Akár zenei Matuzsálemnek is tekinthetjük a francia Hysteria zenekart, főleg death metal berkekben. Persze ehhez nem ártott volna letenni az asztalra pár emlékezetes dolgot, hogy legyen mihez viszonyítani, de ez eddig nem igazán jött össze. A most tárgyalt Flesh, Humiliation And Irreligious Deviance c. lemez a zenekar friss, de ugyanakkor az évek alatt megjelent harmadik nagylemeze, aminek zöldfülű elődei nem hoztak feltétlen ismertséget a bandának. Némi felületes ismerkedést persze elkövettem velük, de épp csak annyira, hogy a fejlődés mikéntjét megvalósulását meg tudjam állapítani, jelentem, ez sikerült. A brutális death metalban utazó társaság ezúttal egész jó kis lemezt tett le a porondra a nagyközönség elé, még ha halhatatlanságot nem is hoz nekik. De felesleges is ez miatt hisztizni és könnyek között zsebkendőket szaggatni testnedveink bőséges ömlesztésével, mert nem is ez volt ennek a lemeznek a célja, csak pusztán a szórakoztatás, már amennyire lehet szórakoztató a húsdarálás. A lemezt egyébként a mostanság mindenféle death lemezt felkaroló Great Dane Records gondozza, akiknek tisztelet, hogy ilyen underground, ritkán megvillanó csapatokkal is foglalkoznak. A borítóért, külcsínért pedig plusz egy pontot dobok majd.
 

    Koruk ellenére egy meglehetősen modernül megszólaló, ízig-vérig mai lemezről tudok beszámolni nektek, sok tekintetben technikás megközelítéssel, bár nagy virtuózitásra nem volt szüksége Thibault Fontaine basszernek, Xavier Chautard dobosnak, Jérôme Christophe gitárosnak és Sylvain Ostengo énekesnek a felvételek során, mert elég monotonná tudták tenni ezt a sok lehetőséggel kecsegtető anyagot. Először természetesen a vokált kell megfelelő módon kivéreztetnem, mivel itt-ott próbáltak valami változatosságot vinni bele, de ez vajmi kevés egy 46 perces lemez kitöltésére. Ha valami pokolbéli hörgés lenne, amitől katonásan áll vigyázzba hátunkon a szőr, még megérteném a dolgot, de ez a steril, egyébként tökéletesen érthető hörgés némi kórussal párosítva egészen hidegen tudja hagyni a hallgatót, az időnként beugró kiabálás pedig kifejezett felüdülés. Becsapós is egyébként, hogy mindenhol kiteszik a brutal jelzőt, mert a könnyed instrumentális In Belief, Into Nothingness mindenre emlékeztetett, csak kollektív keménykedésre nem. A sablonos című és egyben szövegű Sadistic Deviance szerencsére kicsit helyére billentette az univerzum egyensúlyát e tekintetben, de rövid, tüskés témáit gyorsan átadja valami melodikus death maszlagnak, pedig épp az aprításban rejlenek a lemez legjobb pillanatai. A dal vége felé már-már epikus dallamok hangzanak el a középtempóvá lassult brutálkodásból, de ez így elsőre akár még érdekesnek is mondható. Az öt perces Visceral Tormentsben már ezzel szemben remekül működik ez a dallamos lassítgatás és a gyilkológép pontosságú trancsír, itt már tényleg csak a sterilséget éreztem kissé bűncselekménynek a jó kis dal ellenében. A brutálkodás talán a Heiress Of Disease c. dalban érkezik meg először igazán, de itt sem a tempó, sokkal inkább a disszonáns témák miatt, amik együtt ordítható szöveggel kísérve egész jó hatást képesek kiváltani. A monumentális gitártémák, szúrkálódások, szaggatások, fogcsikorgatós szólók pedig egész jól adagolva sorakoznak ebben a rövidebb produktumban. Az O, Father különösebb ösztönző erő nélkül végigszalad a maga 5 percével, hozva azt, amit a zenekar eddig is nyújtott, csak némileg unalmasabb formában. Ebből az unalomból a Succubus Offering sem tudott kiragadni túlzottan, pedig erősebb témákkal próbálkozott, de így járt az egyedül címhosszban erős The Unhealthy Signature: Haunted by Words of Gods Part II. is.

 

    Hangulatfokozó a szintis Heresie, ami önmagában fantasztikus, egy death lemez közepén viszont agyhalál. Mindenesetre sikeresen felvezette a lemez csúcspontját, a végre sötétségben pompázó Demons From The Pastot. Furcsa okkult hangulat és gonoszság lengi be a dalt, nem sokkal spontánabb, kevésbé művies az egész, pont ezért működőképes. A tempóváltások itt nem eposzi dallamokra emlékeztetnek, sokkal inkább reménytelen menetelésre és kemény metalra. Gyakorlatilag ezen a vonalon haladva érdemes folytatnia a bandának a zenélést a múltat is figyelembe véve. Gondolom itt ők is ráérezhettek valamire, mert a Flesh Messiah is viszi a prímet és csak a lefejezés előtti morbid poénként értelmezi a kegyelem kifejezést.A Blasphemous Writings sajnos záró darabként visszatér az album közepe felé elkényelmesedett lustasághoz, de egy lemez végére pont befért.
    Összegzés: nem reménytelen zenekar a Hyteria, bár már 20 éve róják a köröket, mégis tudnak újulni és frissnek hatni, de nagyon el kellene nekik valaki, aki latba dobja ezt a steril, gépies hangzást, ami minden hangulatot kiöl a zenéjükből és elindulni kicsit a sötétebb vizek felé, ha egyszer már death, meg brutal, meg metal… Megvannak a kellemes pillanatok, egész jó egyensúlyban van az aprítás és a nyugodtabb tempók, ahol sajnos a dallamosabb témák messze nem hoznak felüdülést vagy újdonság érzetet, ahol viszont sikerült túltenni magukat a sablonokon, ott beindul az a bizonyos death metal gépezet.
 

Kiadó:

Great Dane Records

Stílus:

brutal death metal

Értékelés:

Dalok:

Írta:

2016. június 21., kedd, 21:31

Facebook: