fog kerülni a lejátszómba.
A prog metálnak ez a fajta megnyilvánulása nem az én világom egyáltalán.
Valóban a kör meglepetése, a kreatív megoldásaikkal felhívták magukra a figyelmet.
Nagyon vártam már a lemezt, úgy gondolom, hogy még mindig tökéletesen nyomják a Watain-os black metalt....az ének lehetne változatosabb, de amilyen erő van ebben az albumban az ezt is ellensúlyozza.
Kvarforh "megismeresé" vagy remélhetőleg álkeménykedése ellenére ez az album is hozza nálam a maximális szintet a Halmstad-al egyetemben.
Korrrekt black/death lemez Finnországból, valami plusz viszont hiányzik így marad a 7 pont.
Valamiért mindig is több figyelmet kaptak, mint amennyit érdemelnek
Az a baj ezzel, hogy már az ő idejükben is sokkal izgalmasabb zenék voltak a műfajban, mint az övék. Viszont a pontozók többségének zsigeri heavy metal undorát továbbra sem értem :)
Néztem a borítót, hallgattam az intrót és azt éreztem, itt valami nagy csoda következik. De nem. Egész hamar fulladt unalomba.
Miért nem írnak már neki egy rendes albumot? Mondjuk olyan Mandylion szintűt. Az öt pont Annekének szól.
NA, ettől megmakkantam.
Munka mellet háttérben kellemes volt. Amúgy nem a világom.
Nekem egylőre adja az űr hangulatot. Még nem tudom, megmarad-e.
Profi és izgalommentes.
Hallgassatok rendes dsbm-et, ne ezt a túlhypeolt, kommersz, steril valamit. Persze, vannak benne jó ötletek, nem zavaró a zene, de az egész élét elveszi a csávó nagyképű bohóckodása (komolyan, megnézek egy interjút és szekunder szégyent érzek, annyira gyerekes és mű az egész fazon), az agyonpolírozott sound, a nagyrészt közepes témák, stb.
Egy ponttal izgalmasabb, mint a Watain.
Az eleje még egészen izgalmasan indult, de az album közepétől ellaposodott.
Többnyire csak szégyenérzet kerülgetett a hallgatása közben. Legalább annyira gáz a zene, mint a banda neve.
Acsarkodós death metál a kétezres évek elejéről ismerős stílusban. A hangzás ritka igénytelen, annyira kiherélt, hogy már szinte zavart. Többnyire csak pörgetések és cammogós részek váltogatják egymást. Lehet, hogy ez csak az én fóbiám, de mintha HC-elemkből is merészen gazdálkodnának.
Ezt nagyon nehéz volt végighallgatni. Anneke hangja most kifejezetten irritált. Hihetelen, hogy mennyire nem kompatibilis ezzel a zenével! Olyan, mintha egy olajos felületre víz alapú festéket kennének fel..egyszerűen lepereg. Esélye sincs a koherencia kialakulásának. Maga a zenei rész gyarló módon közhelyes...de Anneke énektémái is csak a hosszú évek megszokott (nem túl bő) reperoárjának a felvillanásai. Sőt, túlénekli a dalokat...Mintha nem tudnák eldönteni, hogy kié legyen a főszerep, és mindeközben Anneke és a zenészek egymásra próbálnak licitálni. A versengésük megöli az album hangulatát. Mennyivel jobb volt Anneke, amikor Devin Townsend-del együtt koncertezett! Ott tényleg szinergia és kölcsönös alázat volt a két művész között. Itt azonban csak a megszokás hatalma uralkodik és az önmagukba vetett hitük, hogy akármit is csinálnak, az biztosan minőségi lesz. Valóban, az is lett...egy minőségi, lélektelen műanyag darab. Naga jobbik felének igaz volt...ez a fajta zene nem való Annekének, harmoniák kellenek, amikkel szimbiózist tud kialakítani...
Képtelenség ezt számomra egyben végig hallgatni. Nagyon tömény és sokatmondó akar lenni. Ráuntam a gonoszkodásra már az első szám felénél. Szerintem nem vették még észre, hogy rossz sorban állnak: egy olyan műfajban akarnak feltörni, ahol már nehéz bemutatni újabb, már-már nem csak hötköznapinak ható pokoljárást, vagy éppen elveszett dimenziókat. Sajnálom, de a pokol megtelt...
Pontosan valami ilyen rock-metál alapú zenét szerettem volna már egy ideje hallani. Nagyon kellemes az égész hangulata, végre nem akar megerőszakolni, csak egyszerűen szórakoztat. A Dream-es hatás egyértelműen ott van a háttérben, de itt most egy jó úton folytatták a történetet, nem mint a DT.
Annyira tekernek és annyira sterilen, hogy kiszáradtak a hallójárataim. Ez tipikusan az az eset, amikor a kevesebb több lenne. A Darkthron-os hangzás pedig nagyon nem passzol ehhez a fajta koncepcióhoz. A fuvola és egyéb érdekes hangszerek erőltetése nagyon nem akar illeszekedni a steril közegbe. Azért, hogy ne csak ostorozzam, meg kell említenem, hogy a szinti futamok egészen izgalmasak lettek. A metál mentes elemeknek több teret kellett volna engedni (olyanoknak, mint ami, az oltreLuna című szám utoló 2 percében hallható).
A Watain mindig korrektül szolgáltatta a korrektnél kicsit jobb, de még mindig nem átütő erejű albumokat. A recepten most sem változtattak. Kifejezetten hangulatos anyag, de minden bizonnyal feledésbe fog merülni ez is.
Ez az első találkozásom a bandával. Egészen meggyőző és még vissza is kívánkozik a lejátszóba. Azért hasra esni nem kell tőle, mert nem egy Arcturus. Kicsit olyan, mint egy görcsös modern művész, aki nem meri teljesen elengedni magát. Persze még így is megkapó a végeredmény, de érződik, hogy itt még sok lehetőség maradt kiaknázatlanul.
Úgy tűnik, elfogytak az ingereim. Majd ha előkerülnek, akkor talán újra meghallgatom ezt a világmegváltó albumot, és még talán véleményem is lesz róla...
Nekem bejön ez a szellősebb, légiesebb, post-blackes hangzás. És a dallamos megközelítés is tetszik. A Discemement Des Justes bizonyos részeinek funky-s lüktetése van! Még számomra is könnyen emészthető muzsika ez. :) Hülye hasonlat, de ha már a disco fénykorában (amikor még hangszereken játszották a talpalávalót) is létezett volna extrém vokállal előadott mérsékelten agresszív zene, akkor az valami ilyesmi lett volna...
A hangzás roppant erőtlen és műanyag. Az összes dalban felbukkanó, szintén mű szimfós hangszíneket is indokolatlannak érzem. És igen, valóban túl hosszú a lemez. A nóták maguk is többnyire középszerűek. Azért akad pár tetszetős megoldás, elkapott hangulat, ami miatt 5 pontnál kevesebbet nem adok rá.
A néha fölbukkanó zongora és szintén nem túl gyakori középtempók, hangulatos lassú pengetések megmentik a lemezt a totális egysíkúságtól. Mert alapvetően gyors, modern death metal hallható a korongon, ami a vokál miatt, de olykor zenei téren is mintha átcsapna deathcore-ba. Az album első felében szinte nem is próbálkoznak gitárszólókkal, aztán a Conspire-től azok is előkerülnek, ráadásul elég frankók! Azt hallom, hogy technikás muzsikusok alkotják a csapatot, illetve stílusán belül ez valószínűleg egy jó lemez. Csak hát én magamtól kb. soha nem hallgatok ilyesmit, így kapnak tőlem egy erős közepest. U.i.: Hmmm... a második félidőre megérkezik a zeneiség. Még az instru, neoklasszikus virgára épülő Host sem veri ki nálam a biztosítékot. :D Ha legközelebb a vokál is színesebb lenne, tudnám díjazni!
Tény, hogy Anneke hangja jobban érvényesül kevésbé riffelős közegben. Igaz, ezúttal az énektémáit sem érzem túl fogósnak. Ha a lemez koncepciója az volt, hogy bemutassa a modern kori nagyvárosok hasonlóságát, akkor átjött az üzenet, lévén elég egykaptafásak a dalok. Amúgy igényes hallgatnivaló, de sajnos semmi extra.
Ez számomra leginkább antizene/zaj kategória. Ezért egy csöpp igényem sincs rá.
Nyilván nem rejtik véka alá, hogy mennyire nagy ászok a hangszereiken, tehát van egy bizonyos fokú magamutogatás, de nem ezzel próbálják elkendőzni a jó dalok hiányát, ellentétben sok, hasonló stílusban alkotó bandával. Soto dögös hangszíne, dallamérzéke jókora pluszt ad a káprázatos hangszeres teljesítményhez! Ron pedig igazi gitárhős, a Signs of the Time-ban prezentált két és fél perces szólója csak hab a tortán. Billy bőgőhangzása unikális, a két egykori DT-tag meg nem tudja és nem is akarja meghazudtolni önmagát. És ez így is van jól! A Lost in Oblivion-ben egy az egyben White Zombie-s a verze! Yeah! Igazi örömzenélést folytatnak az urak, amit öröm hallgatni.
Ehhez a zenéhez teljesen illik ez a szintetikus/gépies hangzás. A mélyek hiánya is megszokható. Nem bántam volna még változatosabb vokált, illetve az egzotikus hangmintákhoz hasonlók már több, ambient-tel is kacérkodó csapat lemezén fölbukkantak, szóval valószínűleg ugyanabból a forrásból származnak... Ergo mégsem annyira eredeti muzsika ez, mint amennyire láttatni akarja magát. De mivel bírom a sci-fi könyveket, filmeket, így alapvetően bejön ez az űrkorszaki (szaki) :D
Nem szeretem a sima black metalt. Egy vegytiszta fekete fém album max. 7 pontra jó nálam. Szóval ez a korong már-már tetszik...
A gitárszólók miatt 7-nél kevesebbet semmiképp sem adnék az albumra. De szerencsére a dalok is erősek, a hangulat is ott van a szeren, a két feldolgozás pedig zseniális! A Placebo nótát Pink Floyd ízűre formálták, a Cry Little Sister meg trip-hopos lett. Bravó! Engem sem érdekel az alkotó(k) személyisége, csupán a végeredmény, vagyis maga a zenemű számít. Az viszont ez esetben nagyon bejövős!
A minimáldallamos, "templomi ének-szerű" kísérletek némileg kiemelik az átlagból, de összességében ez az album sem a változatosságáról híres...
Szokásos Celestia. Talán a hangzás jobb, mint a régebbi anyagaikon. Nekem tetszik az efféle zene.
Nagyon átlagos.
Annake hangja tetszik, de sok más dolog nem maradt meg. Valahogy nem tudott lekötni ez a zene és hamar unalmassá vált.
Hosszú és unalmas. Azt hittem sose lesz már vége.
Saját műfajában lehetséges, hogy ez jó zene. Nem tudom, mert nem vagyok járatos az efféle zenékben. Azt tudom, hogy nagyon nem az én világom.
Már a borító felkeltette az érdeklődésemet a zene iránt és úgy érzem nem csalódtam. Nagyon tetszik a zene hangulata és a zúzós részek is. Köszönet az ajánlónak!
A régebbi albumaikat szeretem, de ez azokhoz képest csalódás. Ennek ellenére még így se rossz.
Nagyon rég hallgattam Shiningot és emiatt picit másra számítottam. Tetszik a zene beteg hangulata. Szerintem ütős lett ez az album.
Eleinte nem nagyon tetszett, de aztán enyhült az ellenszenvem. Korrekt zene ez, de sajnos semmi kiemelkedő sincs benne, így nem hiszem, hogy gyakran fogom hallgatni.
Az egész album olyan esetlennek hangzott, mintha kezdő zenészek szárnypróbálgatásait hallottam volna. A nyitó és záró számok, viszont ennek ellentmondanak.
Számomra ez nagyon felszines zene. A gitáros még próbálta menteni a menthetőt, de nem sok sikerrel. A szintetizátort nyugodtan hanyagolhatták volna, és a francia nyelvhasználat is csak fékezte a produkció minőségét.
A díszítések tetszettek. A háttérben, magas hangtartományban működő gitár és a zongorajáték. A zene gerincét alkotó bakelitmetallal, viszont nem tudtam megbarátkozni.
Ez a tűz csak őrlángon pislákol. Anneke bármennyire is adja magát, csak nem akar magával ragadni a zene, csak az unalomfaktor mutat magas értéket. A lemez közepe az erőteljesebb a London és Santiago számokkal.
Vegyes érzéseim vannak az albummal kapcsolatban. Se veled, se nélküled. A pörgősebb és az atmoszferikus szakaszok tetszenek, de ahol leül a zene, a doomos részek, azoktól menekülnék. Ahhoz túl jó, hogy felejtős legyen. Szerintem fogom még hallgatni, de nem sűrűn, mert embert próbáló.
Erre jót csettintene Apollo(n) az Olümposz hegyről letekintve, hogy fiai milyen mennyei mannával kényeztetik a progresszív metal híveit. Viszont minden erénye ellenére a műfajtól való távolságtartásom ezzel az albummal sem szűnt meg teljesen, a pontszámom ezt tükrözi. Azért kiemelném a Figaro's Whore és az utána következő számot, mert itt már majdnem azt hittem, hogy Deep Purple-t hallgatok és Jon Lord tért vissza odaátról. Ez kifejezetten meglepett.
Valahogy sose vonzott az űr (főleg ha az az emberek fejében van), de ennek a lemeznek csak a témájában található meg, tartalmában inkább bőségszaru. Amikor először hallottam, még a "jó lesz valamire" kategóriába soroltam, de idővel egyre többször vettem elő, és darabról darabra összeállt a mozaik. A sodró és a pihentető részek váltakozása nagyon el lett találva, ahogy a többféle forrásból táplálkozó zene is az album előnyére válik.
A legnagyobb problémám az albummal, hogy eléggé egybefolyik az egész. Változatosabb lehetett volna, de így is kellemes hallgatnivaló.
A hangulat leképezése tökéletes. Mások kezüket, lábukat törnék olyan témákért, melyek itt egy-egy dalban előfordulnak. A vokalizálás viszont nem túlságosan nyerte el tetszésemet, ezért nem maximum a pontszám.
A gitárok néha villantanak, de a dobolás elég ötlettelen. Összességében korrekt. Több benne a lendület, a hév, mint a minőségre való törekvés.
Jellegtelen, de nem zavaró, a maga nemében hallgatható album született. Mondjuk néha egy-két oda nem illő dallam után felszaladt a szemöldököm.
Valljuk be, már a meghallgatás előtt mindannyian tudtuk a szívünk mélyén, hogy hova is fog kerülni ez a csoda a HP tabelláján. Kurvára legalulra.
Nekem bitang mód bejön ez a modern dara, a hangzásban sem találtam semmi kivetnivalót. A lassabb részek is megfelelő mértékben hagyják kicsit megpihenni az embert, mielőtt újra belendülnének angol barátaink a zúzásba. Pluszként a borító is nagyon tetszik. Egyedül a hosszából lehetett volna csípni, kissé tömény azért ez így a végére.
Baromi álmosító. Anneke hangja szép, meg minden, de összességében végigunatkoztam a lemezt. Nekem is az az érzésem, hogy más közegben ez a hang jobban működne.
Hónapok óta nyúzom az anyagot, de minden egyes alkalommal megfekszi a gyomrom. Tényleg tömve van jó témákkal, meg hangulatilag is tetszetős, de túl sűrű, tömény és "nehéz hallgatni". Idővel pedig az érdeklődésemet is kezdtem elveszteni az album iránt, már annyira nem is akarom megfejteni. Most kötelességtudatból lepörgettem még egyszer... de valszeg utoljára.
Jól indult az album, kifejezetten üdítőnek hatott, de a közepe felé nálam ellaposodott. Amúgy sincs nagy igényem mostanság az effajta zenére. Objektíven szemlélve viszont ott van a szeren.
Kissé hektikus zene, tömve érdekesebbnél érdekesebb megoldásokkal, amiket néha nem igazán tudok elhelyezni az album koncepciójában. Ezek a keleties zenefutamok baromi jók, de szerintem nem igazán illeszkednek ide. Ettől függetlenül rengeteg érdekes, fogós, egyedi megoldás és téma található az albumon, szóval izgalmas hallgatnivaló. A [.Pianeta.Zero.] vége pl. mekkora királyság már! Szóval köszi az ajánlónak, ez még tuti fog nálam pörögni.
Semmi extra... mégis baromira tetszik, elejétől a végéig, sokadjára is.
Kvarforth karaktere kibaszottul unszimpatikus a számomra, ettől függetlenül a lemez eszméletlen jó lett, nekem is folyton-folyvást visszakívánkozik a lejátszóba. Minden a helyén van, a basszus, a riffek, a keserves-dühös "ének"... Lehet eredetiben is be fogom szerezni, ha nem csappan az album iránt az érdeklődésem.
Ensomhet tökéletesen megfogalmazta! :D
Azért azt hozzátenném, hogy a borító nagyon pöpec.
Az Innocence és a Frozen Elysium című dalok engem elvarázsoltak, a többi szerzemény nem igazán vonzott be. Emelkedett atmoszférájú black muzsika, de nem mondanám, hogy korszakalkotó, vagy különösebben maradandó élményt adna. Vannak jobb pillanatai, és ez értékelendő, de ennyi.
Retro francia heavy metál. Oké, ez nagyon nem az én műfajom... ehhez képest poénnak egyszer elment, "szódával lecsúszott". Eléggé deja vu-érzésű témákkal és hangulatokkal dolgoznak, ennek minden jó és a rossz aspektusával együtt. Mindent egybevéve a közepes értékelést megkapja tőlem, mint a stílus analfabétájától.
