No, sínen vagyunk, végre. Ez az év sok csalódást hozott nekem, melyet azok a „régi tuti befutók” okoztak, akiktől sokkal többet vártam. A Metal Church és Dio óriási buktája, valamint a Megamustaine felemás albuma után már letettem a reményről, hogy a Saxon jó albummal áll elő, főleg azután, hogy az utóbbi két lemezükön eléggé bekeményítettek, és most törvényszerűnek hittem a „lágyulást”. Nos, szerencsére nem ez történt, az öregek pályafutásuk talán legkeményebb albumát tették az asztalra, emellett persze megvannak a jó öreg Saxonos dallamok is.

Az első, ami mellbevágott, a hangzás volt. Egyáltalán nem öreges, bikán röfögnek (sic!) a gitárok, a dob is telten szól. A második a tempó, igazán lassú szám nincs is az albumon, persze ne számítson senki speedes futamokra, inkább az erőteljes középtempó jellemző végig, egy-két számot kivéve. Ezért, vagy ennek ellenére a dalok duzzadnak az erőtől, Biff mester hangja sem változott az idők folyamán, sőt néha még egy-egy poweres sikolyra is ragadtatja magát.

A kezdő szám egy lendületes poweresebb nóta, néha szaggatott riffeléssel, úgy látszik a modern metal azért valamennyire hat rájuk is. Érdekes, hogy szinte az összes dalban egy riff viszi a prímet, melynek szigorán a dallamosabb refrén enyhít.

A Man and Mashine nem azonos az UDO dallal, szintén jó lendülettel , dohogó riffel megírt nóta, kellemes gitárszólóval és dallamos refrénnel. A központi riff gőzkalapácsként zakatol, gépies monotonitást adva a verzének, nem véletlen tehát a cím.

Egy kis szintis átvezető után kezdődik a lemez címadó nótája. Kicsit visszavesznek a tempóból, majd újra begyorsítanak, aztán ismét lágyabb húrokat pendítenek meg. A dallamos refrén tipikus Saxon melódia, a szinti hangulatosan játszik alá a gitároknak, melyek természetesen a dal közepén „szólóra fakadnak”.

A Beyond the grave komor szintis bevezetője után morrannak a gitárok, de csak hogy megfelelően előkészítsék a lemez talán legdallamosabb számát. Nem mondom, hogy nem hallottam már a verze dallamát valamelyik régebbi Saxon albumon, de hát kitől lopjon az ember, ha nem saját magától? Tuti klipes nóta, bár nem hiszem, hogy a Saxon klipet fog készíteni az MTV-nek.

A Justice keményen indít, még a kétlábdob is előkerül. Biff mester sikolt is egyet-kettőt, igazi 80-as évekbeli feelingje van a dalnak, persze egy jóval modernebb köntösben. A dal közepén ismét a staccato riffelés, egészen Brainstormos hangulatot árasztva, természetesen a gitárszóló nem maradhat el itt sem.

A következő szám szintén szigorú riffel indít, a tempó is felgyorsul kicsit. A kemény verze után persze jön a dallamos refrén, de végig jó kis poweres alapot biztosít a ritmusszekció. Biff itt is sikít egyet –kettőt, szerintem nem rosszul, bár hallatszik , hogy az öreg tisztában van hangja korlátaival. Az egyik legjobb dal a lemezen.

Kis akusztikus pihenő után az English Man sem vesz vissza a tempóból. A rockos riff a korai Saxon albumokat idézi, elférhetne bármelyik klasszikus lemezükön.

A Searching for Atlantis menetelős riffel indít, akár a Judas is játszhatná, érződik, hogy ugyanabból az érából indult a két csapat. A szigorúság végig megmarad, bár a tempó inkább lassú-közepes, a refrén szintén ismerős valahonnan, de kellemesen ellensúlyozza a keményebb verzét.

Az utolsó szám sem vesz vissza a szigorból, felépítésében nem sokban különbözik az előző számtól, a gitárok kellemesen hasítanak, a szóló megfelelő , a refrén pedig dallamos.

Összességében: A Saxon a vártnál jobb, frissebb albummal rukkolt elő, mint amit vártam. A hangzás a mai modern kornak megfelelő, s néhol a modern hatások beszivárgását is érzem, főleg a riffek területén. Remélem, hogy az öregek Magyarországra is el fognak jutni, mert zenéjük aktuális napjainkban is, és megfelelő inspirációt adhat a kezdő csapatoknak.

Ez biza most 10-es.