A dán Mercenary körül kissé felpezsdült az élet miután megjelentették 2 éve The Hours That Remain című lemezüket, hiszen meg kellett válniuk a több mint tíz éve a csapatnál basszusgitározó Henrik Andersen-től, hogy aztán a helyét az ex-Transparent-es Rene Pedersen vegye át azon a poszton, valamint hogy megosztott szerepet vállaljon Mikkel Sandager-rel a vokális témák terén. A Mercenary pályáját illetően elmondható, hogy a csapat a kezdetektől fogva fokozatosan jobb és jobb anyagokkal jelentkezett, bár magára a zenekarra jellemző stílusjegyek és erősségek először csak a 11 Dreams-en kezdtek kidomborodni, mára azonban kijelenthető, hogy a srácok mindenképp jelen korunk egyik legnagyobb Progresszív/Dallamos Death metal reménységei a Scar Symmetry-vel és az Into Eternity-vel egyetemben.






A lemezt nyitó New Desire egy igazi potenciális slágervárományos tétel a simogató billentyűtémával és a remekbeszabott refrénnel. A basszeros is kurva jó táptalajt biztosít, de ez igazából a lemez egészére is elmondható lesz. A Bloodsong egy egész jó középtempós témát ismételget, igazából semmi meglepő húzás nincs benne, talán a metalcore-os acsarkodás lehet szokatlan a fülünknek elsőre az új énekes révén. A szám vége felé egy vagány szólót is hallhatunk majd' egy percben. Az Embrace the Nothing érzelmesebb hangnemet üt meg, igazából ennél érzem azt hogy igazán lehagyhatták volna, kicsit erőltetett, kicsit jófiús.. A Black and Hollow-t ismételten a billentyű uralja, ettől függetlenül jó kis szám, itt szinte teljes egészében a tiszta, dallamos ének kap teret. Az Execution Style egy kurva jó thrash-es beütésű sikálással kezd, amihez hasonlóképpen idomul a rekedtes ének. A durva sikálás aztán végig meg is marad. Kifejezetten üdítő, részemről az album legerősebb dalát üdvözölhetjük benne. Az I am Lies is egész jó megmozdulás különösebb meglepetések nélkül, igaz, nagyjából hasonló ismérvekkel bír mint az album első néhány dala. A lemezt záró Public Failure-ban a szólógitár végre megcsillogtat ezt-azt a tudásából, a nagyívű énektémán kívül kapunk még egy nyúlfarknyi szólót is. Igazából belekötni nem tudnék, meg egyébként is az erősebb momentumok közé sorolnám.






Tulajdonképpen hallgatván az új Mercenary anyagot hasonló gondolatok vetődtek fel bennem, mint annak idején a 11 Dreams és a The Hours That Remain hallgatása közben, mégpedig hogy elemi erő lakozik ebben a zenekarban, de valahogy nem sikerült ezúttal minden erőtartalékot mozgósítani. Igazából helyükön vannak a dalok az izgalmas és változatos énektémákkal együtt, na meg nem lehet panaszunk a gitárjátékra sem, de túl sok virtuózitást vagy váratlan izgalmat azért ne várjunk, sőt, nekem egy kicsit hiányoznak is az olyan istenkirályságok, mint pl. az előző lemezről a Lost Reality, vagy akár a Simplicity Demand. Kicsit furcsálom azt is hogy a szólók csak imitt-amott bukkannak fel, akkor is nagyon rövid időre, pedig elfértek volna igazán, amolyan színesítő jelleggel. A hangzás korrekt lett hála istennek, minden arányosan és telten szól, de ezzel korábban sem volt probléma.
Az új jövevényre, René Pedersen-re sem lehet túl sok dehonesztálót mondani, hiszen remekül helytáll a basszeros poszton, na meg nagyszerűen besegít Mikkel Sandager-nek a megosztott énektémák terén. Úgy tűnik a srácok nemcsak jó zenészek, de remek játékosmegfigyelők is egyben, hiszen kiváló érzékkel választották ki a sok botlábú közül a sztárcsatárt, hogy egy kicsit ilyen debil hasonlattal éljek. A zenekar helyében én talán azon változtatnék a jövőben, hogy ne feltétlenül a billentyű cipelje el a hátán a produkciót, és hát nem ártana még agyalni azon,hogy minél kevesebb rutinmunka-szagú szerzemény kerüljön fel legközelebb a korongra.


Hivatalos Honlap