Hosszú hetek kitartó munkájával hallgattam jóra az albumot. Ebben a munkámban segítségemre volt Karmazid bámulatos hangulatú artworkje, a lemez sajátos koncepciója (amely Canterburyi mesék egyik borzongató történetén - A búcsúárus meséje - alapul), és persze a képzett angol zenészek által prezentált viszonylag technikás death metál. A fiúknak ugyan még fejlődniük kell dalszerzés terén, ám az olyan szerzemények, mint a Black Candle Gathering és a Conspire nagyszerűen példázzák a banda erősségeit. A hangzással nekem nem volt bajom.
Anneke angyali hangja ide vagy oda, ez bizony egy metálos szalagavató bálra való zene. Sokszor untam a lötyögését, de a The Fire - San Francisco és a Freedom - Rio dalpáros relatíve megmentette nálam az albumot.
Részleteiben vizsgálva egy abszolút nem rossz "világvégezúzás" a death, a black és a doom meg egyéb extrémségek határmezsgyéjén, tetszetősen elborult borítóval. Egyben hallgatva viszont "too much". Lehet, hogy még előveszem, csiszolgatni a pontszámot, érhet ez még többet is.
Jó cucc. Nem kifejezetten szeretem az effajta énekhangot, de a gitárnyenyergetős-proggerkedős megoldások tetszenek benne nagyon. Azt hiszem nem lép be az örök kedvenceim közé ezzel a koronggal a banda, de ez egy jobb anyag, mint bármi a Dream Theater legutóbbi tíz évéből - persze csak az én szubjektív (értsd: elb*szott) skálámon.
Ez egy érdekes album, mert mikor a megjelenése idején anno hallgattam, nem igazán nyerte el a tetszésemet. A 2013-as U.M.A. album után valami átütőbb produkcióra számítottam a formációtól. Viszont most, hogy a HP kedvéért újra előkaptam a korongot, meglepően ízlett ez a sajátos sci-fi black metál. Lehet, hogy egyszerűen csak beért nálam az anyag...
Falloutozás alatt lement nálam vagy kétszer, de valahogy semmi nem maradt meg belőle. Ez az a fajta black metal, ami egyszerűen nem tud megérinteni. Még csak azt sem mondhatom rá, hogy rendhagyóan szar, vagy ilyesmi... csak olyan semmilyen.
Kellemesen beteg és stílusos feketefém, bár nem kifejezetten az én műfajom. Jómagam az avantgarde-osabb norvég Shiningot valahogy jobban csípem, mint az itt szereplő svéd formációt.
Jól indult, de aztán ellaposodott. El lehet hallgatni ezt az anyagot, de most nincs türelmem hozzá. Összességében egy "elég jó" blackened death album a finnektől.
Off: mostanság valahogy nem olyan innovatívak a finn metál bandák, mint 10 évvel ezelőtt, nem?
Nem átütő. A Consolamentii nagyon bejött viszont.
A metalt kosz nélkül nem tudom valódi metalnak gondolni. Ez a hangzás pedig a sterilitás végpontja. Nem értem Ed Warbyt sem. Nincs meló? Egy elcseszett In Mourningnak érzem ezt a lemezt női énnekkel. A feleségem szerint Annekének nem áll jó a prog. Neki atmoszféra kellene. Mindezek ellenére nem mondanám, hogy rossz zene ez, csak túltervezett, és a sokadik egy sorban.
Nem tudom, létezik-e még egy banda, amelyik ekkora arccal bír, de ezt a tényt most jól beépítem a bírálatomba... A megmondók ideje elmúlt, illetve azok megöregedtek a black metalban... De! Igen! Zeneileg amúgy tök rendben van, csak egy ilyen hollywoodian tökéletes hangzáshoz nem kéne a fene nagy trúságot levetíteni, mert a végén még elröhögöm magam. A Korper! Na, az trú!
Ez a beteg fasz mindig megcsinálja. Fogom még hallgatni, mert kíváncsi vagyok a retard hatásra is.
Nem a legkiemelkedőbb a teljes BM palettát tekintve, viszont a szokásos Celestia minőség, sőt talán eddigi legjobb.
Anneke hangja az 10 pontos, mint mindig. Zeneileg sem rossz a lemez, de a felénél már lestem mennyi van még hátra, ami nem jó.
Nem én ajánlottam, de erre a lemezre hónapokra rá voltam függve. A hangzást szokni kellett, amúgy tökéletesen illeszkedik a zenéhez. Mocsok! Annyira jól fel vannak építve a témák, hogy nem tudom megunni.
Zseniális lett!
Csalódás.