Amikor tudomást szereztem arról, hogy a Threshold és Damian Wilson útjai újból szétválnak, rendesen meglepődtem. Ugyanis szerintem jól sikerült a banda vele készült utóbbi két lemeze. Hogy pontosan mi is volt Wilson távozásának oka, számomra nem teljesen világos, olyat is olvastam, hogy önszántából lépett ki, mert másik zenekarára, a Headspace-re akart koncentrálni. Más források szerint viszont "kitették” a Threshold-ból. Őszintén szólva nem is érdekel mi az igazság, próbálok csakis a zenére koncentrálni.
Mindenesetre gyorsan megtalálták Damian utódját Glynn Morgan személyében, aki elődjéhez hasonlóan szintén "régi-új” arc a csapat frontján. Lévén a zenekar második nagylemezén, az 1994-es Psychedelicatesssen-en ő énekelt. Tehát továbbra is elmondható, hogy a Threshold történetében hárman álltak a mikrofon mögött.

Talán azért nem akartak egy teljesen új pacsirtát szerződtetni, mert a csere pillanatában már javában folytak a friss lemez munkálatai, ami ráadásul a banda első dupla albuma. És még koncepciózus is. Hogy az énektémák mennyire voltak kidolgozva a váltás idején, arról fogalmam sincs. Ergo kétséges, hogy a végeredmény mekkora részben Damian, és/vagy Glynn érdeme.
Mert a muzsika biztos, hogy ugyanilyen lett volna, bárki is az énekes, hiszen a Groom/West művek feleltek mindig is a zeneszerzésért.

Harangzúgással, madárcsicsergéssel kezdődik a Legends of the Shires című korong, amely a brit proggerek 11. nagylemeze. Hangulatos darab a The Shire (Part 1), Glynn is szép dallamokat hoz benne. A húzós, zakatolós Small Dark Lines tipikus Threshold szerzeménynek mondható, a riffek mellett Richard West szintetizátora is domináns, Morgan pedig végig hozza a roppant fogós témákat. A refrén már az első hallgatás után bennragad az ember szürkeállományában!



Másabb stílusban énekel, mint Damian, vagy a néhai Mac. Hozzájuk képest kevésbé karakteres az orgánuma, viszont nagyon simulékony a hangja, teljes összhangban van a zenével. A The Man Who Saw Through Time a lemez leghosszabb tétele, igazi kifejtős darab, a kezdés kapcsán a Dream Theater sokak által kritizált, szintén dupla és koncept albuma, a The Astonishing is felrémlik. Azok közé tartozom, akiknek az is bejön, így ez a szám is tetszik.
Persze biztos lesznek, akik a Threshold-ot is témahalmozással, a dalok túlnyújtásával vádolják. Biztos le lehetett volna nyesni pár percet innen-onnan, de én speciel élvezem a hangszeres betéteket, kiállásokat, mert természetesnek hatnak, nem pedig görcsös magamutogatásnak, fölényeskedésnek. A Trust the Process vokáltémái kapcsán ugyanúgy beugrik a Queen, mint Devin Townsend. A zongorás, basszusfutamos középrész minden progger számára ear-candy kategória!
A Stars and Satellites-nak a 7 perces hossz ellenére is van egy aréna rockos, AOR-os feelingje. Már-már poposan dallamos dolgok hallhatók benne. 4:10-től pedig totál Pink Floyd-ba megy át a nóta. Kb. egy perc erejéig…
Gilmour-ék hatása a kettes CD-t záró nótákban is tetten érhető.
Kemény, metalos döngöléssel nyit az On the Edge. Aztán érkezik egy lazább, lebegős gitártéma, Glynn pedig enyhén nyúlós dallamokkal operál. Itt olyasmi, füstös orgánummal adja elő a sorokat, amilyenek a csapat dobosának torkából alapértelmezetten törnek elő. Pontosabban törnének, ha végre egy Threshold lemezen is lehetőséget kapna az éneklésre Johanne James.
Hátha egyszer ezt is megérjük!
A kettes CD-t a The Shire második része indítja, mint egy biztosítva a vissza-visszatérő akusztikus gitáros témát. És ezt a részt ki is fejtik rendesen, nem csak bevezető és átkötő jellege van.
A Snowblind "feleselgetős” verzéje hallatán meg mernék esküdni rá, hogy ezt még Wilson írta meg.
A második discre kerültek a rövidebb, átlagban 4-5 perces nóták. Kivételt képez az elsőként nyilvánosságra hozott Lost in Translation.



Az album játékideje így is épphogy átlépi a még egy adathordozóra ráférő mértéket. Tehát ahhoz képest, hogy duplalemezről beszélünk, még másfél órás sincs a Legends of the Shires. Így szerintem nem csak megátalkodott proggerek számára csúszik le könnyen egyben a két CD.
A The Shire harmadik része egy szál zongorára és Morgan éterivé effektezett hangjára épülő átkötő, mely előkészíti a terepet a záró etaphoz. Az utolsó két tétel mintegy tiszteletadásként is tekinthető a legendás honfitárs irányába. Hol árnyaltan, hol egész konkrétan ott kísért bennük a Pink Floyd szelleme.
A Swallowed madárcsicsergése keretbe foglalja a lemezt, a refrénje akkora Floyd/Gilmour, hogy ihaj! Mint ahogy Karl Groom gitárszólója és West Hammondozása.


Számomra egy újabb szerethető, szórakoztató albummal gazdagodott a Threshold diszkográfia, ami a szó eredeti értelmében csöppet sem progresszív/előremutató, lévén semmi újat nem hoz. Mégis jólesik hallgatni ezeket a szépen megkomponált, fogós dalokat. A Legends of the Shires bő 80 perces minőségi szórakozást kínál a dallamos rock/metal zenék rajongóinak!
Se többet, se kevesebbet.