A kissé graffiti szerű logo senkit se tévesszen meg, a kritikát én írom (a Lethal Conflict-nak köszönhetően), tehát biztosan nem heavy YEAH metal vagy progresszív muzsika, de nem ám! A stockholmi csapat 97-ben jött létre, létezésük záloga pedig a brutalitás, technikásan, komplexen, lassan vagy éppen gyorsan, de a lényeg az agresszió és mértéktelen rombolás szimbóluma. Ez alatt a 10 év alatt sok minden történt, a fél svéd death metal sceene játszott náluk – némelyik egész nagy név, mint pl. Thomas Daun – dobok terén, akit a Dismember-ből ismerhetünk. A mostani tagság se fukarkodik projektek terén, de inkább nem untatnám ilyesmikkel a nagyérdeműt, elég legyen az, hogy sok név van, ami ilyen téren minőséget szokott jelenteni, és most is az!
A discográfiai adatok is érdekesek, hiszen az Ikon mindössze a 3. nagylemezük – igényes digi-pack csomagolásban, kicsit At The Gates - Slaughter of the Soul borítóra hajazva – igaz a zenének vajmi kevés köze van a göteborgi formációhoz, s a hangzás is iszonyatosan préseli a vért és pakol, mint a jóféle dokkmunkás… visszatérve a lemezeikre, elég sokat hezitáltak ők is és a kiadók is, mire valami kikerekedett a dologból, hiszen a nagy nevek ellenére, 10 év alatt 3 nagylemezt lerakni, nem kis teljesítményre utal. Igaz, volt egy valag demó, EP és split, de akkor is durván paradoxon számomra, hogy ilyen zenészek és koncepció miért csak 2002-től kezd nagylemezekkel „dobálózni”…
Sebaj, inkább ritkán adjanak ki, de az minőségi legyen, és nem csak ilyen téren mutatkozik releváns párhuzam a floridai Morbid Angel-el, stílusilag is hasonló témákat vezetnek fel, bár koránt sem olyan kicsavart és annyira elit technikázás orientált, miközben Carl Birath orgánuma erősen David Vincent szerű, s a hangzás és összjáték is mutat hasonlóságot az utolsó beteges angyal „szösszenettel”; a 2003-as Heretic-kel.


Azért, aki kicsit is ismer, az tudja hogy a Morbid Angel párhuzam az én részemről olyan etalon és death metal tejfele dolgokat jelent, melyek az elitista tudás és a metal ennek a struktúrájának a legtetejét jelenti – megjegyzem, nem csak nálam! Tehát, nem szokásom dobálózni a szavakkal ilyen téren, ha ilyen minőségű jelzőket használok, annak nagyon is okai vannak, hiszen az Ikon egy technikás, ötletekkel teli brutális és mérvadó korong, melyben az ember szívesen veszik el, és ha le tud szakadni a Heretic vagy még korábbi Morbid Angel etalonokról, akkor rengeteg kellemes percet szerezhet ez a több mint fél óra izomzat és kéreg. Olyan csapatok nevét tudom megemlíteni még – ahol a Morbid Angel hatása megint csak jellegzetes és kizárhatatlan – mint; a lengyel Mastabah, az amerikai Decrepit Birth, vagy éppenséggel a kanadai (s mára erősen deathcore-ba kurvult) Cryptopsy.
Az Insision zenéjét nem is a sebesség teszi brutálissá, hanem a végletekig lecsupaszított szaggató témák, virtuóz szólók, mély hempergő basszus, melyeket komplex dob szekció tesz egésszé, és Carl Birath hangja David Vincent és Glen Benton mozog félúton. A szövegvilág is kapcsolódik a két nagy fő agy kreálta mondandókkal – bár korántsem olyan primitív, mint a Deicide textuális lázadásai az egyház ellen. Itt-ott érezni egy-két kiállásban a korai Cannibal Corpse dallamos szántásait a hús násza alatt, éles ekékkel egy új nap felszínén… azért mégis csak a Morbid Angel a mérvadó, és az etalonok etalonja!


Mivel zárhatnék egy ilyen förmedvény végső konklúzióját? Azzal, hogy az utóbbi idők egyik legjobb anyaga a műfajában, és aki kicsit is éhes a technikás death metalokra, annak itt az ideje hogy ismerkedjék az Insision nevével, és az Ikon tartalmával!